Napló 1999. január

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából.


Napló az internetes korszakom előtti évekből

1999. január

Visszavettem a Pánsípot…

Tavaly tavasszal már nem nagyon ment a dolog a megújított szerkesztőséggel. Én nem törődtem túl sokat a lappal, három szerkesztőmről pedig kiderült, hogy egy is elég lenne belőlük. A még tavalyelőtt saját kérésére távozó Nagy Zoltán Mihály helyére felkért Csernicskó István eleinte intenzíven szervezte az anyagokat, s nem fanyalgott, ha alaposan szerkeszteni kellett valamit-valakit (Szöllősy Tibor, Bagu Balázs), fordításra is vállalkozott (Volodimir Fedinisinec), aztán kicsit “elkényelmesedett” (talán az én ösztönzésem sem volt eléggé meggyőző). A szépirodalmi anyagok gazdája, Bagu László pedig minden igyekezete ellenére sem tudott jó kéziratokat szerezni: a túl magasra tett mérce és néhány elutasítás után alig maradtak szóba jöhető szerzők. Minden lapszámban ugyanaz a 6-7 név szerepelt. Kezdett a dolog fenemód beltenyészet-szerűvé válni, s ez nem is lett volna baj, ha nagyobb a tenyészet és jobbak-többek a művek. De így… (Éva pedig, akinek az egészet mozgatnia lehetett volna, nem igazán szervező típus; szívesen és gondosan kezeli-szerkeszti a beérkező anyagokat, de hogy be is érkezzenek, azért nem tesz sokat; a múltkor is hetekig kellett rákészülnie, amíg Fodor Gézának megírt egy felkérő levelet.)

A szerkesztőség újabb átszervezésének indoklásához apropóra jött, hogy egy pénzkérelmünket elutasították (Soros Alapítvány), egy másik helyre etikai fenntartásaim miatt be sem adtam a pályázatot (Illyés Közalapítvány), egy harmadik támogatás meg hónapokat késett (Anyanyelvi Konferencia), így bejelentettem, hogy szüneteltetni fogom a Pánsípot, s talán almanachhá alakítom – de a régi szerkesztői gárda nélkül. Ez alig jelentett többet, mint hogy visszaveszem a Pánsípot.

Mindez múlt év nyarán történt. Őszre az is kiderült, hogy a magam hasznán túl a Pánsíp szüneteltetésével fiatal költőinkkel is jót tettem: rászánták magukat saját lap indítására. Pár havi teszetoszázás után 98 legvégére (99/1 jelzéssel) kijött a Véletlen Balett első száma. És nem is rossz, sőt! Épp csak: kevéssé kárpátaljai, legfeljebb a publikált anyagok 1/3-ában. A megjelenésekor már jó két hete terjesztettük az első Pánsíp-antológiát UngBereg 1999 címmel. Míg a Véletlen Balett magyarországi szerzők szerepeltetésével oldotta meg a megfelelő nívójú kárpátaljai anyagok hiányát, addig mi más megoldást kerestünk. Sorra vettük egy év publikációit (magyarországiakat leginkább), válogattunk ebből, aztán meg készítettünk egy kis visszatekintést is: ÍGY ÍRTUNK MI 15, 10, 5 évvel ezelőtt – egy-egy jellegzetes írás a Hatodik Sípból, Pánsípból, sőt a Kárpáti Igaz Szó régi-régi Lendület c. rovatából.

Ezt az antológiát ketten csináltuk Évával, de Csernicskó valamelyest benne maradt a csapatban, szervezett bele anyagot, mint ahogy a most az egyetemünkön tanító Fedinec Csilla is, akivel az utóbbi időben szintén szorosabbra fűződött a kapcsolatunk.

*

Január végén átadtuk a KÁRMIN-díjat és (régi tervem megvalósulván) a Váradi-Sternberg Jánosról elnevezett díjat is. Előbbit Cséka Gyurinak, utóbbit Orosz Ildikónak, Kobály Jóskának és Fedinec Csillának ítélte oda alapítványunk kuratóriuma, nagyjából az én személyes döntésem alapján (mandátuma-lejárt régi kuratóriumunk már, a felkért új pedig még nem volt döntési helyzetben, így elnökként én vállaltam a dolgot). Szokás szerint sokak nemtetszését újra sikerült „kivívnunk”: bámulatos mértékű a felháborodás, amelyet azzal keltünk, hogy nem látszat-tevékenységet vagy klikk-béliséget, nem „rendes ember”-erényeket vagy múltbéli sérelmeket díjazunk, hanem kizárólag az elmúlt esztendőben nyújtott teljesítményt és annak nívóját. Most még minderre rátettem egy lapáttal azzal, hogy éppen Cséka Gyurit díjaztuk, aki meglehetősen éles hangú kritikát írt regényemről. Sokak szerint méltatlan és igazságtalan volt ez a kritika, és Gyurival szóba sem lenne szabad ezek után állnom – én meg ehelyett „kitüntetem”…

Hogy a Sternberg-díjat sikerült tető alá hozni, annak különösen örülök. Janó bácsi neve hat évvel ezelőtti halála óta jószerével el sem hangzott, le sem íratott Kárpátalján. Pedig ő azon kevesek közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem csupán „ahhoz képest” volt jelentős. Sternbergnek a magatartása is példamutatóbb volt sokakénál: elfogadott ugyan bizonyos kompromisszumokat, de megtartotta elveit (és zsidóságát, amelyről ugyan ritkán beszélt, vallásos sem volt, de nemzetiségét mindig büszkén vállalta). Nem tetszelgett sem ellenzéki pózokban (mint annak idején Kovács Vilmos vagy később Fodó Sándor), de a lojalitást sem tévesztette össze a túlbuzgósággal (mint Rotman Miklós, Balla László, Szikszai Aladár). Igen okos taktikázással érhette el, hogy pártonkívülisége ellenére egyetemi professzor lehetett, s hogy tudományos nézeteit nem kellett alárendelnie a hivatalos ideológiáknak. Kevés olyan embert ismertem, akik abban az időben egyenes gerincüket úgy tartották meg, hogy közben nem sodródtak a közélet perifériájára, nem szigetelődtek el, nem vonultak vissza, hanem teljesítményükkel folyamatosan a nyilvánosság előtt szerepeltek.

(Az egyetlen „disszonáns elem” a díjátadáson, nem először, most is H. Sanyi magánszáma volt: az ünnepség vége felé, meglehetősen részegen, kikelt – sajnos: szokás szerint – a díjazottak ellen. Csékát ugyan megdicsérte, no de X. meg Y.! És főleg M, aki X. laudációját tartotta! Így benyalni, hát ő többet szóba sem áll vele. Aztán még közvetlen kollégáját, K. E.-t is kitámadta, eléggé otrombán s mindebből erényt kovácsolva hangoztatni kezdte, milyen jó, hogy ő ezt ilyen őszintén itt elmondhatta… Hát ez részemről azt jelenti, hogy jövőre – ha lesz még átadási ünnepség – már Sanyit sem hívom meg. (Dupka már két éve kikopott…)

Még annyit, hogy az ünnepségen két ösztöndíj is gazdára talált: egy amerikai alapítvány jóvoltából két kárpátaljai pedagógust juttathattunk szerény havi támogatáshoz.

*

Meghívások: Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciája Torre Pelicében; Frankfurti Könyvvásár,