UngParty Blogfő

Fiatal koromban (tudvalevő dolog: én 27 éves koromig voltam kamasz) igen hosszú időn át kacérkodtam az izmusokkal. Izgatott minden, ami eltért attól, amit előbb az iskolában majd az egyetemen meglehetősen szűk látókörű tanáraink irodalomról, művészetről gondoltak és tanítottak. A legtöbben még Ady dekadens szimbolizmusát is úgy kerülgették, mint macska a forró kását. Kassák és József Attila csak a munkásosztály vonatkozásában volt érdekes, avantgárdról és az ismusokról szinte szó sem esett. Ha mégis – akkor elítélőleg.

Pedig én éppen József Attila korai szürrealizmusától indulva találtam rá előbb az aktivista-futurista-konstruktivista Kassákra és az inkább csak a dimenzionizmus okán izgalmas Tamkó Sirató Károlyra, majd onnan visszafelé jutottam el Bretonig, Tristan Tzaráig. Hasonlóan a képzőművészetben is: Bornyik Sándor volt az első nagy kedvenc, s csak utána, rajta keresztül botorkáltam el a művészetet fenekestül felforgató franciákig, olaszokig, katalánokig. Izgalmasnak, felkavarónak találtam a dadaisták művészi forradalmát, alkatilag alkalmasnak éreztem magam a konvenciók elvetésére, az irodalmi-művészeti kísérletezésre. Írtam több avantgárd hangütésű verset, felfedeztem a dadaista dadogást, készítettem fotogramokat és montázsokat. Olykor viselkedésemet is a polgárpukkasztásnak vetettem alá: egyszer például nőnek öltözve, anyám jókora szőke parókájában mentem ki az Ung-partra sétálni egy nyári vasárnapon. (Nem, transzvesztita hajlamok nem hajtottak, egyetlen célom a meghökkentés volt.)

Később, egyre inkább elköteleződvén a kárpátaljai magyar irodalomban, eltávolodtam az avantgárd törekvésektől. Az írói szerepvállalás pózában tetszelegve magam is elfogadtam azt a hamis képzetet, amelyet kollégáim vallottak, tudniillik hogy kisebbségi helyzetben a költőnek mindenáron közérthetőnek, identitást pallérozónak, nyelvet ápolónak kell lennie, csak így szólíthatja meg és így szolgálhatja híven azt a közösséget, amellyel szemben kötelességei vannak.

Igen, elkötelezett közösségi költő lettem, ám továbbra is érdekelt minden, ami neo- és poszt-, ami felrúgja a tradíciókat és új utakat keres. Járattam például a régi Mozgó Világot (ó, az a régi Mozgó!), élveztem minden írását és illusztrációját. Az Új Symposoin, a Jelenlét vagy a Magyar Műhely egy-egy kalandos úton hozzám eljutó száma is hetekre szóló élményt jelentett. Az ekkor ért hatások sajátosan keveredtek akár túlzottnak is mondható hagyománykövető és külső elvárásoknak megfelelni kívánó magatartásommal.

Aztán (talán 1988-ban) megismerkedtem Nagy Pállal, a Magyar Műhely alapító szerkesztőjével, barátságba keveredtünk, váltottunk néhány levelet. Bölcs érveit, amelyekkel felfogásom hibáira mutatott rá, akkor elvetettem, továbbra is azt gondoltam, a mi körülményeink közepette az irodalomnak pótlólagos feladatokat kell ellátnia. De az avantgárd iránti vonzalmam ennek ellenére (és újból) egyre erősödött. Később szerzőjük lettem, a kilencvenes évek elején néhány találkozójukon is részt vettem: a Magyar Műhely számomra akkor a szellemi szabadság netovábbját jelentette.

Egyik konferenciájukra ungvári barátom fuvarozott el, aki szobafestőből éppen akkor avanzsált műkereskedővé, sőt: galériaigazgatóvá. Elragadtatással szemlélte a kamaratárlat darabjait, élvezte az installációkat, pörformanszokat. Ám az elméleti előadások megfeküdték edzetlen gyomrát. Amikor a jeles esztéta hosszasan, sok szakszó kíséretében a posztmodern és neo-avantgárd szubsztanciák csereszabatos transzformációjának ontológiai aspektusait taglalta, a barátom felállt a hátsó sorban és a következő bejelentést tette: „Én mint ungvári szobafestő, ezzel nem értek egyet!” Majd leült és nem szólt többet. Mindez senkiben nem keltett megütközést, avantgárd találkozóba belefér az ilyesmi, sokan hihették, ez is része az előadásnak.

A csereszabatos szubsztanciák felől utólag belegondolva: lényegében valóban az volt.