Pszicho-értelmezés

Nem titkolt szerzői szándék szerint a pársoros abszurd pszichodráma-szövegek több értelmezést is megengednek, a párbeszédek kínálta szituációk talán éppen ezért alkalmasak pszichoterápiás célokra. A mostani jelenet a hosszú téli szünet után került terítékre a pszichodráma-csoportban. A szexuális játékokat megidéző utolsó őszi foglalkozás oldott hangulata rég szertefoszlott: sokkal inkább a korábbról jól ismert zavar és értetlenség ült az arcokra a szöveg kiosztása után. Senki sem akart elsőként megszólalni. Holott a terapeuta azt szerette volna, ha ezúttal a beszélgetés megelőzi a jelenet eljátszását. Ám a csoport tagjai láthatóan a tavaly kialakult rutinhoz ragaszkodtak. >>tovább

Haza a mélyben

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy 13 éves kárpátaljai gyereknek Ukrajnát a hazájának kellene tekintenie. Ám azt még kevésbé tartom egészségesnek, ha „Az én hazám” témáját úgy rajzolja meg, amint ezt a nemrégiben szervezett gyermekrajz-pályázat egyik  beregszászi nyertese tette. Veszélyesnek és károsnak vélem, ha a szülők-oktatók ilyen szellemben nevelik a kárpátaljai magyar gyerekeket és súlyosan hibásnak tartom a zsűri döntését, hogy ezt a rajzot a díjazottak közé sorolta. A haza fogalma persze a kárpátaljai (és általában a külhoni) magyarok számára eléggé problematikus, de kellő realitásérzékkel, józan ítélőképességgel és némi  bölcsességgel jó válaszok is adhatók a valóban kényes kérdésekre. a cikk folytatódik >>

Oresztész és a gitár

Oresztésznek szép gitárja van, de egyáltalán nem tud játszani rajta. Püladész gyönyörűen gitározik, de nincs saját hangszere. Oresztész imádja a gitármuzsikát, ezért odaadja a hangszerét Püladésznek azzal a feltétellel, hogy csak neki játszhat rajta. Püladész gyönyörűen játszik Oresztész szép gitárján. Oresztész rajongva hallgatja, szereti, hogy Püladész játszik neki. Püladésznek imponál, hogy Oresztész ennyire szereti a gitárjátékát. Püladész szeret Oresztésznek gitározni, Oresztész szereti, hogy Püladész szeret neki játszani. Oresztész szereti Püladészt. Püladész szereti Oresztészt. Mégis meg fogják ölni egymást, mert Oresztész halálosan féltékeny Püladész játéktudására, Püladész pedig halálosan irigyli Oresztész gitárját. Haláluk után Elektra máglyára veti a gyilkos hangszert.


több hasonló

Olvasó nélkül a könyv

Bódi Katalin friss olvasónaplója a BárkaOnline portálon: „Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem engedi és segíti az elbeszélt történet nyomon követését.”

Olvasó nélkül a könyv

A nővérem tanított meg olvasni. Nem a betűket felismerni, összeolvasni és szavakká, mondatokká formálni, hanem arra, hogy az unalmat és a főbűnös időt az olvasás teszi értelmetlen fogalmakká. A könyvekre, amiket gyerekként olvastam, de sok későbbi szövegre is úgy emlékszem vissza sokszor, mint helyekre, mert legtöbbször az alapján idézem fel a történeteket, hogy hol tartottam kezemben azt a könyvet, lefekvés előtt az összematricázott (összelevonózott) burájú, égett szagú olvasólámpa alatt, üdülés közben, a szögletes állomásépületek elől kigördülő vonaton vagy éppen kollégiumi szobák félhomályában. Mindig arra voltam kíváncsi, amit ő olvasott és ő mesélt lelkesedéssel, vágya magával ragadott a könyvtárba, s amikor már kilógtunk a gyerekrészleg alacsony polcai közül, kicsit tanácstalanul bolyongtunk a magas könyvsorok tövében. Eleinte nem kerestünk célirányosan, a klasszikusok, vagyis a kötelező olvasmányok közül sok otthon is megvolt, a hasonlóképpen klasszikus, de tiltott könyvekről meg nem volt még tudomásunk, így egyszerű módszert választottunk, a cím ígérete alapján (lásd pl.: Vásott kölykök, Tíz kicsi néger, Iskola a határon), esetleg a borító tetszetőssége szerint válogattuk ki olvasmányainkat, és otthon aztán csereberéltünk. Az idő később önmagától beszűkült, a bolyongás könyvesboltokra és antikváriumokra is átterjedt, de a cím izgalma és az olvasás nagyképű céltalansága részben megmaradt és talán ez már nem fog változni.

Régóta megpróbálok már nem követelőző lenni olvasás közben, inkább örülök annak, ami van, s közben résen is vagyok, hiszen megtanultam nagy sokára, hogy a rejtélyek lényege éppen megoldhatatlanságukban van, leleplezésük sokszor hoz magával elégedetlenséget, talán csömört is, míg megőrzésük feszítő izgalmat, cinkos örömöt enged megmaradni a küldetését beteljesítő olvasóban. Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem engedi és segíti az elbeszélt történet nyomon követését. Adott egy mondhatni klasszikusan, de még éppen nem hivalkodóan posztmodern elbeszélésszerkezet: két szöveg egymásba íródása, a Szvitelszki által hajszolt, a legképtelenebb helyekről előkerített naplólapok lefordított szövege és a fordító látszólagosan metonimikus történetmondása, akinek kommentárjai, megszállott munkája, Sziszüphoszt vagy éppen Ahasvérust megidéző megértési vágya végül mindig elodázza az elbeszélt történet pontos rögzíthetőségét. A fordítás, az írás, az olvasás, a titokfejtés, a szöveg mint megérinthető, anyagként létező, teremtményként megszülető tárgy, a szöveg mint identitás, az önmagát író szöveg, a szöveg mint élvezet fogalmai, jelentései és élményei egyszerre vannak jelen az egymást életben tartó két elbeszélésben s válnak az olvasó felé is izgalmas tükörjátékká. A kávézó belső udvarra néző ablakából feltárulkozó látvány a pusztulásnak indult üres képkeretek kaotikus halmazával a jelentések áthelyeződésének és a perspektívaváltások paradoxonokig menő játékának groteszk örömét hangsúlyozhatja: „A folyamat eleje láthatatlanul ér egybe a végével, ha a keretek mind egy szálig szétkorhadnak, az ablak, amelyen át kinézünk, tovább mutatja a szirmok és levelek  bomlását, fonnyadását, majd az elkövetkező szárba szökkenést.” (193.)  A szöveg folyamatos önreflexióját tehát éppen az teszi indokolttá s védi meg a kiüresedés veszélyétől, hogy a fordítási munka miatt eleve minden az írás és a hozzá kapcsolódó tevékenységek mikéntjéről szól: „Alig várom a reggelt, már hajnalban ott ültem frissen hozott nyersfordításom előtt, fejtegettem a betokosodott bábról a leheletvékony szálat, míg rá nem találtam alatta a teljesen kifejlett példányra. Még nem tudtam, mivel válthatom ki a másik nő életét, de mindent megtettem azért, hogy az egykor elpusztíthatatlan bogárnak a nőstény párja megmozduljon a szövegben. Amikor végre elborzasztott a gyönyör, mert az általam teremtett imágó attól volt elveszejtően szép, amitől az a valóságos másik förtelmes.” (17.)

Ezzel a megnyugvást nemigen lelő tevékenységgel a fordítást az elbeszélésbe integráló nő párhuzamosan emeli története középpontjába a női lét inkább fájdalmas sokoldalúságát, ami azáltal válik megérthetővé, hogy távol marad az érzelmességtől, s különleges képiségben bontakozik ki. Amikor a lezárásban Szvitelszki utoljára találkozik a naplóbejegyzések fordítójával, ismét egy hatásos képben válik érzékelhetővé és sűrűsödik össze mindaz, amit a naplóbejegyzések és a fordító elbeszélése mindvégig láthatóvá tesz a női testről. A kávéházi pincérlány figyelmetlenségből a kezében tartott tányérból az asszony ölébe borít néhány szem érett paradicsomot, amik az ölében, a fehér szoknyán csattannak szét. Megrendítően szép ez a kép, ahogy a fehér és a piros, a tisztaság és a vér, a terhesség és a menstruáció, a szülés és a vetélés, a rezignáció és a szégyenkezés kettősségét rögzíti sajátos sűrítettséggel a női test mibenlétéről: „Amikor ijedtsége felengedett, s már mozdulhatott, a könyvész azonnal felém kapott. Én pedig halálra váltam, mert azt hittem, arra készül, hogy szép sorjában leeszegesse és végignyalogassa a rajtam elvérző paradicsomdarabokat. De nem azok után nyúlt, a befejezettnek hitt fordítást ragadta el tőlem, a hússzerű cafatok akadálytalanul válhattak el szoknyám anyagától. Földre potyogásukkal, csorgásukkal meghosszabbították, s bármennyire is kellemetlen volt felvállalni a körülöttem és alattam kialakuló rendetlenséget, mégis úgy éreztem, hozzám tartozik, nem tagadhatom meg az ölemből a burkolatra szánkázó ocsmányságot.” (196-197.)  A regény címének nehezen emészthető paradoxona a szöveg végére érve felfoghatatlan büntetéssé és örök vezekléssé válik, ami a nőt, minden akarata ellenére, s bármennyire furcsán hangzik is, a méhén keresztül határozza meg.

A nővérem szerintem leginkább arra tanított meg, hogy az újraolvasás milyen jó.

Berniczky Éva, Méhe nélkül a bába, Budapest, Magvető, 2007

»» a teljes szöveg

Más:

Áldás és átok

Valahol mindig perdül a kocka és pörög a rulett szédítő tányérja, valahol mindig felveszi vagy lecsapja egy játékos a kártyalapokat, óvatos mozdulattal odább teszi a bábot a táblán, nagy gonddal számokat ikszel be a szerencsemezőben. Valahol mindig rúgják, dobják, elütik, megpöckölik vagy épp magukhoz szorítják a labdát, másutt biliárdgolyók koccannak, dominókövek illeszkednek egymáshoz, unalmat űznek a kirakott pasziánszok, összerakott puzzle-képek és kitöltött keresztrejtvények.Tudás és szerencse, öröm és bánat, csodálatos siker és megsemmisítő bukás, élet és halál forog a kártyán, golyón, kockán. Átok és áldás egyszerre ül az ember legősibb szenvedélyén – a játékon. (Innen: Texas Holdem póker)

Kárpátaljai oldalam

Most pedig szeretnék egy másik oldalamról bemutatkozni – mondta a szép emlékű Antal Imre – és hátat fordított a közönségnek, így mutatva a másik oldalát. Nos, nekem hátat éppenséggel nem kell fordítanom semminek, és nem annyira új oldalamról bemutatkozni akarok, mint inkább egy felújított oldalamat megmutatni szeretném: neve és címe ez: Kárpátalja. Merthogy azért minden ellenkező híresztelés és piréz mivoltom dacára mégiscsak lappang bennem némi lokálpatriotizmus. Még ha olykor ezt jól is titkolom, és nem egyszer úgy tűnhet, mintha tényleg hátat fordítottam volna ennek az áldott-átkozott provinciának. Pedig dehogy. Épp csak másként kötődöm hozzá. Ezzel a felújított honlappal mindenesetre több célom is van, és szeretném, ha kedvelt, látogatott oldallá válna. a cikk folytatódik >>

Költészet napja – 2012

Balla D. Károly

„Hever egymáson a világ”

József Attila: Eszmélet

I. TÖPRENGŐ

.
A forgástengelyek helyzetváltozásából ered-e
vagy a gömbfelületek belapult torzulásai adják
a nehézségi erő folyton újraéledő rohamait?

A számítógépek memóriaegységeiben éldegélő lények
meztelen matematikában érzékelik a külvilágot,
az orgonasíp-lakóknak megadatott a szűz zene,
és mi csak ábrándozunk a vegytiszta érzelmekről.

II. ARANY ÖNTUDAT

.
Míg a gépek nőstény gondolata felneveli a kék kristályokat,
kidomborodó sakktábláinkról lecsorog a higany
és beszivárog a feltörő közöny üresen hagyott üregeibe.

Fuvolánk sterilizált hangja fel-felkúszik a gitárhúrokra
és a cseppfolyósított eszmélésben lebegő hiány-buborékok
lassan felszállnak a törvények látható felszínére,
ezért tűnik kráteresen likacsosnak minden felismerésünk.

III. AZ ÉG FOGASKEREKEI

.
Halszemű ablakainkra kívülről kicsapódnak a kérdőjelek pontjai
és a réseken kidugdosott tekintetünk hiába keres támpontot,
csak a plasztikus semmi formál kedvünkre néhány kényszerképzetet.

Kedvenc függvényünkről kiderül, hogy kiszámíthatatlan,
ismeretlenünk mindig több van mint egyenletünk,
de még megszenvedett kudarcaink után sem
törődünk bele anyagi determináltságunkba.

(1979)