Ki vagyok én?

Egy ideig nem kell identitászavarral küzdenem. Megtudtam, hogy szerbiai rádiós újságíró vagyok Kárpátaljáról:

„A határon túli magyarok közül a legtöbben Erdélyben írnak rendszeresen blogot – magyar nyelven. Nagyságrendileg ezek után következik Szlovákia, elsősorban a bumm.sk és a parameter.sk, valamint az Új Szó portálhoz kapcsolódva. Szerbiában a Serbia Insajd, a Magyar Szó, valamint néhány egyéni rádióhoz csatlakozó blogger emelhető ki, például Balla D. Károly újságíró napi blogja az ungparty.net Kárpátaljáról.”  (innen)

A Bloghír portál vezetője (Márton Miklós alapító és tulajdonos) csak tudja, ha már ezt nyilatkozta  a sajtónak (szövegét egyébként saját honlapjukon nem találtam).

Go online – very good!

A sakk mellett leggyakrabban űzött játékom mostanában a go. A négyezer éves múltra visszatekintő keleti stratégia játékot is az interneten játszom élőben, hús-vér partnerekkel, egy kellemes felületen. Különösen azóta élvezem, mióta az igazi, 19×19-es vonalhálós tábla is választható (azelőtt csak 15×15-os volt), ez ugyan a nagyobb felület okán jóval bonyolultabb, ám ugyanannyival élvezetesebb is amiatt, hogy többféle stratégia követhető. A rendkívül szellemes játék szabályait itt persze nem akarom elmondani, legyen elég annyi, hogy bár ezek a szabályok eléggé egyszerűek és könnyen megtanulhatóak, ám maga a játék a sakknál is bonyolultabb, matematikailag legalábbis nehezebben modellezhető. Nem csoda, hogy keleten nem csupán játéknak, hanem művészetnek és filozófiának is tekintik. Ilyen mélységekig én persze még nem jutottam el, de talán odáig igen, hogy a 8-10 éves kínai és japán gyerekek már nem vernek meg. a cikk folytatódik >>

Kopaszkutya, blues-érzés

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. a cikk folytatódik >>

Gary Moore 1952-2011

Nem állíthatom, hogy figyelemmel kísértem a pályáját, de gyakran és szívesen hallgattam a számait, mélységesen egyetértve azzal a vélekedéssel, hogy az ír muzsikus a fehér blues egyik meghatározó alakja (más irányzatok felé tett kitérői ellenére). Halálhíre vélhetőleg sokak érdeklődését felkeltette zenei világa iránt, én is közéjük tartozom, le is töltöttem utolsó válogatáslemezének az anyagát, második napja ezt hallgatom. Kis kalózkodásomra mentség, hogy, mint olvasom, a 2010-es gyűjteménnyel „csak a világhálón lehet találkozni, a lemezboltokban nem.”  Erős anyag, vérbő, őserejű blues, virtuóz gitárjáték Moore-ra jellemző futamokkal, tobzódó hangzáshalmozással – és kristálytiszta, lecsupaszított szólamokkal. Aki ilyet tud, ott a helye Jimi Hendrix jobbján az égi pódiumon.

Gary Moore Budapesten – 2009

Oktatás: Blues Gitár Budapest

Oresztész az alkonyatban

Óvatosan kerülgette a tócsákat, pedig mezítláb volt. Meg-megállt, a magasba emelte tekintetét, habár a szűk sikátorok fölött alig is látszott kevéske a piszkosszürke alkonyati égből. Valahol felbőgött egy erőgép, a házak faláról hangtalanul peregni kezdett a vakolat. Oresztész aprót sóhajtott és folytatta kacskaringós útját. Nem kellett sietnie. Tudta, a véletlenek nem késleltethetik, pontosan akkor ér majd a kereszteződésbe, amikor a fotósok vakuja egy pillanatra fehérré fényesíti az úttesten fekvő halott sötét arcát.


több hasonló