A komlex létezés elmélete – Beavatkozó művészet A komlex létezés elmélete – Beavatkozó művészet

komplex-letezes

Az esztétikum és a művészet mibenlétének a meghatározása a legnehezebb feladatok egyike. Én egy saját hipotézisemből kiindulva igyekszem megragadni azt, ami számomra a legfontosabb minden műalkotásban.

Elméletem szerint minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Eszerint a dolgok nem választható el élesen a létezés két dimenziója alapján, mert minden létező ebben a kettősségben létezik, bár igaz, hogy egyik kiterjedése is és másik kiterjedése is lehet semmis. Ekkor sorolunk valamit vagy csak a valóság, vagy csak a képzelet világába, ám az esetek többségében nem steril előfordulásokkal van dolgunk, azaz a nagyon valós dolgoknak is lehet érzékelhető képzetessége, mint ahogy az imaginárius dolgok létezése is átívelhet a valóságba. A létezést és a létezőt tehát kiterjedése jellegénél fogva sorolhatjuk ide vagy oda, inkább ide vagy inkább oda, de a létezés ereje, intenzitása, ránk gyakorolt hatása tekintetében nincs okunk különbséget tenni valós és képzetes létező között.

A létezés intenzitása, a van hatóereje ugyanis csupán az egyes dimenziókban mérhető tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami.

Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte semmis, a zérussal egyenlő.

A komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, erőteljesebb mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő Zeusz sokkal inkább van, mint ez a triviális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol.

A megfelelően intenzívvé, hatékonnyá tett képzetes létezés (miközben az elménkben megfelelő tudattartamot képez), a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán.

Az igazi művészi erővel megformált imagináció megjelenik a valóság árny- és tükörképeiben, megjelenik az arcélek túlfelén, a tér görbületeiben, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.

Ebben a megközelítésben énszerintem:
Egy alkotás akkor művészi értékű, ha nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amelynek birtokában képessé válunk arra, hogy az objektív valóság szubjektív észlelését élményként éljük meg.