Kecskés Béla halálára

kecskés béla halálára

Kecskés Béla

Balla D. Károly

Súlyosnak találtatott

Kecskés Béla halálára, 2006. január

Meghalt egy költő. Kecskés Bélának hívták, 56 éves volt. A kárpátaljai Beregsomban született, 1941-ben, s itt is halt meg, alig hogy beléptünk az 1997-es esztendőbe. Mindössze három kötet tartalmazza életművét, egyik sem túl vastag…

Akkor kezdett publikálni, még iskolásként, amikor a kárpátaljai magyar irodalom mint fogalom épp csak megszületőben volt. Öt évvel később már egy karcsú verseskönyvet tett le az olvasók asztalára (Izzó parazsak, 1963), s ezzel egyike lett azon keveseknek, akik már önálló kötettel rendelkeztek akkor, amikor a hatvanas évek végén, hetvenesek elején új raj indult. Az ifjabbak keltette szellemi pezsgéshez már mint „öreg” csatlakozott.

Csatlakozott, írom, pedig soha nem állt be semmilyen hadba. Ekkor már – haláláig – a Beregsommal szomszédos Csonkapapi iskolájában tanított történelmet, s ha felelősséggel végzett munkája mellett el is járt összejövetelekre s ha fel is vették névsorukba irodalmi csoportosulások – megmaradt kívülállónak. Hasonló volt a viszonya közélethez, politikához, egyházhoz: autonóm személyisége, állandó (és nem is igen titkolt) ellenvéleménye nem engedte egyiknek sem közelébe.

Mi, a hetvenes években indult költősüvölvények bátyánkként szerettük és felnéztünk rá. Verseire mint követendő példára tekintettünk, s ha egy-egy írásunkat megdicsérte, az rangos szakmai elismerésnek számított.

Holott – talán nem kegyeletsértés leírni – Kecskés Béla nem volt jó költő.

Történt aztán, hogy nem sokkal a mi indulásunk után Béla elhallgatott. Egyszerűen abbahagyta a versírást.

Ez akkor nekem nem fért a fejembe. És úgy is, mint aki már részt vett a Kárpáti Igaz Szó irodalmi anyagainak összeállításában, intenzív levelezésbe kezdtem vele. Megkereséseimre, puhatolózásaimra röviden válaszolgatott: nem, ő már nem ragad tollat, a költészet margóra, alapvonalon túlra került (ez akkor éppen hogy nem volt igaz!), ilyen világban nincs helye a lírának. De azért mi csak műveljük, szurkol nekünk.

Nem törődtem bele kudarcomba; két-három havi rendszerességgel küldtem neki egy-egy szabályos felkérő levelet: várom verseit. Egy ideig még válaszolgatott, aztán arra kért, hagyjam őt békén. Megtettem, bár továbbra is azt gondoltam, aki egyszer beoltódott a versírás szérumával, az soha többé nem képes abbahagyni. Mégis meghátráltam: tudtam személyes gondjairól, arról, hogy mozgássérültsége ellenére nemcsak tanít, hanem gazdálkodik is és olykor beteg feleségét is el kell látnia, a két gyerekről nem is beszélve. Van elég baja, miért zaklassam leveleimmel.

Legelőször valamikor hetvenkilencben függesztette fel önkéntes hallgatását. Akkor megírt vagy nyolc verset egy szuszra. Mind nagyon tetszett, vittem is lobogtatva őket a laphoz. De mindössze kettő csúszott át a politikai szűrőn, a többit vagy túl pesszimistának, vagy bántóan kritikus hangvételűnek találták, s ilyennek nem lehetett helye egy pártlapban.

– Na látod – legyintett lemondóan Béla, amikor Ungváron a Korzó sarkán találkoztunk, s minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy többpártrendszer nélkül lehetetlen demokratikus társadalmat létrehozni.

Én majd hanyatt estem vakmerő állításától. Akkor még (mentségemül szolgáljon: alig múltam húszesztendős) meg voltam győződve arról, a szocialista eszmék alkalmasak arra, hogy emberarcú társadalmak épüljenek rájuk, csak épp a hibákat, túlkapásokat, torzulásokat kell kiigazítani.
Nem állt le vitatkozni velem, sietett a Pedagógus-továbbképző Intézetbe, ahol alighanem éppen a tudományos kommunizmus újabb vívmányairól kellett előadást hallgatnia.

Béla önként vállalt szilenciumát másodjára Beregszász legendás hírű pedagógusának, Drávai Gizellának a halála törte meg: a tanítvány egy alkalmi verssel búcsúzott mindnyájunk Gizi Mamájától.

A nyolcvanas évek közepén recsegni-ropogni kezdett az ország és a rendszer. Béla ujjongva fogadta a változásokat – és 1988-ban újra megeredt a pennája. Még ám bámulatossal bőséggel. Míg évekig én ostromoltam őt felkérő levelekkel, most ő küldött szinte hetente vastag borítékokat.

Nem győztük közölni új és újabb verseit (ekkor már – apámnak, a lap korábbi főszerkesztőjének nyugdíjba vonulása után – státusban voltam a Kárpáti Igaz Szónál, az Új Hajtás c. melléklet irodalmi anyagait szerkesztettem). Be kell vallanom: írásai nem csupán oldalaink korlátozott terjedelme miatt szorultak ki…

Kecskés Béla versei, sajnos és nagy csalódásomra, nem voltak eléggé jók. Előbb azt hittem, csupán a több évi hallgatás sekélyesítette el stílusát, szürkítette meg költői hangját, aztán… Aztán elővettem 63-as kötetét, s látnom kellett, hogy…

Mint amikor gyerekkorunk legkedvesebb filmjét érett fejjel újra megnézzük…

pattog a rozsda, galéria kidóA költészete iránti ambivalens érzelmeim és nem egyértelműen pozitív értékítéletem ellenére – már 1992-ben – mégis én vállalkoztam arra, hogy egybegyűjtött verseit kiadjam Pattog a rozsda címen. Újsütetű – azóta meg is szűnt – kiadómnak ez volt a második nehezen kiizzadott könyve (akkor még nem találták fel a minisztériumi pályázati rendszert: a pénzt egy kollektív gazdaságtól és két magánvállalattól „menedzseltük össze” szerkesztőtársammal), s a szerény kivitel ellenére ma is szívesen veszem kezembe. Van ugyanis a Kecskés-versekben valami, ami bár nem emeli a Parnasszusra alkotójukat, ám talán lehet olyan fontos, mint a költői kvalitás. Ez pedig a megrendítő őszinteség és a mély humánum. (Ugyanez jellemző gyermekverseire is, amelyekből egy kötetre valót 1994-ben Bogárbál címen szintén az én kiadómnak sikerült kiadnia: ezt már a magyar kultuszminisztérium támogatásával.)

Magam nem hiszek abban, hogy egy szépirodalmi teljesítmény megítélésében szabad esztétikán kívüli szempontokat is mérlegelni. Ez a szigorúság mondatja ki velem, hogy Kecskés Béla nem volt jó költő. Ám emberi nagysága mégis átvetült verseire, amelyeket – így és ezért – talán helyes nem csupán a költészet, hanem az emberi etika és morál serpenyőjébe is belehelyezve megmérnünk.

Így történhet meg, hogy egy nem elég jó költő versei mégis súlyosnak találtassanak.

Súlyosnak, mint élete, amelynek most véget vetett a testében burjánzó betegség, tekintet nélkül poézisre és humánumra.


kecskés béla költő - könyvA Beregi Hírlapban születésének 70. évfordulóján így emlékezett rá:

70 éve született Kecskés Béla

Kecskés Béla 1941. augusztus 7-én született Somban, földműves családban. Falubelije, Sütő Kálmán költő biztatására már iskolás korában megpróbálkozott a versírással. Ceruzával, kockás füzetlapokra írt első költeményeit az akkor már ismert parasztköltő vitte el a Vörös Zászló (a Beregi Hírlap elődje) szerkesztőségébe azzal, hogy tehetségesnek tartja a fiatal Kecskés Bélát, és nagy jövőt jósol neki. Sütő Kálmán nem tévedett: Kecskés Béla rövid idő alatt valóban ismert költővé vált, versei az 1950-es évek közepétől folyamatosan jelentek meg a járási lap irodalmi oldalain, majd a Kárpátok című almanachban is (Ungvár, 1958).

Közben elvégezte a Kaszonyi Középiskolát. Érettségi után egy ideig Badalóban volt könyvtáros, majd 1961-től a szülőfalujával szomszédos Papi község általános iskolájának történelemtanára lett. 1967-ben szerzett történészi diplomát az Ungvári Állami Egyetem levelező tagozatán. Ő alapította a Papi Általános Iskolában jelenleg is működő tájismereti és néprajzi múzeumot.

Első kötete Izzó parazsak címmel 1963-ban jelent meg az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában.
Társszerzője az 1972-ben napvilágot látott A várakozás legszebb reggelén című verseskötetnek, majd az 1980-as évek közepétől szinte valamennyi Ungváron megjelent antológiának.

Költői pályája nem volt töretlen. Volt egy több éven át tartó időszak, amikor egyáltalán nem publikált, kizárólag az íróasztala fiókjának írt, sajnos elég keveset. A társadalomban egyre inkább eluralkodó közömbösség hatására úgy vélte, nincs szükség a verseire. Szerencsére költőtársai és Drávai Gizella tanárnő hatására leküzdötte téves nézeteit, ismét tollat fogott.

bogárbál - kecskés béla gyermekversei1992-ben Pattog a rozsda címmel a Galéria Kiadó adta ki verseit. Ugyanennél a kiadónál jelent meg 1994-ben a Bogárbál című kötet, amelyben a Gergő unokájának ajánlott gyermekversei szerepelnek.

Kecskés Béla verseiben a természet, a beregi táj, szülőfaluja változásainak bemutatása mellett világméretű problémákkal, gondokkal is foglalkozott, az 1960-as években jelentkezett új írói nemzedék egyik legmarkánsabb képviselője volt.

1997. január 22-én hunyt el. A somi születésű költő, pedagógus emlékét a MÉKK és az Együtt Baráti Köre által a Papi Általános Iskola falán 2006-ban állított tábla őrzi. Szülőfalujában 2006-ban nyitották meg az érdeklődők előtt a Somi Irodalmárok Emlékmúzeumát. A Somi Általános Iskolában már hagyomány, hogy a költészet napján megemlékezést a falu híres szülötteiről, és évente szavalóversenyt rendeznek, ahol a jelentkezők Kecskés Béla és Sütő Kálmán verseit adják elő.

Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas író, költő így méltatta Kecskés Béla munkásságát:

    „Költői és emberi mivoltát nem lehet egymástól elválasztani. Mindhalálig megtartotta elveit. Soha nem szeretett árral szemben úszni, de egész életében erre kényszerült; néhány magamfajta közeli barát, eszmei és pályatárs kivételével mindenki megütközött lelki biztonságra alapozott magatartásán. Talán e felismerés tudatában vált szomorúan rezignált egyéniséggé, aki beletörődés nélkül vette tudomásul a világ és benne az emberi gyarlóság megváltoztathatatlanságát.”

a tanár kecskés béla


Életrajza a Kárpátaljai Magyar Művelődési intézet honlapjának adattárából:

Kecskés Béla költő, pedagógus (Beregsom, 1941. augusztus. 7. – Beregsom, 1997. január 22.)

Kecskés Béla Izzó parazsak - versek

Kecskés Béla Izzó parazsak c. első verseskötete, 1963

Parasztcsaládban született. A középiskolát 1959-ben Mezőkaszonyban fejezte be, utána Badalóban lett könyvtáros. 1961-től a szülőfalujával határos Csonkapapi általános iskolájának történelemtanára, ahol történelmet és földrajzott tanított. 1967-ben levelezőként elvégzi az Ungvári Állami Egyetem történelem szakát. Sütő Kálmán beregsomi parasztköltő hatására középiskolás korában kezd verselni. 1958-ban mutatkozik be a Kárpátok című irodalmi almanachban. Kovács Vilmos szerkesztésében a Kárpáti Kiadónál Ungváron jelent meg Izzó parazsak című első verseskötete 1963-ban. Részt vett a Forrás Stúdió, a Beregszászi Vörös Zászló Irodalmi Kör, a József Attila Irodalmi Stúdió munkájában. Az akkor induló tollforgatók közül baráti köréhez tartozott Ferenczi Tihamér, Balogh Balázs, Nagy Zoltán Mihály, Füzesi Magda, Dupka György. Publikált az Együtt című szamizdatban. Kapcsolatban állt Kovács Vilmossal, Balla Lászlóval. Publikált a kárpátaljai antológiákban (A várakozás legszebb reggelén, 1972, Sugaras utakon, 1985, Évgyűrűkben 1988, Vergődő szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953-1988, Magvető Kiadó 1990, Töredék hazácska, 1994. stb.). A múlt század kilencvenes éveinek végén visszavonultan él, súlyos betegség okozta halál ragadja el köreinkből.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.