Lengyel Balázs nevezte először a hiány költőjének. De azt is ő állapította meg, hogy Pilinszky képes a legkisebb helyen a legtöbbet kifejezni. Tömörség és hiány egy helyütt, egyazon poétikai térben? Robbanni kész kritikus tömeg és tátongó hiány? A Semmibe helyezett Minden?
Az anyag szerkezete már a görögöket is foglalkoztatta, és el is jutottak merész hipotézisekig. Ám a bizonyosságra évezredekig kellett várni. Ha ma közénk csöppenne Démokritosz és az újkori kutatások történetét követve először találkozna azzal a felfedezéssel, hogy a világunkat felépítő atomok „belseje” nagyrészt „üres”, joggal lepődne meg. Elképedt maga Ernest Rutherford is kereken száz évvel ezelőtt, amikor híres kísérlete során megfigyelhette, hogy a vékony aranylemezre irányított részecske-nyaláb gyakorlatilag akadálytalanul áthalad a lemezen. A fóliára lőtt alfa-részecskék közül csak alig néhányat térített le pályájáról valami, a döntő többségük nem ütközött semmibe. Mindez, kicsit leegyszerűsítve, azt jelentette, hogy az aranylemezt alkotó atomok az alfarészecskék méretét sokszorosan meghaladó sok-sok semmiből és nagyon kevés valamiből állnak. Nagy űr és benne gyéren elhelyezkedő szemcsék: ez az anyag! Ezután alakult ki a Niels Bohr pontosította atom-modell, amely a Naprendszer felépítéséhez hasonlította az anyag mikroszerkezetét: a roppant tömör atommagok körül, mint a Nap körül a bolygók, tetemes távolságra keringenek az elektronok. Közbül pedig nincsen semmi. A maximális tömörség apró gócai – és köztük hatalmas hiányok. Ez a kettősség képezi világunkat mind a parányok, mind a kozmosz szintjén.
