Szörfölgetés közben akadtam rá a szép emlékű Zalabai Zsigmond egy esszéjére. Eszmefuttatását félig-meddig elfelejtett versemmel indítja, amely, mint írja 1994-ben: „esztétikai értékeivel, poétikai és stiláris eszköztárának sokkeffektusaival lenyűgözte, mondanivalójával, erkölcsi üzenetével, a nemzetiségi létezés egyik jelenségének kegyetlenül pontos diagnosztizálásával pedig töprengésre, a költő fölvetette gondolatok továbbgondolására késztette e sorok íróját.” A szlovákiai magyar irodalomtörténész értékelése hízelgő rám nézve, főleg, hogy tanulmányában teljes egészében idézi is versemet, amely az akkori Magyar Naplóban jelent meg 1990-ben. Az internetes Zalabai-lelet jó alkalom arra, hogy felidézzem keletkezése körülményeit. Legelőbb is: félig-meddig elfelejtettem, hogy van egy ilyen versem. Igazság szerint az internetes korszakom előtt keletkezettek közül csak azokat tartom számon, amelyek bekerültek a Halott madárral c. válogatott kötetembe – ami abban nincs benne, döntöttem el, az nem is fontos. A Zalabai-idézte sincs benne, pedig, úgy látszik, mégis hordoz értéket, mégis fontos. Az autentikus szöveget most mégsem volt könnyű fellelni, mert azt is elfelejtettem, hogy kis 1991-es gyűjteményemben (Hóban és homokon) viszont benne van. Fontosnak gondolom még, így, húsz egynéhány év távlatából megjegyezni, hogy bár a vers persze fikció, de valós tényekre alapszik: az 1989-ben forgalomban lévő 2. osztályos iskolai magyar olvasókönyv 223. oldalán az idézett Lenin-vers valóban ott díszelgett – miközben a kommunista rendszer már összehullóban volt. Ezt az ellentmondást, ugyanennek a versnek a példáján, ebben az időben egy esszémben szintén szóvá tettem: Most, amikor az ideológiák szappanbuborékai sorra kipukkadtak, s jöhetne valami értelmesebb önépítés, akkor itt állunk teleluggatott öntudattal, szédelegve a sok félrevezetéstől. Magunkra találni: nehezebb, mint gondoltuk volna. És amikor azt hittük: na most, talán, végre… akkor hazajön iskolás gyerekünk, felüti 1987-es kiadású, ma is érvényes olvasókönyvét és rábök egy versre: holnapra ezt kell megtanulni. Íme: „Tudja ma már minden gyermek, / Lenin nekünk mit adott: / Szabad, boldog életünkhöz / igaz utat mutatott!” Közben szól a rádió, halljuk, hogy Békéscsabán az ellenzéki pártok megrendezték a kommunizmus szimbolikus temetését, s hogy a Lenin-szobor kezébe vándorbotot, vállára tarisznyát tesznek. A pesti Lenin-emlékmű mintájára ez is rövidesen „eltávozik”. De a gyereknek holnapra meg kell tanulnia a verset. Kis magyar skizofrénia. Ugyancsak hiteles az április 22-i dátum: a tanmenet szerint ennek a versnek épp Lenin születésének az évfordulóján kellett olvasmányként szerepelnie. Végül az ajánlásról. Az akkor New Yorkban elő Csalog Zsolttal, a szociográfus-íróval és a párizsi Magyar Műhelyt szerkesztő avantgárd alkotóval, Nagy Pállal ekkoriban ismerkedtem meg – mindketten bizalmukba, barátjukká fogadtak – s levelezésbe is kezdtem mindkettejükkel. Üzenetváltásaink gyakori témája a kisebbségi helyzet, az idegenben-lét volt, illetve az, milyen állapotban van/lehet a magyar írásbeliség a nyugati emigrációban – és a gyökeresen más helyzetű Kárpátalján. Vitatkoztunk is gyakran: szemléletük globális összefüggésben, multikulturális kontextusban helyezte el a problémát – én pedig a „kisebbségi nyomoronc” szűkebb távlatú szempontjait soroltam akkoriban. Helyzetünk feloldhatatlan tragikumát igyekeztem megragadni a nekik ajánlott opuszban. Vers hosszú alcímmel és ajánlással M. LACIKA, DISZLEXIÁBAN SZENVEDŐ NYOLCÉVES KÁRPÁTALJAI KISFIÚ, A VEGYES TANÍTÁSI NYELVŰ N-I ÁLTALÁNOS ISKOLA MÁSODIK OSZTÁLYOS TANULÓJA 1989. ÁPRILIS 22-ÉN OLVASÓKÖNYVÉNEK 223. OLDALÁT BETŰZI TANÍTÓNŐJE SEGÍTSÉGÉVEL Csalog Zsoltnak New Yorkba és Nagy Pálnak Párizsba – más-más indíttatással, de azonos szomorúsággal tö-u tö-udö-ja mö ma mö-ár már TUDJA MA MÁR tuggya ma már mö-inö mö-inödö-en mindö gö enö-gö gö gö MINDEN GYEREK minden gyerek lö-enö enö-ni enni le-enni-nö ne-lenni nö-ekunö-kö ne-lenni nekunk LENIN NEKÜNK Lenin nekunk mö-it itt m-it adö-olt mit dalolt MIT ADOTT: sö-zöbö-ad bö-ald bö-ölödö gö SZABAD, BOLDOG szabad. boldog elö-atu le-tö-nö letun hö-zó ÉLETÜNKHÖZ életunkhozi-gö iga ga-zö gaz u-tat IGAZ UTAT igaz utat mö-utö-a tö-o tö-tö MUTATOTT! Igen. (1989) Olvasd el ezt is: Egy Lenin-vers története. Illusztráció: „Kafbek” álnév alatt a Spanyolnáthában 2004-ben megjelent vizuális munkám: Leninufó-kaleidoszkóp Végül: igen megtisztelő, hogy versemet Zalabai nem kisebb alkotással, mint Domonkos István Kormányeltörésben c. költeményével hozzá összefüggésbe. Érdekes aktualitás és kapcsolódás, hogy egy szlovákiai magyar folyóirat épp az utóbbi mű keletkezésének 40. évfordulója okán küldött nemrégiben felkérést – amelynek örömmel eleget is tettem egy új verssel. » tovább
Két ítész-kolléga is blogjába emelte a napokban szerény (ó, dehogy!) személyemet. Előbb a korábbi irodalmi alakoskodásim egyikét leleplező Szántó Domingo tisztelt meg azzal a Folyóméterben, hogy Homár-díjban részesített a Szent Intézményi Bürokráciával szembeni engedetlenségemet dokumentáló bejegyzésem okán (Grazie mille, Domingo!), majd Csordás László tette közzé blogjában a regényemről a Szépirodalmi Figyelőben hónapokkal ezelőtt A tejüveg mögött címen megjelent recenzióját. Mivel a neten a szöveg most vált először elérhetővé, én is csak most olvastam el, megelégedéssel tapasztalva, hogy kritikusomnak a tejüveg mögött sikerült meglátnia azt, amit láttatni magam is reméltem. Mivel ez az egyetlen értékelés, amely kárpátaljai szerző tollából született, így kellőképpen becsesnek tartom, egyszersmind kaján vigyorral nyugtázom, hogy szerencsére nem az itthoni orgánumok valamelyikében látott napvilágot (utóbbiak – igen helyesen – nem igazán vettek tudomást a Tejmoziról [sem]).
