Boszorkánykör Trill Zsolt miatt

A beavatás elmarad

trill zsolt - boszorkánykör

Másodszor is megnéztük Zsigmond Dezső filmjét, a Boszorkánykört. Bevallhatóan leginkább a főszereplő Trill Zsolt miatt, akit kijevi színésznövendék-kora óta ismerünk és akinek a pályáját (a gyér találkozásaink ellenére is kialakult barátság, meg persze a lenyűgöző színészi teljesítmény okán) fokozott figyelemmel kísérjük Beregszásztól Debrecenen át Budapestig. Jóleső érzés karrierjét nyomon követni, tanulságos belátni azt az oda-vissza bejárt utat, amely a kárpátaljai, majd debreceni színház és a magyar fővároshoz köthető filmes főszerepek között ível. Ez akkor is igaz, ha maguk a filmek nem feltétlenül jelentenek maradéktalan élményt.

Zsigmond Dezső filmje: Boszorkánykör

Hosszan gondolkoztam azon, miért nem elég jó film a Boszorkánykör. Elvben minden meglenne hozzá: a rejtelmes közeg (a gyimesi csángók misztikus világa), a mesésen szép táj (az erdélyi havasok), a szereplőgárda (rutinos profik és bájosan természetes amatőrök) és az alaptörténet, amelyben szépen ötvöződhetnének a valóságos és mitikus elemek. Mindebből összeállhatna egy költői emelkedettségű műalkotás.  De nem áll össze. És ebben alighanem az elhibázott vagy nem elég jól megvalósított rendezői koncepció a ludas. Azzal még nem lenne baj, hogy a film egyik pillére a dokumentarista megközelítésre alapul. Az ábrázolás kívülálló számára mindenképpen hitelesnek mutatkozik, a táj és a táj embere, a tárgyi világ, a családi és közösségi viszonyok szociológiailag is pontosnak tűnő ábrázolása mindenképpen a film erőssége, egzotikuma révén egyben legnagyobb vonzereje is. A második építőelem, a misztikus szál azonban ebbe a láttatásba már nem szövődik bele eléggé természetesen. A varázslás, a boszorkányság, a hit és a hiedelem bemutatása felületes: nem kap sem megfelelő szociológia alapot (ami még nem lenne baj), sem művészi-költői magasságba nem emelkedik. Sűrített tartalmú szimbólumok helyett inkább csak emblémákat, paneleket kapunk. Még rosszabb a helyzet a harmadik pillérrel, a „kaland”-dal. Merthogy alapvetően nem dokumentumegyüttessel és nem a sejtelmes misztikum és mágia poétikájával állunk szembe, hanem egy játékfilmmel, amelyben rendőrök nyomoznak különféle ügyekben (verekedés, állítólagos csecsemőgyilkosság, kollégák eltűnése). És itt már komolyabb a baj: ennek a szálnak a hitelességét nem sikerült megteremteni, nem áll meg sem önmagában, sem (és legkevésbé) a két másik komponensre támaszkodva. Az itt mutatkozó hiányosságokat számba véve a nyomozási történet gyöngesége és egyes jelenetek (pl. kihallgatások) mesterkéltsége után az alakábrázolás hibáit kell említeni: a rendőrtisztek setesutasága már-már bosszantó, sajnos Trill Zsoltról sem hihető, hogy elvégezte a román rendőrakadémiát. (Éva legutóbb Örkény Tótékjának őrnagyaként látta színházban, akkor is megjegyezte, hogy nem volt eléggé militáns.)

Mindez együtt eredményezi azt, hogy a film inkább csak lehetőségeiben tartalmazza a jelentős alkotást, kibontania nem sikerült igazi mélységeket. A boszorkányszombatot ugyan megtartották, de a beavatás elmaradt.


több film

Írásom megjelent a Papiruszportálon is. Film, kritika, kult, napló

szimbólum és mágia – a víz

Megosztottság és sokszínűség

Nemrégiben egy ukrán-magyar ikerkötetet mutattam be, most egy ukrán és egy magyar szerző közös munkájára hívom fel a figyelmet. Fontos kiadvány, mert a köztudottan makacs tényekre támaszkodva szegül szembe azzal a politikai szándékkal, amely Ukrajnát nemzetállamnak kívánná láttatni (vagy azzá szeretné tenni). A szerzők nem kerülik meg a kényes kérdéseket, szólnak az ország politikai és nyelvi megosztottságáról, az ukrán-orosz ellentétekről, a kisebbségi etnikumok helyzetének ellentmondásosságáról. Érintik a ruszin nyelv és nemzetiség kérdéskörét, és mint Ukrajna hatodik legnagyobb nemzetiségével, foglalkoznak a kárpátaljai magyarság helyzetével. a cikk folytatódik >>

Túl a köntörfalakon (+ jazz)

Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget  vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent,  egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve.  A látható „köntörfalak”-on  túl  ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. a cikk folytatódik >>

Csönge, holland tél

CsöngeCsöngéék közel egy hetet töltöttek Hollandiában. Azért épp ebben a cudar télben, mert hihetetlenül olcsó jegyet kaptak egy fapados járatra. Ott tanuló barátjaiknál laktak Utrechtben és Amszterdamban, járták a várost és a múzeumokat, lélegeztek tiszta atlanti levegőt,  majd szerencsésen visszaérkeztek a budapesti szmogba. A hidegben Csöngének gyakran még a gépét se volt kedve elővenni, de azért így is készített pár száz fotót. Kis ízelítő (kattintásra nagyobb méret): a cikk folytatódik >>