Napló: 1998. február

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. február

Nyomdába kerül az Élted volt regénye

Többszöri levélbeni egyeztetések és fax-üzenetváltások Balla Bálint professzorral, az EPMSZ könyvkiadói lektorátusának a vezetőjével és Szöllősy Pállal, a Szabadegyetem elnökével. Mielőtt nyomdába kerülne a regényem, számos részletet kellett egyeztetnünk. Nehéz helyzet: nemcsak szerzője vagyok a könyvnek, hanem a gyártatója is (az EPMSZ mint kiadó az UngBereg Alapítványt bízta meg a kivitelezéssel). A borítógrafikát, a betűtípusokat, a könyvformátumot, a papírvastagságot, a kiadói fülszöveget stb. illetően többször is véleménykülönbség alakult ki köztünk, és hol szerzőként, hol gyártatóként kellett ellentmondanom a megrendelőnek; végül mindenben sikerült ésszerű kompromisszumot kötnünk.

Sajnos a mai napig nem érkezett lektori véleményezés Ilia Mihálytól (a kiadó kívánsága volt a + 1 külső lektor). Még novemberben küldtem el a kéziratot azzal, hogy ha lehetséges, decemberben megkaphassam az érdemi észrevételeket – dolgozhassak, javíthassak még az anyagon nyomdába adás előtt. Január utolsó napjaiban egy levlap érkezett, amelyben azt tudatta, beteg volt, de készíti a jelentést.

A nyomdába adást azonban nem húzhatom sokáig: ha kiadómmal együtt azt tervezzük, hogy a regényemet bemutatjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (április végén), akkor bizony nem késlekedhetünk tovább. Sajnos újabb érdeklődő (sürgető) levelemre nem érkezett válasz. Őszintén sajnálom: Ilia Mihály szakmai véleménye egészen biztosan segített volna az utómunkákban. Titkon azt is reméltem, hogy szövegének valamely részlete kiemelhető fülszövegnek a nekem nem túlságosan tetsző kiadó ajánlás helyett.

*

Még januárban lezárult a Pánsíp szonett-pályázata. A határidő lejártáig 39 pályamű érkezett. Nagyobbik fele, sajnos, teljesen használhatatlan (a nyilvánosan meghirdetett erőpróbákra menetrendszerűen beneveznek a dilettáns grafománok; sokan még azzal sem voltak tisztában, mi az a szonett). Az anyag egyharmada értékelhető, és kb. negyede tűnik publikálásra is érettnek; 2-3 igazán színvonalas pályamű is érkezett, így lesz kinek kiadni a szép díjakat. Egyetlen szomorúságom az, hogy míg a magyarországiak túlsúlya mellett Erdélyből és Kis-Jugoszláviából is kaptunk díjazható műveket, addig a kárpátaljai szerzők nem erőltették meg magukat, jobbára ismeretlenek vagy gyengébb költők jelentkeztek, azok is kis számban (a dolog azért furcsa, mert a felhívást a Kárpáti Igaz Szó is lehozta), holott én számítottam Fodor Géza, Füzesi Magda, Czébely Lajos, Penckófer János, Horváth Sanyi és pár tehetséges fiatal jelentkezésére, ám valamiért (lustaságból? a megmérettetéstől való félelemből? vagy csak megijedtek a szonett-től?) távolmaradtak, így a fődíjazottak közt valószínűleg nem lesz kárpátaljai. A jobbak igyekezetét viszont különdíjakkal szeretném majd honorálni. Most folyik előbb a szerkesztőségi előzsűrizés, aztán küldöm a némileg már megszűrt anyagot a zsűri Bp-i tagjainak, akiknek többek között ezt írtam:

…Folyik az előzsűrizés: a négy kárpátaljai zsűritag minden anyagot elolvas, pontoz, és külön rubrikában javasolja vagy nem javasolja a magyarországi zsűritagok elé terjeszteni, illetve ajánlatot tesz a díjazást illetően is. Ezt követően összesítem az előzsűrizés eredményét és kiszűröm azokat a műveket, amelyeket egyikünk sem tartott érdemesnek arra, hogy a második fordulóba jussanak. (A legalább egy ajánlást kapottak viszont továbbjutnak.) Feltételezésem szerint 15 körül lesz az értékelhető pályaművek száma. Ezeket fénymásoljuk és lehetőleg még február folyamán eljuttatjuk a három budapesti zsűritaghoz, azzal a kéréssel, hogy március 11-re – amikor is szeretnék Pesten lenni, a Parnasszus-sajtóbemutatón, ti is végezzétek el a pontozást és tegyétek meg a díj-javaslatotokat is. Észrevételnek még annyit, hogy a pályázatot nyugodtan nevezhetjük sikeresnek: ha megnézitek a listát, több közismert, mondhatni híres költő is megtisztelt bennünket szonettjeivel, és néhány igen ígéretes fiatal tehetségnek is felkeltettük a figyelmét. A teljes anyagnak közel a fele mutat irodalmi értékeket, és előzetesen 8–10-et publikálásra is alkalmasnak tartok, így hát mindenképpen kiadhatók a díjak.

*

Kéziratok szervezése a Bárka c. békéscsabai folyóiratnak. Elek Tibor főszerkesztő-helyettes megkért, közvetítsek lapjuk számára kárpátaljai szerzőket. Megírtam jó pár levelet, többeknek külön is szóltam. Nehéz eset: “legjobbjaink” alig írnak, nagy-nagyritkán jelentkeznek új és nívós anyaggal.

*

Levélváltások Raffai Pistával abban az ügyben, hogy egy veszprémi színtársulat Kárpátaljára jönne turnézni: tudnék-e segíteni… Ez nekem túl nagy falat, ajánlottam a KMKSZ-t és más magyarságszervezeteket. Sejthető volt reakciójuk. Semmire nem mozdulnak rá, amiben saját hasznukat nem látják. Persze az ő helyzetük sem könnyű, mivel az itteni magyarságintézmények egy fillér állami pénzt nem kapnak és kizárólag a jól-rosszul, inkább igazságtalanul mint arányosan elosztott magyarországi támogatásokból tartják fenn magukat. Az Illyés Közalapítvány pénzeinek jó 70 %-át kapásból elviszi az oktatásügy, vagyis a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, a maradék java a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség költségvetésébe kerül, és csak a reszli jut a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének meg a többi szervezetnek. A lapoknak pl. alig jut, s a kevésből a legtöbbet persze a KMPSZ és KMKSZ lapjai szakítják ki. Ad valamicskét az Illyés és az MKM is kulturális rendezvényekre is, de egyrészt ezeket előre meg kell pályázni (aztán vagy megadják, vagy nem, ha meg igen, a kért összeg felét levágják), másrészt meg kedves magyarságintézményeink – szinte kivétel nélkül – ebből leginkább maguk akarnak profitálni, azaz csak olyasmi mellé állnak oda, amiből nekik is van valami hasznuk, ha más nem, akkor ráterhelhetnek pár benzinszámlát, bankett-költséget és persze legjobb embereik megbízási díjait. A KMKSZ évek óta a leghatározottabban ellenáll minden külső kezdeményezésnek, kizárólag a saját bulijaik érdekében lobbyznak. A MÉKK nagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel indult, mára azonban, úgy látom, ugyanabban a cipőben jár: jó kis pénzeket megpályázni, aztán megcsinálni pár fölösleges és nívótlan rendezvényt, jórészt saját embereikkel – és minél hamarább elköltségezni a kapott pénzt, hogy lehessen újat kérni. Nem mondom, hogy nem akad minden szervezetnél néhány ellenpélda, de sajnos ezek száma csekély. Hasonló a helyzet a beregszásziaknál (az ő adataikat is megadtam Raffainak), amíg Dalmay Árpád ott volt, az ő segítségükre lehetett számítani (de pénzük nekik se igen volt); a mostani gárda azonban roppant inert, és hát nekik is megvan a gondjuk a tengődő főiskolától a roppant hiányokkal küszködő amatőr és hivatásos színházig (még a telefonjukat sem tudták fizetni.) Így aztán egyszerűen nincs olyan intézmény ma Kárpátalján, amely hajlandó lenne egy alternatív színház itteni programját megszervezni.

Vannak szomorú tapasztalataim. llyés Kingát pl. egy magyarországi szervezet hozta ki hozzánk: megpályázott pénzzel, minden költséget ők álltak. A MÉKK Ungváron mégis egy teljesen alkalmatlan terembe szervezte nagy ügyetlenkedéssel a fellépését, a beregszászi szereplés pedig kis híján kudarcba fulladt: egyszerűen nem volt közönség. Pedig a MÉKK-nek nemcsak befolyása van, hanem telefonja, szervező titkára, titkárnője, elnöke és három társelnöke, akkor még szolgálati kocsija is volt – és ez mégis így zajlott. Másik tanulságos példa: a Kaláka magánkezdeményezésre jött ki, egy tanárnő vállalta magára a szervezést. Nagyra becsült magyarságintézményeink nem hogy nem segítettek neki a szervezésben, hanem még akadályozták is, az egyetlen ungvári magyar iskola magyar igazgatója (közel 1000 gyerek jár oda), pedig kijelentette, hogy nincs igény a Kalákára. Így aztán mindössze két falusi klubhelyiségben sikerült felléptetni őket, méltatlan körülmények közepette (természetesen sehol sincs fűtés, de hát miért lenne, ha a kórházakban sincs), és az egyik klubvezetőt még le is kellett fizetni, hogy kinyissa a nagytermet. Nos, ha Illyés Kinga és a Kaláka esetén ilyen a hozzáállás (ők azért nálunk is közismertek!), akkor…

*

Nyomdában a regényem! Április közepére akár el is készülhet! Ízlelgetem nevemmel egybeolvasott címét, alcímét. Balla D. Károly: Élted volt regénye. Egy önmagát mintázó torzó. Nem hangzik rosszul. A cím bizsergető nyelvi szokatlansága különösen kedvemre való,

Napló: 1998. január

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. január

Szájunkba repül-e a szárnyas angyal?

Előjegyzet, 2018: Az alábbi naplórészlet első részérnek közreadásakor 2002-ben két nevet kihagytam az eredeti kéziratból. Nem írtam le, hogy a hozzám is eljuttatott körlevelet Matolcsy György jegyezte (társszerzője – alighanem csak csendestársa – Kopátsy Sándor volt). Nem épp tegnap történt: pontosan 20 éve. Az unortodox gazdaságpolitika akkor még nem volt divatban, de én akkor úgy éreztem, hogy nem egy realista, tényekből dolgozó gazdasági szakember keresett meg levelével, hanem egy ködös jövőképet dédelgető fantaszta.

Akkoriban már látszott, hogy a Horn-kabinet nem tudja kiheverni azt a népszerűségvesztést, amelyet a Bokros-csomag okozott, így bizonyos körökben nagy volt a készülődés és az izgalom: kormányváltási lázban égett az ország. Ez a túlfűtött hatalmi várakozás írathatta Matolcsy Györggyel  azt a körlevelet, amelyben 300 magyar értelmiségivel együtt engem is megszólítottak Magyarország gazdasági sikere érdekében. Megnyugtat, hogy pozitív jövőképemmel 1998-ban nem járultam hozzá mindahhoz, ami azóta történt… De lássuk a naplót.

bdk napló 1998

Az első 2002-es nyilvános közlés régi fapados honlapomon – UngParty Manzárd

Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben

„megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”.

Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőképét” hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam.

A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja:

„Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”.

„Vagy nem!” – teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiinduló-pontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)

A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami kint tilalmasnak számított.)

Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent – attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.

A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul:

„Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.”

Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, költségvetés és egy rachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel – most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ:

„Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”

Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchhausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest.

Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.

A csárdás szikrái

ІСКРИ ЧАРДАШУ

ІСКРИ ЧАРДАШУ. Мадярська поезія. Переклав Іван Петровцій

22 versem jelent meg ukránul egy antológiában. Egyáltalán nem örülök neki. A versek ócskák, jószerével kamaszkoriak – az adaptációk pedig, énszerintem, még az eredetinél is gyengébbek, arról nem is beszélve, hogy némelyikre a jó édes apjuk (én) sem ismer rá.

Az az igazság, hogy hosszabb ideje egyáltalán nem érdekel, mi jelenik meg, és megjelenik-e egyáltalán tőlem ukránul. Már első (egyetlen) ukrán verseskötetecském idején sem voltam kellően lelkes (soha ki nem adták volna, ha a fordítom, Ivan Pertrovcij, nem lett volna annyira elszánt, szívós, „kijárós”), de akkor még valahogy ambicionáltam, hogy a helyi nem-magyar szellemi életben is részt vegyek – személyesen is és alkalomadtán munkáimmal is. Azóta ez az igény tökéletesen kiveszett belőlem. Sőt, már nemcsak az ukrán, hovatovább a helyi magyar irodalomban és kulturális életben sem igazán akarok jelen lenni; hogy mégis benne vagyok, az jobbára kényszerűség, magamon tett erőszak. A tehetetlenségi erő következménye, nem pedig az ügy fontosságába vetett hité. Nehéz eldöntenem, hogy ez beteges idegenkedés-e nálam, vagy éppen a legegészségesebb reagálás az engem körülvevő sok nívótlanságra.

Most is, látva ezt a 22 szörnyű versemet ebben a csúnyácska, felkunkorodó borítójú, A csárdás szikrái (!) című borzadályban – csak legyintettem.

Élted volt regénye – utolsó simítások

Utolsó stiláris jellegű igazítások: szóismétlések kiszűrése, sutább mondatok helyrezökkentése, változatosabb, kifejezőbb szinonimák keresése stb.

Érdemi módosítás leginkább a következőkben történt:

  1. Az Agnosztosz-fejezetben a kiadó kérésére elvégeztem bizonyos rövidítéseket-egyszerűsítéseket: innen jó 3-4 oldalnyit kihúztam és néhány mikrofilológiai szőrszálhasogatást rövidre zártam; a fejezet követhetőségének, olvasmányosságának érdekében és a végkifejlet(ek) pontosabb motiválása céljából beékeltem több finom „életszerű” utalást az író mindennapjait, életvitelét, egészségi állapotát illetően.
  2. Ugyane fejezet elé írtam egy igen jól sikerült „felütést”, ami a lassúdan, komótosan induló szövegrész előtt elevenséget visz a regénybe. Hasonló céllal az Ákos-fejezet elé is került egy felütés: mindkettő azonos motívum – a vonat-szimbólum – köré szerveződött.
  3. Mivel „ez a történet az életben még zajlik”, az epilógus előtti fejezetbe beiktattam néhány bekezdésnyi, összesen alig egy oldalnyi új szöveget – amiről szól, az még jobban árnyalja hőseim jellemét és a történet hitelességét (nem túloztam ugyanis, amikor valamelyik szövegemben azt írom, hogy ami hőseimmel történik, az egyre kevésbé életszerű, ám művészileg egyre hitelesebb).

Mindez azt jelenti: a kéziratot a részemről már véglegesnek tartott szöveggel bármikor küldeni tudom, akceptálom ugyanis a kiadó kérését, hogy hogy ebben a most már végleges formájában is látni akarja. Ami egyelőre késlelteti az elpostázást: még várok Ilia Mihály tanár úr esetleges észrevételeire (ő a felkért külső lektor). Én Miska bácsanak határidőt természetesen nem szabtam, de amikor a kiadó kérésére elpostűáztam az anyagot, arra azért kértem, ha érdemi szöveg-kifogásai lennének, azokat, ha lehet, december folyamán juttassa el hozzám. Ma január 30-a van, és én nem tudom, meddig illő várni.

Kicsit aggaszt, hogy a Kiadó előszót szán a könyvem elé. Hát, esetleg a borítóra… Hogy a könyv belsejébe kerüljön, azt azért nem szeretném, mert ez a regény „többször is elkezdődik”, van egy „Elöljáróban” c. kezdeménye, aztán a felütés, aztán az első fejezet, aztán mintha egy új regény kezdődne, aztán mintha ugyanez a regény elkezdődne elölről, aztán intermezzo, aztán a „maradék lapok” is kétszer indul újra, az epilógus előtt egy kis szerzői önleleplezés, aztán a végjáték – épp eléggé őrjítő az egész – nos, most ha még ehhez hozzákapcsolódik akár elöl, akár hátul az EPMSZ mint kiadó ajánlása, arról az olvasó vagy azt fogja hinni, hogy az is része a regénynek, vagy végképp nem fogja tudni eldönteni, hol kezdődik és hol végződik az, amit én írtam (hiszen pl. a szöveg belsejében van egy fiktív lektori jelentés is, amit író-hősöm kap kiadójától!).

Én, bevallom, szemérmetlenségemben legszívesebben magam írnék valami frappáns fülszöveget az első fülre, a második, hátsó fülre öt sorban az életrajzi adataimat írnám lexikon-címszó-rövidséggel. A legjobban viszont annak örülnék, ha Ilia Mihály végre elkészülő lektori véleményéből emelhetnék 2-3 találó mondatot a fülre.