Napló: 1998. január

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. január

Szájunkba repül-e a szárnyas angyal?

Előjegyzet, 2018: Az alábbi naplórészlet első részérnek közreadásakor 2002-ben két nevet kihagytam az eredeti kéziratból. Nem írtam le, hogy a hozzám is eljuttatott körlevelet Matolcsy György jegyezte (társszerzője – alighanem csak csendestársa – Kopátsy Sándor volt). Nem épp tegnap történt: pontosan 20 éve. Az unortodox gazdaságpolitika akkor még nem volt divatban, de én akkor úgy éreztem, hogy nem egy realista, tényekből dolgozó gazdasági szakember keresett meg levelével, hanem egy ködös jövőképet dédelgető fantaszta.

Akkoriban már látszott, hogy a Horn-kabinet nem tudja kiheverni azt a népszerűségvesztést, amelyet a Bokros-csomag okozott, így bizonyos körökben nagy volt a készülődés és az izgalom: kormányváltási lázban égett az ország. Ez a túlfűtött hatalmi várakozás írathatta Matolcsy Györggyel  azt a körlevelet, amelyben 300 magyar értelmiségivel együtt engem is megszólítottak Magyarország gazdasági sikere érdekében. Megnyugtat, hogy pozitív jövőképemmel 1998-ban nem járultam hozzá mindahhoz, ami azóta történt… De lássuk a naplót.

bdk napló 1998

Az első 2002-es nyilvános közlés régi fapados honlapomon – UngParty Manzárd

Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben

„megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”.

Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőképét” hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam.

A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja:

„Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”.

„Vagy nem!” – teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiinduló-pontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)

A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami kint tilalmasnak számított.)

Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent – attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.

A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul:

„Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.”

Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, költségvetés és egy rachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel – most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ:

„Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”

Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchhausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest.

Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.

A csárdás szikrái

ІСКРИ ЧАРДАШУ

ІСКРИ ЧАРДАШУ. Мадярська поезія. Переклав Іван Петровцій

22 versem jelent meg ukránul egy antológiában. Egyáltalán nem örülök neki. A versek ócskák, jószerével kamaszkoriak – az adaptációk pedig, énszerintem, még az eredetinél is gyengébbek, arról nem is beszélve, hogy némelyikre a jó édes apjuk (én) sem ismer rá.

Az az igazság, hogy hosszabb ideje egyáltalán nem érdekel, mi jelenik meg, és megjelenik-e egyáltalán tőlem ukránul. Már első (egyetlen) ukrán verseskötetecském idején sem voltam kellően lelkes (soha ki nem adták volna, ha a fordítom, Ivan Pertrovcij, nem lett volna annyira elszánt, szívós, „kijárós”), de akkor még valahogy ambicionáltam, hogy a helyi nem-magyar szellemi életben is részt vegyek – személyesen is és alkalomadtán munkáimmal is. Azóta ez az igény tökéletesen kiveszett belőlem. Sőt, már nemcsak az ukrán, hovatovább a helyi magyar irodalomban és kulturális életben sem igazán akarok jelen lenni; hogy mégis benne vagyok, az jobbára kényszerűség, magamon tett erőszak. A tehetetlenségi erő következménye, nem pedig az ügy fontosságába vetett hité. Nehéz eldöntenem, hogy ez beteges idegenkedés-e nálam, vagy éppen a legegészségesebb reagálás az engem körülvevő sok nívótlanságra.

Most is, látva ezt a 22 szörnyű versemet ebben a csúnyácska, felkunkorodó borítójú, A csárdás szikrái (!) című borzadályban – csak legyintettem.

Élted volt regénye – utolsó simítások

Utolsó stiláris jellegű igazítások: szóismétlések kiszűrése, sutább mondatok helyrezökkentése, változatosabb, kifejezőbb szinonimák keresése stb.

Érdemi módosítás leginkább a következőkben történt:

  1. Az Agnosztosz-fejezetben a kiadó kérésére elvégeztem bizonyos rövidítéseket-egyszerűsítéseket: innen jó 3-4 oldalnyit kihúztam és néhány mikrofilológiai szőrszálhasogatást rövidre zártam; a fejezet követhetőségének, olvasmányosságának érdekében és a végkifejlet(ek) pontosabb motiválása céljából beékeltem több finom „életszerű” utalást az író mindennapjait, életvitelét, egészségi állapotát illetően.
  2. Ugyane fejezet elé írtam egy igen jól sikerült „felütést”, ami a lassúdan, komótosan induló szövegrész előtt elevenséget visz a regénybe. Hasonló céllal az Ákos-fejezet elé is került egy felütés: mindkettő azonos motívum – a vonat-szimbólum – köré szerveződött.
  3. Mivel „ez a történet az életben még zajlik”, az epilógus előtti fejezetbe beiktattam néhány bekezdésnyi, összesen alig egy oldalnyi új szöveget – amiről szól, az még jobban árnyalja hőseim jellemét és a történet hitelességét (nem túloztam ugyanis, amikor valamelyik szövegemben azt írom, hogy ami hőseimmel történik, az egyre kevésbé életszerű, ám művészileg egyre hitelesebb).

Mindez azt jelenti: a kéziratot a részemről már véglegesnek tartott szöveggel bármikor küldeni tudom, akceptálom ugyanis a kiadó kérését, hogy hogy ebben a most már végleges formájában is látni akarja. Ami egyelőre késlelteti az elpostázást: még várok Ilia Mihály tanár úr esetleges észrevételeire (ő a felkért külső lektor). Én Miska bácsanak határidőt természetesen nem szabtam, de amikor a kiadó kérésére elpostűáztam az anyagot, arra azért kértem, ha érdemi szöveg-kifogásai lennének, azokat, ha lehet, december folyamán juttassa el hozzám. Ma január 30-a van, és én nem tudom, meddig illő várni.

Kicsit aggaszt, hogy a Kiadó előszót szán a könyvem elé. Hát, esetleg a borítóra… Hogy a könyv belsejébe kerüljön, azt azért nem szeretném, mert ez a regény „többször is elkezdődik”, van egy „Elöljáróban” c. kezdeménye, aztán a felütés, aztán az első fejezet, aztán mintha egy új regény kezdődne, aztán mintha ugyanez a regény elkezdődne elölről, aztán intermezzo, aztán a „maradék lapok” is kétszer indul újra, az epilógus előtt egy kis szerzői önleleplezés, aztán a végjáték – épp eléggé őrjítő az egész – nos, most ha még ehhez hozzákapcsolódik akár elöl, akár hátul az EPMSZ mint kiadó ajánlása, arról az olvasó vagy azt fogja hinni, hogy az is része a regénynek, vagy végképp nem fogja tudni eldönteni, hol kezdődik és hol végződik az, amit én írtam (hiszen pl. a szöveg belsejében van egy fiktív lektori jelentés is, amit író-hősöm kap kiadójától!).

Én, bevallom, szemérmetlenségemben legszívesebben magam írnék valami frappáns fülszöveget az első fülre, a második, hátsó fülre öt sorban az életrajzi adataimat írnám lexikon-címszó-rövidséggel. A legjobban viszont annak örülnék, ha Ilia Mihály végre elkészülő lektori véleményéből emelhetnék 2-3 találó mondatot a fülre.