Találkoztam boldog cigányokkal is

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba még nem botlott a civilizált Európában. Egy biztos: a film 1967-ben aligha illett bele abba az országképbe, amelyet az akkori Jugoszlávia vezetői mutatni kívántak a művelt Nyugatnak – a szociográfusi pontosságú és művészi hitelességű alkotás talán éppen ennek az állami propagandának az ellenében aratott világsikert.  a cikk folytatódik >>

Egyetemi levitézlésem

Minapi levelében azt kérdezte Csordás László (kisebb-nagyobb rendszerességgel ímélezgetünk egy ideje),  miért hagytam ott annak idején a magyar szakot. Nem is tudom, megfogalmaztam-e valaha ezt magamnak pontosan, tételesen. Akkor aktuálisan bizonyosan, most, húsz egynéhány év távlatából, inkább csak a lényeget igyekeztem érzékeltetni.  Nagyjából ilyesmiket írtam válaszomban:

Amikor a magyar szakot otthagytam, akkor már rutinos otthagyó voltam, mert majdnem pontosan ugyanezt fizikuskén is megtettem, különbség, hogy ott kevesebb lezárt szemeszter volt mögöttem. A magyar szakon, úgy emlékszem, négy és fél évet, 9 szemesztert lezártam (bár lehet, hogy valami még volt függőben), de az bizonyos, hogy az első dolog, amit nem teljesítettem, az az ötödik évfolyam tudományos kommunizmus vizsgája volt. (Levelező tagozatra jártam, ezután tehát még jött volna a 6. év). Ha lenne ambícióm bizonyos hősi pózt ölteni, ebből akár legendát is gyárthattam volna, kijelentve, azért hagytam ott az egyetemet, mert kommunizmusból nem voltam hajlandó vizsgázni. Ez voltaképp igaz, csak az nem, hogy ezt világnézeti meggyőződésből tettem volna. Emlékszem, Éva még az összes „konszpektet” is elkészítette helyettem: vizsgán be kellett mutatni a több tucatnyi forrásműből készített összefoglaló jegyzetünket. A tárgyhoz is konyítottam valamicskét, egy hármassal biztosan átcsúsztam volna akár külön készülés nélkül, pláne, hogy a tanár apám jó barátja volt,  Szikszai Aladár (Fodó Sándor apósa), régi kommunista, a bigottabb fajtából. De megmakacsoltam magam ugyanúgy, mint évekkel korábban fizikusként. Igazság szerint akkor már rettenetesen nyűgösnek találtam a különböző tananyagokkal való foglalatoskodást, féltékeny lettem az időmre, egészen más ambícióim voltak. Bár az irodalmat és különösen a nyelvet szerettem, és kicsit dühös voltam amiatt, hogy nem választhattam a kettő között szabadon szak- és leendő diplomadolgozatom témáját illetően, de ezt végül is áthidaltam azzal, hogy stilisztikából írtam,  ami ide is, oda is sorolható, negyedikben nem is volt baj Horváth Katinál, de lett ötödikben Vaszócsik Veránál. 220 oldalas szakdolgozatot írtam József Attila stílusából, ebben például bevezettem a metaforák osztályozásának egy univerzális, egyedi módját, új fogalmakat alkottam (síkváltó és síkban maradó metafora, progresszív és regresszív metafora, hasonlatháromszög), rendszereztem a hasonlatháromszögre alapozódó metaforák típusait stb., stb. Vera rosszallva kifejtette, hogy a szakdolgozat nem önálló elméletek kifejtésére való, hanem kizárólag arra, hogy a szakanyag alapos ismeretéről számot adjak benne. A „metodológiai szakirodalom” feldolgozását is hiányosnak találta (ez utóbbiban a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a témát érintő – ?? – műveire  volt kötelező hivatkozni). Dorgálása után megenyhülve aztán azt is hozzátette, mit akarok a következő évben csinálni, ha már ötödikben megírtam a diplomamunkámat…? Arra már nem emlékszem, hogy kifogásai ellenére ezt a dolgozatot még beszámította vagy nem, de akkorra már nem is érdekelt. Persze a környezetemmel újra meg kellett küzdenem, Fodó egyszer kis híján felpofozott, miután elutasítottam, hogy ő intézze el nekem az ateizmus-vizsgát, oda sem kell mennem, ő beíratja nekem az apósával, ígérte. Nem akartam. Elegem volt az egészből. Írni akartam, publikálni akartam, lapot akartam alapítani. A rendszer éppen összehullóban volt a fejünk felett, kitörőben volt a szabadság – és én nem tudtam és nem akartam tovább egy vaskalapos, merev, ostoba módszerek és rendszerek alapján működő tanintézet elvárásainak eleget tenni. Hogy emiatt (újra) elesek a diplomától, az nem igazán zavart. A következő évben a munkahelyemet, a tankönyvkiadót is otthagytam, ahol pedig már 4 éve szerkesztő voltam. És 89 őszére, cirka egy év előkészület és tucatnyi tévút és sikertelen próbálkozás után megjelent a Hatodik Síp. Hogy az akkor mit jelentett, azt ma már nehéz belátni, szinte már magam sem hiszem, hogy olyan nagy dolog volt, de akkor mindenki hanyatt esett tőle. Nekem akkor többet jelentett három egyetemi diplománál.

Hát valahogy így történt.

Szereti ön Brahmsot?

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins  és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma.  Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele.

Kis abszurditások

Egy ungvári ukrán kollegina telefonhívása: Budapestre készül, pár napos kikapcsolódásra, és ha már ott jár, szeretne találkozni a magyar fővárosban élő ukránokkal, talán van valamilyen szervezetük – tudnék-e segíteni neki, hogy felvegye velük a kapcsolatot? Tudtam. Egyetlen internetes kereséssel megtaláltam a Magyarországi Ukránok Kulturális Egyesületének és az Ukrán Országos Önkormányzatnak a honlapját (magyar és ukrán nyelvű verziója is van), leolvastam és a telefonba bediktáltam az elérhetőségüket. Közben beugrott, hogy a két alakulat elnök asszonyával nekem személyes nexusom is volt pár éve, amikor a budapesti Sevcsenko-szobor különös történetét  (lásd: Sevcsenko revival) írtam meg. a cikk folytatódik >>