Zsanérsikoly

Nem tudok kedves költő és szerkesztő kollégámra, családunk egyik legrégebbi barátjára, az életének 86. évében most elhunyt Szalai Borbálára derű nélkül gondolni, még ha halálhíre, persze, el is szomorított. Legkedvesebb halottaimmal általában így vagyok: ha bánkódom is távozásuk miatt, fájdalmamat enyhíti, sőt, idővel felül is írja az afeletti öröm, hogy ismerhettem őket, hogy részese lehettem életüknek.

Borcsa néni születésemkor apámnak volt munkatársa, bő negyedszázaddal később kilenc éven át én lehettem kollégája a Ragyanszka Skola tankönyvkiadó ungvári szerkesztőségében. Mint korábban és később is, minden találkozásunknak és minden telefonbeszélgetésünknek a jellegét az ő életvidámsága határozta meg, és én igyekeztem odaadó partnere lenni élcelődésben, humorban, szófacsarásban. Az utóbbi években már csak telefonon érintkeztünk: rajtam tesztelte feladványait, furmányos szójátékait. Olykor pikáns bökverseivel is elszórakoztatott, ezek egyikére egyszer a sajátommal válaszoltam.

Emlékezetesek maradtak számomra azok az alkalmak is, amikor a megfeszített tempójú kiadói munka szüneteiben nyelvi, irodalmi játékokat űztünk a négyünk által „lakott” szerkesztőségi szobában. Borcsa néni nagy szenvedéllyel vetette magát ezekbe, s remekelt is bennük: rutinosan rímelő, feladványokat készítő és keresztrejtvény-fejtő, szójátékokon edzett elméje szárnyalt ilyenkor.

Mégis volt egy alkalom, amikor két fiatal szerkesztő legyőzhetett két idősebbet. Én hoztam divatba azt az információs-asszociációs játékot, amelyben két párnak kellett összemérnie leleményességét. A feladvány mindig egy szó volt, erről adtak egymásnak szigorúan csak egyszavas információkat a párok beavatott tagjai a beavatatlanoknak. Aki jól informált, és akinek a társa jól asszociált, győzhetett. Borcsa néni kedves barátnőjével, a néhány éve szintén távozott, szép emlékű Kulin Katiskával, én pedig Jánki Endre barátommal álltam össze. És sorra nyertünk, nem egyszer már az első furfangos információval rávezettük társunkat a rejtett szóra. Amikor például az volt a feladvány, hogy ólomkatona, a hölgypáros messziről indított: Andersen – adta egyikük az információt, nyilván A rendíthetetlen ólomkatonára gondolva. De a partner nem kalandozott ilyen messze a képzettársításban, rávágta: mese. Mi következtünk. Leszerelnélek, mondta egyikünk. A másik gondolkozott egy sort, majd kimondta: ólomkatona. Ellenfeleink nem értették, ebből hogy lehetett kitalálni. Nyilván nem ismerték Katona Klári akkor divatos slágerének a szövegét, amelyben az énekesnő a kicsi ólomkatonát minél előbb leszerelné.

Egyszer meg is óvták győzelmünket. A feladvány ez volt: ajtónyikorgás. Én ezt mondtam első információként: zsanérsikoly. Kollégám szinte azonnal rávágta a megoldást. Ilyen szó nincs, hogy zsanérsikoly, tiltakoztak a hölgyek. Miért ne lenne, szabályos szóösszetétel, mondtam én. Hát ha ilyen okos vagy, add ezt a címet a kötetednek, csattant fel Borcsa néni, tudva, épp megjelenés előtt áll novelláim gyűjteménye.

Nem sokat tétováztam. Azonnal hívtam a szomszédos épületben székelő Kárpáti Kiadó szerkesztőjét.

– Gyurikám, mondd, a könyvem címét ugye még nem terjesztettétek fel Kijevbe jóváhagyásra? Remek. Mert szeretném megváltoztatni. Nem, nem tetszik a Valahol tűz van. Új címet szeretnék. Sokkal egyszerűbbet. Ez lenne: Zsanérsikoly. Írtam ezzel a címmel egy remek elbeszélést két játékos hölgyről, ez zárná a kötetet.

Nem tudtam folytatni, három kollégám már gurult a kacagástól.

Szalai Borbála könnyesre nevetett szemmel visszavonta az óvását.

Nekem sincs mit megóvnom a halálán. A könny és a nevetés pedig stimmel.

Facebook hozzászólások

Szólj hozzá!