Utolsó levelek Nagy Zoltán Mihálynak

Balla D. Károly levele NZM-nek, 2001. január 9.

ami kívülről jön, azt megítélni nincs jobb mérce, mint a magam ízlése

novelláddal nem az a bajom, hogy népi-nemzeti küldetéstudat áll mögötte, s hogy a realizmus (?) jegyében született – hanem az, hogy nincsen jól megírva, hogy rosszak a mondatai, hogy elriaszt átlátszóan didaktikus jellegük, hogy szerintem éppen hogy nem a realizmus, hanem egyre inkább a naiv romanticizmus jegyében születtek.

Zolikám,

egyre inkább elbeszélünk egymás feje fölött, nem tudom, van-e értelme vitánknak. Te lecövekeltél olyan elvek melyek, amelyek nagy részét én téveszmének gondolom, meggyőződéses alapon közelítesz mindenhez, úgy teszel, mint aki kifogta a zavaros tóból az igazságot, és már nincsenek kételyei. Csak bámulom, milyen biztonsággal jelented ki, hogy amit csinálsz, az jó, sőt, csak ez a jó.

Én sokkal több tépelődéssel, bizonytalansággal, kétellyel nézem a világot és pláne magamat benne. Tudom, hogy ami kívülről jön, azt megítélni nincs jobb mérce, mint a magam ízlése: ha más szempontokat érvényesítek, az már nem az én véleményem lesz. Ezzel így el is vagyok mostanában. Nagyobb bajom, hogy ami a magam munkája, azt saját ízlésemmel képtelen vagyok megbecsülni, mert befelé fordítva ez a műszer nem működik megbízhatóan.

Te viszont, úgy látom, magad el tudod dönteni, hogy egy novellád jó, és ebben egyáltalán nem ingat meg a véleményem, hogy szerintem meg nem az. Ami még önmagában egészséges dolog lenne, ha te e mögé nem képzelnél (most újra!) valami összeesküvést, a gonosz modernek mesterkedését. Egyszer már beleestél ebbe a kelepcébe, amikor az én Fiúk-iránti megbecsülésemet, általam történt „futtatásukat” nem tudtad magadnak megmagyarázni, hát összefantáziáltál valami érdekszövetséget, hogy nekem valami gyanús érdekemben áll Csékát favorizálni, stb. Akkor sem akartad elhinni, hogy amit a Fiúk csinálnak, az nekem egyszerűen tetszik, ezt értékesnek és követendőnek gondolom, és roppant módon hasznosnak találom, hogy szellemi életünk állóvízét kicsit felkorbácsolták. Te akkor megbocsáthatatlan bűnnek vélted az ő tevékenységüket, amelyet be kellene tiltani. Aztán látványosan felülbíráltad ezt, amikor folyóiratukról mondva véleményt elismerőleg szóltál munkáikról.

Most újra valami mérhetetlen görcsben vagy, már-már üldözési mániád kezd kialakulni, rólam azt hiszed, hogy az elvetemült modernek uszályába kerültem, mi több, eksztatikus állapotomban tagadom a hagyományos értékrendet.

Én meg már unom neked újra s újra leírni, hogy egy-egy novelláddal nem az a bajom, hogy népi-nemzeti küldetéstudat áll mögötte, s hogy a realizmus (?) jegyében született – hanem az, hogy nincsen jól megírva, hogy rosszak a mondatai, hogy elriaszt átlátszóan didaktikus jellegük, hogy szerintem éppen hogy nem a realizmus, hanem egyre inkább a naiv romanticizmus jegyében születtek.

Most meg mintha kifejezetten cukkolni akarnál: ráírod a kéziratra, hogy a novelláid legjava közt tartod számon – s teszed azt azzal az írással, amelyet a sok szóvirág okán először paródiának gondoltam (bízisten nem akarlak sértegetni, de ez az igazság), s csak a második lapon értettem meg, hogy te „Az ezüstfényben megtestesült csoda lassan, méltóságteljesen úszik a zötykölőssé vetemedett makadám fölött” mondatot, meg „a helybeli anyaszentegyház erős bikanyakon trónoló feje” meg „a fogsorát fényességes mosollyal villantó férfiú” kifejezést alighanem komolyan gondoltad. Pedig már majdnem azt hittem, megjött a kedved az iróniához, s azonnal eszembe jutott Petőfinek A helység kalapácsa, abból a helybéli lágyszívű kántor, meg a kegyelmes úr két pej csikajának jókedvű abrakolója, meg a többi. De úgy látom, amit Sándorunk haj de régen kifigurázott és köznevetség tárgyává tett, azt te képes vagy komolyan véve 2001-ben leírni.

Hát a te dolgod, cimbora! Én elmondtam, amit gondolok, többet nem tehetek, és többet ismételgetni sem szeretném: úgy érzem, nincs értelme.

Ugyanez vonatkozik az irodalomról vallott nézeteink különbségére is: miért írjam le újra, hogy szerintem kapitális félreértés áldozata vagy, s ahogy Csurka zsidó-bolsevista összeesküvést sejt a magyarok minden baja mögött, te úgy „kozmopolita uraimék” fondorkodását sejted a mögött, ami pedig természetes folyamat: változik a világ, változik az irodalom, ami ma modern, az holnap hagyomány, ami ma polgárt pukkaszt, holnap az a természetes, holnapután pedig már túl is haladják, amit pedig csak a divathullám tartott magasban, egészségesen elfelejtődik. De miért hivatkozzam én Adyra az irodalomban, az impresszionistákra a festészetben, Wagnerre a zenében (maguk korában botrányt keltett művészetük, aztán elfogadták, ma meg lassan már porosodó klasszikusok), ha te lecövekeltél valami öröknek gondolt értékrendszernél, aminek a létjogosultságát én soha meg nem kérdőjeleztem, csupán azt a nézetemet fejtettem ki, hogy nekem jobban tetszik a másmilyen, az előre mutató és nem hátra lépegető művészet, és azt gondolom, hogy a mai felgyorsult, zaklatott, értékváltó korszellemet jobban, hitelesebben fejezi ki.

De miért mondjam ezt el újra? Vagy azzal miért érveljek, hogy alapjában én magam is hagyományos alapokon nyugvó irodalmat művelek, novelláim pedig nyugodt szívvel nevezhetők realistáknak, és inkább csak kifejezőeszközeimben (főleg a versekben) vannak hangsúlyos modernista elemek. Vagy miért áruljam el neked, hogy kb. egy éve olvasom a Száz év magányt, ami (ha már választani kell) sokkal inkább realista, mint posztmodern; vagy miért beszéljek arról, milyen élvezettel olvastam el Barsy Kálmán spanyolul írt, magyarra fordított, teljesen hagyományos kis remek novelláit, vagy azt, hogy Déry vagy Babits általam annyira kedvelt regényei is a nagyrealizmus (no persze: a modern realizmus) jegyében születtek – stb.

Fölösleges lenne a győzködésem, mert te ellenségképben gondolkodsz, és biztos vagy abban, ha nem hozzák le egy novelládat, az nem azért történik, mert gyönge az írás, hanem mert a kozmopoliták, posztmodernek, idegenlelkűek, hazátlanok, zsidók, buzik stb. mesterkedése megakadályozta az igaz értékek megdicsőülését.

Még hogy én vagyok eltévelyedve?

A NetPánSípról most nincs kedvem vitát nyitni. Én, azt hiszem, az elkövetkezendőkben ezt az egyetlen szerkesztői munkát akarom végezni, és ezt az egyetlen fórumot kívánom fenntartani. Ami az elérhetőségét és a lehetséges olvasók számát illeti, azt hiszem, tévedésben vagy. Ma a Világháló jelenti a legnagyobb nyilvánosságot. Ami nem jelenti azt, hogy én misztifikálnám az Internetet, mint ahogy az „elgépiesedést” vagy a számítógépet sem akarom. A technikai lehetőségek annyit érnek, amennyit hasznosítani tudunk belőlük. Van, lehet elmagányosító hatása is (ha akarom: ez van a könyvnek is!), de elsülhet ellenkezőleg is. Amióta elektronikus leveleket írok és kapok, nagyjából megháromszorozódott a levélforgalmam és 3 hónap alatt egy csomó új barátot-ismerőst találtam, akikkel nem ritkán naponta többször is üzenetet váltok. Elmagányosodás? Ugyan! A Háló behozza a világot és engem is kivisz a világba – soha nem voltam ilyen „kollektív” és ilyen szabad, mint mostanság.

Más. 27-én Szalon. Meghívó majd megy. A díjátadások is ekkor lesznek. A Kuratórium még tanácskozik…

Talán ennyit mostanra.

[…]

 

Baráti kézszorítással:                                                                       Ungvár, 2001. január 9.


Utolsó leveleim egyike Nagy Zoltán Mihály írótársamnak, korábbi barátomnak abból az időből, amikor már feszültté vált köztünk a viszony, de még tudtunk levélben kommunikálni. Később már ez is lehetetlenné vált.

(Visited 2 times, 1 visits today)
Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?