A heideggeri Semmi
Martin Heidegger vitatott Semmi-felfogásának nyelvlogikai szempontból is kusza részleteiből számomra leginkább egy felettébb magasrendű, a puszta formál-logikai abszurditáson messze túlmutató ellentmondás-egész látszik összeállni. Eszerint a Semmi lényege abban mutatkozik meg, hogy a feléje, vagyis a Semmi megismerése felé vezető út, miközben haladunk rajta, szükségszerűen felszámolja azokat a tapasztalatokat (jelesül a Semmiről kapott ismereteket), amelyeket rajta haladva szereztünk. Ennélfogva a Semmi megismerésének a folyamata magának a megismerhetetlenségnek az attribútumává válik, s így valamely célra vonatkoztatva épp a célra-vonatkoztatottságot teszi lehetetlenné. Azaz a Semmi megismerése nem azért lehetetlen, mert a Semminek a megismerhetetlenség az ismérve, hanem azért, mert
a Semmi-megismerés folyamata önfelszámoló jellegű.
A Semmi eszerint önmaga jellegének tökéletesen fedő védpajzsa alatt áll, s ez a védelem lehetetlenné teszi megismerését.
Ha azonban igaz az, amit a fentiekben megállapítottunk, akkor igaznak kell lennie éppen a fenti megállapításunkra nézve is, mivel az sem egyéb, mint a Semmi-megismerés útján szerzett ismeret. Így tehát a megismerési folyamat önfelszámoló jellegére vonatkozó ismeretünk szintén felszámolás alá esik, s mint ilyen, maga is semmisnek tekintendő.
És itt még nincsen vége a logikai kauzalitások sorának, mert ennek a semmisségnek a felismerése szintén nem egyéb, mint a Semmi felé vezető úton szerzett ismeret, ekként azonban csakúgy a felszámolás hatálya alá esik, mint korábbi ismereteink. S hogy szintén az alá esik, az megint csak egy újabb ismeret, és ismét felszámolásra kerül. És így tovább, und so wieter, & cetera. A Semmi-megismerés nem csupán beleharap önfarkába, hanem fel is zabálja és maradéktalanul magába emészti önnönmagát.
Ha ezt belátjuk (és belátásunkat sem vonjuk ki a fentiekben vázolt önmegsemmisítő folyamatból), akkor arra a szintén felszámolandó felismerése jutunk, hogy a Semmi akként emelkedik gondolkodásunk piramis-csúcsára, mint a felőle való gondolkodás önhalálra ítélt, végtelen sokasodású negatív ősprincípiuma.
Mindez azonban már nem filozófia, hanem maga a költészet.



nagyjából abban az ütemben, ahogy az alaphelyzet izgalmából vezető logikai szálak egy-egy kisebb gubanc ellenére rácsavarodnak a történet gombolyagjára, ugyanúgy csévélik magukra Polanskit a kommersz akciófilmek kliséi.
Az esztétikum és a művészet mibenlétének a meghatározása a legnehezebb feladatok egyike. Én egy saját hipotézisemből kiindulva igyekszem megragadni azt, ami számomra a legfontosabb minden műalkotásban.
