Oresztész és a pincér

A pincér az asztalon hagyta a borravalót, s ettől Oresztésznek az az érzése támadt, mintha mégsem lett volna elég jó ez az ebéd, vagy ha mégis, akkor a kiszolgálásnak lehetett valami híja, pedig egy perccel ezelőtt még mindennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve, remek halételek, kitűnő bor, kifogástalan kiszolgálás – ebben az elégedettségben intett a pincérnek, aki jött is szinte azonnal, de amikor átadta a számlát, látszott rajta, valahol másutt járnak a gondolatai, olyan merengő tekintettel nézett ki az ablakon a késő őszbe, mint aki közben verset szaval, valami búsat, borongóst, amelyben halál és bánat van, meg persze magány, tömérdek sok magány, olyasfajta, amelybe belefullad a lélek. Oresztész már-már zavarba jött, amiért neki kell torkát köszörülve visszazökkentenie a pincért ide a fehér asztal mellé, amelyen már ott virított egy nagy és két kisebb címletű bankó, utóbbiak egyke kicsit oldalvást téve, hogy a pincérnek ne lehesse kétsége afelől, mi képezi a cechet és mi a ráadást. Ám Oresztésznek csalódnia kellett, embere felmarkolta az egymásra tett nagy és kis címletű papírpénzt, és az oldalt heverőre ügyet sem véve távozott az asztaltól. Kisvártatva a konyha felől vonatkerekek csikorgása hallatszott. Valaki biztosan meghúzta a vészféket, gondolta Oresztész, majd sietve elhagyta az éttermet, hogy legalább a borongós versre ráakadjon a kinti őszben, mielőtt kigyulladnak a tengerparton sorakozó szemeteskukák.


több hasonló
Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?