Sweet Child in Time

Meghalt a billentyűk nagy mágusa, a Hammond Lordja, legkedvesebb hardrock-bandám alapítója, annak az intellektuálisabb, mégis érckemény zenei hangzásnak a megalkotója, amely a műfaj irányzatai közül legközelebb áll hozzám. Írt nagy slágereket elementáris erejű, dübörgő akkordokkal és pengeéles szólófutamokkal, de írt cizellált szviteket is szimfonikusok számára… Én talán azt szeretem a legjobban, ami a kettő között van. Ha felhangzik az April oboája vagy a Child in Time csúcspontján abbamarad a visítás, bennem megszólal valami néven nevezhetetlen.

Ha utolsó középiskolai évemre gondolok, nem tudnak eszembe nem jutni azok a hétfő délutánok, amikorra megkaptuk Gyurikától a tornatermet. Gyurika az osztályfőnökünk volt, aki ugyan nem szűnt meg kudarcra ítélt kísérleteket tenni arra, hogy osztályát megfegyelmezze, egy idő után azonban ezt már inkább csak a látszat kedvéért tette, lényegében alávetette magát az osztályunkban külön kiváltságokat élvező kis csoport akaratának. Öten voltunk, két kemény, sportos, erős, ha kell: verekedős srác, egy nagydarab mamlasz, egy cingár ugrifüles és egy csámpás járású okostojás. Utóbbi szerepet szerénységem alakította. Remek csapat lehettünk, különben hogy is érhettük volna el, hogy a magyarórákat végigkártyázhassuk, s hogy amíg a többiek a tornaórák történetének nagyobb dicsőségére az udvaron körbefutnak, mi a pici tornateremben pingpongozhassunk. Ez utóbbi foglalatosság annyira kedvünkre valónak bizonyult, hogy nem elégedhettünk meg a 45 percnyi élvezettel: Gyurikát egy üveg bor nyomatékosító hatása mellett megfíroltuk, hogy iskola után, hétfő délutánonként hadd jöhessünk be játszani. Meg is kaptuk a kulcsot.

Legszebb iskolai élményeim: öten birtokba vesszük az inkább büdös mint sötét pincehelyiséget, négyen játszani kezdünk (a párban játszott asztalitenisz nagyon izgalmas), az ötödik mindig a bíró. Folyton cserélődünk, a vesztő párosból egyvalakinek ki kell állni, a korábbi bíró jön helyette. Így mindenki játszhat, igaz, úgy alakul, hogy az egyik kemény sráccal alkotott kettősünket nehéz megverni, mindig az ellenfélnek kell cserélnie, mi együtt maradunk. Laci gyors, mint a villám, én lassúbb vagyok, de technikás, begyakorolom a kínai ütőfogást, olyan pörgetésekkel adogatok, hogy alig tudják fogadni.

Aztán még ráteszünk egy lapáttal: rádiót, magnót hozunk be, feltesszük a máskor alantas sportcélokat szolgáló gerendára, teljes hangerő, alig hallani a labdapattogást.

A nyugati sikerek jó pár év késéssel érnek el minket. A Deep Purple, Led Zeppelin éppen ekkor, 1973-ban. A Beatles már lecsengett, és az örök Rolling Stones mellett, alatt, fölött beledübörög kamaszlelkünkbe a Deep és Zepp.

Pattog a labda a zöld asztalon a tornateremnek kinevezett, inkább büdös mint sötét pincehelyiségben, élvezzük a játékot, de váratlanul abbahagyjuk, levetjük magunkat a dohos port lehelő matracokra: ha ez a szám szól, a labdamenetnek le kell állnia. Kicsit torzít a teljes hangerő, kicsit kaparja torkunkat a por, tíz percre mégis magába ölel bennünket az édes idő, egészen bizonyos, hogy most mi vagyunk a legboldogabb kamaszok az egész szovjet birodalomban.

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

3 hozzászólás a(z) Sweet Child in Time bejegyzéshez

  1. Nola mondta:

    mostanában sokszor hallgattam Deep Purple-t, a Child in Time nekem is kedvencem

  2. Fűzfa Balázs mondta:

    Kedves Károly, örömmel olvastam soraidat; mi az ország másik végében, egy győri középiskolai kollégiumban hallgattuk ugyanezeket remegve, repesve, kicsit mindig megőrülve — éjszaka titokban, nappal majdnem szabadon; némi Black Sabbathtal fűszerezve. Nálunk is a Childe in Time, no meg a Fireball és a Smoke on the Water volt a nyerő… s igen, persze, pingpongoztunk is közben, és táncoltunk fergeteges módon a koleszbulikon, ahol olykor még a villanyt is le lehetett kapcsolni… Azt hiszem, a Deep Purple a hetvenes években a felnőttséggel kacérkodó generációk számára egyenesen a lázadás lehetségességének és értelmének bizonyítéka volt.

Vélemény, hozzászólás?