Bergman: Farkasok órája

Ingmar Bergman mestere annak, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb feszültséget megteremtse. Ebben a filmjében (Farkasok órája, 1968) ezt ezúttal nem csupán az egymáshoz közeledő és egymástól távolodó karakterek közti szikrakisülésekkel és a lélek belső feszülésével érte el (mint legtöbb alkotásában), hanem a szürreális ábrázolás klasszikus elemeinek az alkalmazásával. A történet akár egy jó kis horror alapja is lehetne: vadregényes szigetre érkezik feleségével a festő, hogy alkosson, ám ehelyett inkább virraszt és démonokat lát, velük és részben feleségével tusakodik, aki annyira szereti őt, hogy olykor neki is megjelennek férje démonjai. Mindez így leírva akár komikusan is hathat, ám Bergman jó érzékkel vegyíti egymásba a megélt valóságot és az átélt látomást, pontosan érzi, meddig mehet el az abszurditásban és a  túlexponálásában, s mikor kell apró hétköznapi banalitásokkal felitatni a már majdnem szertefolyó értelmezhetetlenségeket. a cikk folytatódik >>

Föld az égre

Alábbi versemmel köszönöm meg és viszonzom az idei ünnepi jókívánságokat:

 

Balla D. Károly

Föld az égre


a könnyű préda vére alvad így

s a holt időre dőlnek így az árnyak
mint lábnyomába lép a szép szelíd
halál a körbe járó zord magánynak

a bűnök bűzét lassan felbugyogja
a vétkezőkre váró lomha láp
világra fordul így a holtak gyomra
mikor az Isten veszti egyfiát 

ahol a füst a dombot körbeéri
ott gyilkot rejt a felgyújtott kacat
mert gyászba így esik az új előtt a régi
mikor a föld az égre felszakad

a végek hulló ága reszket így
mikor elérik mind a sanda vádak
mint lábnyomába lép a szép szelíd
halál a körbe járó zord magánynak


Megjelent: Vigilia, 2011/április

Korábban a Vigiliában: Erős halálon | több vers

a cikk folytatódik >>

Sorstalanság – film és könyv

Balla D. Károly: a regény és a film összehasonlítása

A regény. Kertész Imre: Sorstalanság

film és könyv - sorstalanság

Nagy Marcell a Sorstalanságban

Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi  kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát. a cikk folytatódik >>

Jogtalan közlések

Időnként fel-fellángol a harci kedvem a verseimet, aforizmáimat jogtalanul közlő webhelyek ellen. Ilyenkor, ahol erre egyszerű lehetőség nyílik, komment vagy üzenet formájában tudatom álláspontomat: „Kedves honlaptulajdonos, Ön bizonyára nincs tisztában a szerzői művek közlésének jogi hátterével. Az én írásaim – ahogy mindenki másé – szerzői jogvédelem alatt állnak, így engedélyem nélkül jogszerűen nem közölhetők. Ön jogsértést követett el, amikor önkényesen elhelyezte honlapján a szellemi tulajdonomat képező munkáimat. Kérem, távolítsa el őket.” A felszólítás a legtöbb esetben hatástalan, de még több az olyan eset, ahol csak regisztrálás után tudnék üzenni – ennyi fáradságot azonban már nem ér meg nekem a dolog. a cikk folytatódik >>

Megkeresések

Magát írónak és esszéistának nevező piarista szerzetes levele: irodalmi kapcsolatokat keres, s azért ír éppen nekem, mert „Ön egyike azon keveseknek Magyarországon, akiknek olvasom a műveit és adok a véleményére”. Udvarias válaszomban kifejezését adom kételyemnek: ha valóban olvasná és adna rá, akkor talán tudná, hogy Magyarországon sem a sokak, sem a kevesek közé nem tartozom. Elszégyellhette magát (vagy megsértődött) – többet nem jelentkezett. a cikk folytatódik >>

Gagarin 50

No, űrhajós lenni, az soha nem akartam. Sőt, annak, hogy csillagász viszont igen, vajmi kevés szerep jutott Jurij Gagarin pontosan 50 évvel ezelőtti űrrepülésének. Persze annak azért nyilván volt valami hatása, hogy az űrkorszak hőskorában cseperedtem fel, óhatatlanul hallottam az új és újabb híreket, egy korai versemben ezt mégis némi iróniával énekeltem meg, valahogy így: Születtem: az űrkorszak előtt. / Már kétszer körbeszaladtam a háztömböt, / mire Gagarin hajója megtett egyetlen kört. A csillagok világa iránti vonzódásom azonban valami egészen másnak köszönhetem. a cikk folytatódik >>

Transylvania

Úgy adódott, hogy egyszer már elkezdtük nézni az algériai születésű, félig roma származású francia rendező Erdély-filmjét (Transylvania, 2006, rendezte Tony Gatlif), ám akkor valahogy a harmadánál nem jutottunk túl. Most sugározta az m1, hát megnéztük. Utólag úgy tűnik, legutóbb épp a javát fogtuk ki, a film a második felében elveszti báját, feszességét, kicsit talán hitelességét is. Az odáig teljesen rendben van, hogy a szenvedélyes francia lány barátnőjével Romániában, pontosabban Erdély egzotikus, soknemzetiségű társadalmi dzsungelében keresi muzsikus szerelmét, akitől teherbe esett, s akit állítólag kiutasítottak Franciaországból. Meg is találja, de a férfi eltaszítja, bevallva, szó sem volt kiutasításról, egyszerűen megszökött tőle, mert nem szereti. a cikk folytatódik >>