Agnosztosz theosz

Bodor Béla emlékezete - BDK: Agnosztosz theoszRapai Ágnes tegnap Bodor Bélára emlékezett Facebook-oldalán. Alakja előttem is felidéződött: kevés számú személyes beszélgetésünk, levélváltásaink különböző irodalmi ügyekben, a vele készített interjúm, könyvei, a munkáinkról írt kritikái… No és persze a halálakor átérzett hiány. Akkor ezt írtam blogomban:

„Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.

Fájó hiányt hagy maga után – jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.”

Bodor Bélával a KönyvfesztiválonHa Bélára gondolok, mindig eszembe jut egy 2006-os, jellemzőnek mondható, amolyan filoszokhoz illő levélváltásunk is.

Béla rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom regényemben Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére. Megírtam, hogy én Szenthkuthynál (a Praeben) találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről (- az eredeti közlés helyén már nem érhető el, betettem ide alulra: Agnosztosz theosz). Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva – írtam Bélának – annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt semmilyen említés.

Béla erre a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (…) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a „bomon”  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az „agnoszto  theo” kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ. ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

Béla eredménye azért látszott több mint érdekesnek, mert mindez egyfelől azt jelentette, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy ez az egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtatott a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem vált akképpen értelmezendővé, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az ’ismert’ istenek – jól szerkesztett fikciók – között egy többszörös absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

A … Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa.

Levélváltásunk, és különösen Béla halála óta én nemigen tudom a Semmit, a Hiányt vagy Agnosztosz theoszt úgy felidézni, hogy az ő jellegzetes alakja meg ne képződnék előttem. Mint ahogy fordítva is igaz: ha Bodor Bélára gondolok, mindig érzem az égető hiányt.


Olvasd el ezt is: Bodor Béla bölcs összefoglalóban vonta le internetes konferenciánk tanulságait: Miről beszél(t)ünk?


Görgey Gábor

Agnosztosz theosz

Az ókori athéniak a testet öltött – vagyis általuk testformába képzelt – istenek szobrai között emeltek egy külön szobortalapzatot, és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle istent. Azt mondták, ez az „ismeretlen isten” helye. Agnosztosz theosz.

Milyen hatalmas bölcsesség rejlik emögött! Mekkora tapasztalat. Mennyi fölfejthető rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora önismeretről – és istenismeretről! – árulkodik ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat.

Először is ama belátásról, hogy mindent tudni és mindent megismerni lehetetlen. De azért megostromlandó! Még ha lehetetlen is. Tulajdonképpen ez a folyamatos ostrom – a gondolkodás története. A lehetetlenből elhódítani valamit. Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból roppant piramis épül az évezredekben, de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem a legtöbbet, legjobbat, legtökéletesebbet. A tudásdarabkák ugyanis – a lehetetlenből elhódítva és kihasítva – egyenértékűek. Már csak ezért sem mondható, hogy Heisenberg fejlettebb és okosabb volt Arkhimédesznél.

Tehát az újra meg újra földerített lehetetlen számára állt üresen az a szobortalapzat.

Azután ott rejlik ebben az antik nyitottságban egy megfontolt filozófiai óvatosság. Azt mondja: rendben van, szép sorjában kiosztottuk a világot, mindenkinek a magáét, a különböző isteneknek, de ki tudja, hátha kihagytunk valamit? Hátha maradt egy reszort az átmitologizált égi és földi valóságból, tehát sosem árt, ha van tartalékban egy üres, betöltetlen hely egy esetleg elfelejtett vagy netán újabb istennek. Ezt a helyet persze betölteni nem ajánlatos soha, mert akkor vége a nyitottságnak a mindenkori új előtt. Lezárul, holott legfőbb lényege a lezáratlanság. Mindig kell egy üres szobortalapzat, hogy bárki odaképzelhessen bármit. Tulajdonképpen az álmok meg nem nevezett istenének helye ez, mindenki megtalálhatja ott a maga saját istenét, mindig éppen azt, amelyik hiányzik neki. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az üres szobortalapzat az istenekkel és félistenekkel gondosan benépesített görög mitológia tökélyének a záloga, éppen azért, mert bevallja tökéletlenségének lehetőségét: hátha akad egy fölfedezetlen isten még, aki helyét követeli? A világ magyarázatára teremtett mitológia ezzel a gesztussal megengedi a föltételezést, hogy az általa kinyilvánított világegészen esetleg megbújik valahol egy rés, egy repedés.

Tehát az eszme nagyvonalú toleranciáját hirdeti az üresen hagyott szobortalapzat.

Azután a polgár szabadsága is ez az Agnosztosz theosz. A polgáré, aki netán nincs teljesen megelégedve azzal a világrenddel, amit az istenek galériája kínál neki. Hiányérzete van. És akkor megteremtheti a maga istenét, ott és oda, ahol és ahonnét neki hiányzik. A hiányba a hiányt. Ennél lebegőbb és levegősebb szabadság nem létezik, mint ez a légből formált szobor. Mely nem egyéb, mint a mindig újabb választás üresen hagyott helye. Hiszen a polgár szabadságához és főként szabadságérzetéhez hozzátartozik, hogy a létező világhierarchiában mindig maradjon esély a saját, külön bejáratú ideái számára. Nem érzi szabadságnak azt, ahol minden talpalatnyi hely be van töltve.

Tehát ezt is hirdeti az ismeretlen isten szobortalapzata. Ámde lejjebb szállva e fennkölt magaslatokról, mást is hirdet: hétköznapi pragmatizmust. Az agora polgárának érzékét a praktikum iránt. Ma úgy is mondhatnók: a kávéházi polgárét, ha MÉG volnának igazi kávéházak és MÁR volnának igazi polgárok. A polgár egyik aduja ez a szabad hely, és ezt ő pontosan tudja. Ettől ő egy kicsit nyeregben érzi magát. Nem lehet vele akármit csinálni, nem lehet őt bármire felhasználni. Mert ott van ez az aduja a talonban. Bármikor kijátszhatja. És ezzel idegesíti – nem nagyon, csak amennyire éppen szükséges – a többi istent, akik elfoglalták helyüket a talapzatokon. Akiket enyhén nyugtalanít a tátongó üres hely. Hogy mikor álmodik oda valakit a polgár? Kiféle-miféle isten lesz az? Beilleszkedik majd a galériájukba? Hozzájuk való egyáltalán? Homogén isten? Ettől a nyugtalanító ürességtől kicsit lejjebb szállnak a piedesztálon. A helyzet fokozottabb józanságra inti őket. És azon igyekeznek, hogy a polgár annyira meg legyen velük elégedve, hogy ne is áhítson és ne is álmodjon oda senkit az üres talapzatra. Majd ők megadják neki, ami hiányzik.

A pragmatikus polgár pedig hagyja magát körüludvarolni. Nem korrumpálni, nem megvásárolni, csak éppen kicsit körülgazsulálni, hogy érezze a maga fontosságát, érzékelje polgár mivoltát. És így szépen elvannak. Ő, meg a talapzatos istenek, meg az ismeretlen isten mindig üres talapzata. Ez így együtt: maga a polgári biztonság.

Nagy baj a mi újkori honunkban, hogy mindig minden szobortalapzat tele van. Több mint tele: zsúfolt. Agyonzsúfolt. Nálunk fordítva van, mint az antik görögöknél: néha nincs is talapzat, csak szobor van. Amikor már minden talapzat foglalt, akkor egy-egy lemaradt szobor csak azért is odaáll, úgy, ahogy van, minden alépítmény nélkül. Pedig az volna jó: az Agnosztosz theosz ürességének a varázsa. A betöltetlenség költészete. A szárnyaló képzelet szabadsága.

De nálunk mindig minden, néha még duplán is, tele van. Még a gyakori szoborcserék között sincs lélegzetvételnyi idő, éppen csak kezdesz felsóhajtani. „Nahát, szóval akkor én ezentúl úgy képzelném, hogy ide leginkább…” És már el is akad elfáradt polgári sóhajod, mert mire végiggondolhattad volna, már ott feszít az összes új szobor. Már nem is képzelsz semmit. Mert megint hiányzik a hiányzó isten örök üres helye. Ahová a polgár a vágyait és elképzeléseit elhelyezheti.

Néha egy emlékmű emléke is lehet tökéletes emlékmű. Egy Sztálin- és Lenin-szobor emléke például. Vagy a gellérthegyi Szabadság-szobor két oldaláról leemelt szovjet katonafigurák. Most már üres a talapzatuk, és remélem, üres is marad. Hűlt helyüknél szebb és monumentálisabb emlékművet nem is tudok elképzelni.

De ez még mindig nem a magyar agnosztosz theosz helye!


Agnosztosz theosz, az ismeretlen isten. Bodor Béla emlékezete. Levélváltás a görög mitológia térgyában: volt-e szobra a Panteonban az ismeretlen istennek, aki szentkuthy Prae-jében is szerepel és Görgey Gábor is címbe emelte egy kisesszéjében. Irodalom, regény, íróság, mitológia, levél, görögök, személyes napló

(Visited 62 times, 1 visits today)
Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?