Jogos felháborodás

Egy banki cégnél az arany mérlegelését végző nő púderrel kezeli beteg nemi szervét, s a gyógyító por a kezéről rákerült a mérlegsúlyokra, amitől is hamis mérési eredmények születtek. Emiatt a cég sorozatosan kedvezőtlen adózási feltétek közé került, s ezen felháborodva a főnök így rivall rá a mérlegelő nőre:

De hát nem  múlhat egy sor adó-viszony púderes uncián
csak mert kór terjed a sorvadó, iszonyú deres punciján!


több hasonló

Almodóvar: Beszélj hozzá

Meghatni sem az hat meg, ami megható, hanem ami közben van: beszéd közben a látvány, látvány mögött a zene, zene alatt a mozgás vagy a mozdulatlanság (Almodóvar Beszélj hozzá! c. filmjéről)

Amikor a meglepő válik magától értetődővé

beszélj hozzá - almodóvarNem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, némafilmmint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet absztraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. „beszélj hozzá”) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetetlen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene alatt a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni – almodovar beszelj hozzaömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság; ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök – és éppen ezért csontig lerágott – témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben.   Mégis, amikor évekkel ezelőtt először láttam ezt a filmet, szavaimmal küzdve Évának még másnap sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

több film

A főbb szerepekben: Javier Cámara, Darío Grandinetti, Leonor Watling, Geraldine Chaplin és Rosario Flores.

a cikk folytatódik >>

Hableány / Русалка

Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben  fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes  tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság. a cikk folytatódik >>

Végzetes szlalom

Halálos síbalesetet szenvedett vasárnap Balla D. Károly író. Az ismert ungvári alkotó a kárpáti havasokban hódolt kedvenc téli hobbijának, amikor is közismert vakmerőségétől vezéreltetve egy mások által veszélyesnek tartott meredek lejtőn próbált leereszkedni sílécén. Egy ideig sikerült szlalomoznia a gyéren nőtt fák között, mígnem nagy sebességgel telibe talált egy százados fenyőt. Az ütközés erősségére utal, hogy mire a szemtanúk odaértek, a szörnyethalt költő szakállát belepték a fáról hullott tűlevelek.

„Költők a teraszon”

balládium üvegteraszBár számomra nagy könnyebbséget jelent, hogy az utóbbi években nincsenek tényleges szerkesztő kötelezettségeim, így például nem kell eldöntenem egy-egy versről, hogy érdemes-e a publikálásra vagy sem (bő húsz éven át volt ilyen  – igaz, önként vállalt – felelősség a vállamon),  ám valahogy mégsem tudtam teljesen lemondani arról, hogy írói művek az én közvetítésemmel jussanak el a közönséghez, így hát  6-7 évvel a  Pánsíp végleges megszüntetése után kitaláltam a Balládiumot, a virtuális felolvasóhelyet, ahol is most heti váltakozással egymást hívják meg a költők egy vers és megírásának története erejéig. Én elindítottam a láncolatot, az újabb  szemek már tőlem függetlenül kapcsolódnak egymásba, munkám jószerével csupán technikai jellegű (közzététel a blogban).  Izgalmas publikációk állnak mögöttünk, mindnek volt valami különlegessége, hozadéka – egyszer talán irodalomtörténeti  adalékul is szolgálhat némelyik.

Az utoljára kapott és a Balládiumban virtuális felolvasásra most került vers különösen megérintett. Sajó László Költők a teraszonja afféle élményt nyújtott, amilyenben ritkán lehet részünk: a szerző bravúrosan vegyíti benne a halálérzést az iróniával, a betegség melankóliáját az elmúlás feletti kaján derűvel, a veretes sorokat  és  súlyos, olykor bizarr  képeket a játszi rímekkel. A vers egyfelől megrendítő, másfelől túl is emel megrendültségünkön. Ritka öröm, hogy első közlésként ilyesmit publikálhatok szerény hobbioldalamon, s hogy a versben megidézett költők révén benépesült nemcsak a szanatórium terasza, hanem a Balládium is.

Balládium – virtuális irodalmi terasz

irodalmi teraszKöltők a virtuális teraszon. Internet, vers, irodalom, üveg terasz, kult, blog, napló.

Más: Terasz beépítés, erkély beüvegezés

Költői legendárium

Ameddig a szem ellát, koncentrikus körökben mutatja be várhegyi lakásának környékét, miközben ki sem mozdul biztonságot adó otthonából. Egyszerre teremti meg a részvétel és a kívülállás poétikáját, hiszen csupán egy üvegfal választja el képzelete szülötteitől, de pont ez az üvegfal az, ami lehetővé teszi, hogy novelláinak szereplői olykor felintegessenek neki, bekopogtassanak ajtaján és elmeséljék életüket. Tevékenysége akár az írás, de bármilyen másik művészeti ág metaforája is lehetne. »tovább

Gaál István: Cserepek

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. a cikk folytatódik >>

Oresztész és a kényszer

Akkor már második órája járt fel s alá az üvegfalak között. A bámészkodók egyike sem tudta megmondani, vajon azelőtt tétlenül ült-e a szálkás deszkájú priccsen vagy éppen feküdt rajta, netán guggolt mellette vagy félénken alámászott, mint ahogy arra sem tudtak válaszolni, mi okozta váratlan nyugtalanságát, belső késztetésből indult-e szűk távlatú, de az idő múlásával mégis végtelenné sokasodó útjára, vagy talán egy feléje dobott hipotézis izgatta fel annyira, hogy nem maradhatott tétlen – ám annyi bizonyos, most a fáradtság legkisebb látható jele nélkül, minden forduló után szinte újult erővel szaporázta lépteit. Bár kérdéseire nem kapott választ, a tömegben elvegyülő Oresztésznek mégis az volt a benyomása, a bámészkodók színlelik tudatlanságukat, valójában jól ismerik az előzményeket, nem csak azt tudják pontosan, hogy a kényszer napok óta egyetlen falatot sem vett magához, hanem azt is, hogy azért kelt fel priccséről, mert csendes délutáni agóniája közben a világmindenség puha gombóccá gyűrt szabásmintája kicsúszott a feje alól.


több hasonló