Mihez ért BDK?

– részlet Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t című esszéjéből –

markovits dóra Ez még akkor történt, amikor szívességből elkészítette akkoriban floppyn terjesztett diákfolyóiratunk, az Alkarpatraz honlapját. (A dolgot egyébként nagyon megbántuk, mert a látszatra jótékonykodó, a fiatal pályatársakat felkaroló BDK kishíján kisajátította kezdeményezésünket, ezért is indítottunk később külön blogot: Alkarpatraz). Nos, amikor én már Debrecenben PhD-ztem, egyszer elvittem hozzá két új és egy régi ismerősömet. Icu a szobatársam volt, ő biológiából készült a doktorijával, Lacát a Nagytemplom előtt „szedtük fel” azzal, hogy mindketten modellt ültünk neki (utcai portrégrafikusként kereste kenyerét, nagy terve az volt, hogy művészettörténetet tanuljon), Dezske pedig még otthonról volt a barátom, friss diplomásként fizikát tanított Técsőn. Nos, egy hosszú ungvári napnak a végén estünk be BDK-hoz, aki a szokásos kedélyességgel fogadott minket. A tőle megszokott módon rákérdezett arra, hogy a számára ismeretlen három fiatal mivel foglalkozik és ezt megtudván azonnal pár keresztkérdéssel tesztelni is kezdte őket.

„És ha kérdezhetem, László, melyik a kedvenc festészeti korszaka?”; „Ó, a citológia maga a teremtés csodája, nem így gondolja, kedves Ilona?”; „Magam is fizikus lennék, még ha bukott is, Dezső viszont bizonyára tisztában van a tér-idő szingularitás problematikájával!” – a szakmai kérdésekre irányuló érdeklődése persze csak részben volt kíváncsiság, BDK igazi szándéka inkább az volt, hogy elkápráztasson bennünket a széleskörű tudásával. Én sem maradhattam ki: „A posztmodern voltaképp leleplezi önmagát, amikor belső összefüggéseire vonatkoztatva elfogadja az intertextualitás kiváltságait, nem gondolod, Dóra?” – szegezte nekem, és én nehezen tudtam eldönteni, mi is lenne ennek a kérdésnek a lényege. Visszakérdeztem, ő pedig hosszas fejtegetésbe kezdett. Nem mondhatom, hogy ne lett volna érdekfeszítő, amit nagy lendülettel előadott, ám hogy az irodalomelmélethez és a posztmodernitás lényegéhez nem sok köze volt, az biztos (később okfejtését viszontláttam Szembesülés című regényében; ebből az is világossá vált számomra, hogy tisztelt írónk a beszélgetésünkben alig is tett mást, mint felmondta regénye egyik fejezetét… – jóval később a regény ál-művészi, ál-posztmodern hamisságait igyekeztem leleplezni egy hosszabb könyvkritikámban: A posztmodern bűvészdoboz).

Ezzel együtt mégis le tudott nyűgözni BDK ezen az estén. Három barátommal sorra olyan szakmai vitába keveredett, hogy csak pislogtam. „A fehérjeszintézis eltervezettségét nem csupán komplexicitása miatt tartom valószínűnek, hanem amiatt a műveleti algoritmus miatt, amely a folyamatot irányítja. Ugye nem gondolja, kedves Ilona, hogy evolúciós fejlődés során kialakulhat olyan pontról pontra végrehajtandó parancs, hogy most előbb váljon ketté a DNS-spirál, most egy riboszóma fűződjön fel a páratlan DNS-szálra, most tapogassa végig az aminosavakat és minden tripletet külön értelmezve építse fel a transzfer génállományt?” / „László, abban nem tudok magával egyetérteni, hogy Picasso kék és rózsaszín korszakának figuratív volta csupán előtanulmány lett volna a nagy nonfiguratív korszakhoz képest: a Mester akkori alakjaiban már pregnánsan benne volt az analitikus konstruktivizmus teljes arzenálja, habár igaz, ezek nagyrészt inkognitóban, mondhatni a maguk rangrejtettségben jelentek meg az akkori vásznakon.” / „Már hogy lenne a hullámfüggvény összeomlás csupán mérési probléma?! A koppenhágai interpretáció teljességgel elleplezi a lényeget azt állítván,  hogy ez csupán a mérési folyamat sajátos jellegzetessége. Dehogy! Ha valamiben, hát a függvényösszeomlásban teljes valójában feltárul az Univerzum objektivitásának a teljes problematikája, vagyis az, hogy bármifajta objektív létezés általunk csak szubjektív módon észlelhető és appercipiálható. Ifjú barátom ezt nem kívánja belátni?”

Ilyeneket mondott. Amikor eljöttünk tőle, teljesen le voltunk taglózva. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy irodalmár ennyi mindenhez ilyen szinten értsen. Aztán, némileg ocsúdva a szellemóriás nyomasztó hatása alól, sorra elmondtuk a saját benyomásainkat. Én azzal kezdtem, hogy a biológia, a festészet és a fizika terén való jártassága valóban bámulatos, de ami az irodalmat illeti, itt azért meg kell jegyeznem, hogy amit elmondott, az irodalomelméleti szempontból értékelhetetlen és fogalmaiban teljesen zavaros okfejtés volt. A többiek ezen kicsit csodálkoztak. Majd Icu tűnődve hozzátette: BDK alapos jártassága a művészettörténetben és fizikában nyilvánvaló, de a biológiai ismeretei azért igencsak felületesek és pontatlanok, a fehérjeszintézis például nem is úgy zajlik, ahogy elmondta. Laca következett, ő már csak a kvantumfizikai tudását dicsérte, hozzátéve, hogy BDK valószínűleg nem érti a figuratív és nonfiguratív ábrázolásmód közötti különbség lényegét és egyáltalán nem ért a festészethez, ha azt állítja, hogy az analitikus konstruktivizmus látens módon is létezhet. Dezske ezek után alig mert megszólalni. Tíz perccel ezelőtt még azt gondolta, hogy BDK elképesztő tudásáról tett tanúbizonyságot az irodalom, a festészet és a biológia terén, épp csak a tudományos világképe zavaros, a kvantumfizikából pedig nagyjából annyit ért, mint amennyit egy bulvármagazinban írnának róla.

Akkor jót nevettünk azon, milyen könnyű volt megvezetni bennünket, és az egésznek nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget: BDK kétség kívül nagy figura és jó tehetsége van ahhoz, hogy többnek mutassa magát, mint ami. Ám évekkel később, amikor alaposan elmerültem műveinek világában és behatóbban tanulmányozni kezdtem a BDK-jelenséget, akkor jutott eszembe ez az este, amely visszaigazolta akkor már kialakult véleményemet: BDK életműve, irodalmi és internetes jelenléte voltaképp nem egyéb egy nagy szemfényvesztésnél. Iskolapéldája annak, hogyan kell az ürességet és felületességet értékként eladni.


Korábbi részlet: A tájékozott BDK

Adalék Markovits Teodóra fenti esszé-részletéhez:

  • Fűzfa Balázs: Miért szeretem BDK-t (a Papiruszportál jelenleg nem érhető el, link törölve; 2018)

<< az oldal azóta feléledt, de biztonságosabbnak gondolom, ha az irodalomtörténész szövegét teljes egészében betűzöm ide:

Fűzfa Balázs

Miért szeretem BDK-t?

fűzfa balázs

Fűzfa Balázs

Az a baj, hogy nem olvastam Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t? című esszéjét – és nem is nagyon vonzódom hozzá. Egyáltalán, hogy szólhat ez a kérdés többes számban, vajon kinek a nevében beszél a szerző? Ez persze bizonyára benne van a dolgozatban, melyet én ugyebár nem olvastam…

Látom, mégiscsak meg kell tennem ezt, mielőtt megírom az „ellenszöveg”-et, hiszen úgy mégsem illik reagálni valamire, hogy az ember nem ismeri amazt a dolgot; bár bevallom, engem már a cím is annyira felháborít a maga negatív attitűdjével, hogy fenntartom magamnak a jogot pusztán a címre való reagálásra – azaz lehet, hogy mégsem olvasom el a hangzatos felütésű írást, talán majd utána, ha ezt itt most megírtam…

Szívesen elmondom viszont néhány sorban, miért is szeretem BDK-t, s miért tartom rettentő fontosnak azt, amit csinál. Sőt, azt is, ahogyan csinálja.

BDK-t a digitális korszak egyik emblematikus figurájának tartom, aki pontosan a lényegét érti a jelennek és a jövőnek: ez a lényeg pedig nem más, mint a kultúrahordozás és -átörökítés kettős természetének a megértése. A jövőben – s már a mában is persze – egyre inkább arra kell felkészülnünk, hogy egymás mellett él a gutenbergi és a neumanni világszemlélet. Sokan elmondták az elmúlt évtizedben, köztük magam is többször és több helyütt, ennek a kétfajta világlátásnak és létezésgyakorlatnak a pozitívumait és a negatívumait egyaránt. Talán egy a közös bennünk, akik nem vonjuk kétségbe, hogy mi következik a jövőben, mégpedig az, hogy mindkettőt igyekszünk a magunk módján művelni. Lelkesen – s olykor kétségbeesve, hogy lemaradunk, s ezért valamit majd nem értünk meg holnap vagy holnapután –, tobzódva az újdonságokban, szörfölünk a világhálón, írjuk e-mailjeink tucatjait naponta, s olvasunk el ugyanakkor esténként 50-60 vagy éppen 118 oldalt Umberto Eco új könyvéből (A prágai temető), egy régebbi másikból, mondjuk, ama Lev Tolsztoj nevű tollforgatótól (Háború és béke), vagy nyúlunk eggyel feljebb a polcon, akár éppen Petőfihez, Pilinszkyhez…

BDK-t azért szeretem, mert amit ír, amit tesz, abban soha semmi kizárólagosságtudat nincsen.

markovits teodóra

Markovits Teodóra

A Tejmozit például azért szeretem, mert az apa–fiú kapcsolat egyik világirodalmi szintű megfogalmazását („megjelenítés”-ét is, de itt most hangsúlyosan fontos a „megfogalmazás” szó, mert éppen a frappírozott és magával ragadó nyelviség az, amely BDK gutenbergi énjének lényegét adja). A cím(ötlet) pedig egyenesen zseniális, ezt talán még azok is elismerik, akik nem szeretik BDK-t. Lehet, hogy még Markovits Teodórának is tetszik, csak magának sem meri bevallani a tanult Kolléganő. Pontosabb metaforája annak, ahogyan az ember kutakodik az életben, megtalál dolgokat, ugyanakkor eltéved a saját múltjában, aligha lehetséges… Az emlékezés természetrajzát egyetlen szóban ezen a nyelven megragadni csak a legnagyobbak voltak képesek.

Amit BDK a világhálón csinál, azt pedig egy lehetséges, de természetesen nem kötelező értelmiségi (létezés)modellnek gondolom. Valljuk be, mindannyian (vagy legalábbis nagyon-nagyon sokan és egyre többen) ezt csináljuk, ám ő képes formát is adni a végtelennek. Jómagam csodálom őt ezért, még ha örökké elképedek és eltévedek is az ő világában barangolva. Eltévedek millió elágazásában, s elképedek azon, hogyan tudja nemcsak kézben tartani ezt a százezer réteget, hanem hogyan tudja írni magukat a szövegeket, leltározni aztán a róluk szóló szövegeket, strukturálni az egészet, s mindeközben hozzászólni az élet fontos dolgaihoz (nemcsak önnönmaga, hanem sokszorozott énjei nevében egyaránt szellemesen, okosan, elegánsan) – minden létező szinten és orgánumban –, „ráadásul” gondozni szintén kiváló író felesége, Berniczky Éva anyagait is az Ungpartyn (s persze még a tizedét sem soroltam föl annak, amit csinál).
És persze BDK-t azért is szeretem, mert van humora. Olyan projekteket, játékokat talál(t) ki, amelyek igencsak ritkák manapság az irodalmi életben. Ráadásul ezeket csak a hálón lehet megcsinálni – szerzőnk ezzel is bizonyítja annak létjogosultságát. Tsúszó Sándor esetét pedig nem is említem – még a gutenbergi időkből (mely persze folytatódott a Neumann-galaxisban is). Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán mellett utóbbi évtizedeink egyik legátütőbb irodalmi projektjéről van szó. Sőt, ez valamiben minden előzőtől különbözik: Tsúszó Sándorban többen találták meg a saját hangjuk kifejezésének egyik lehetséges formáját: Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Hizsnyai Zoltán, BDK halálra röhögteti ma is azokat, akik beleolvasnak a Tsúszó-életműbe és annak elágazásaiba.

Szeretem még BDK béketűrését, végtelen nyugalmát, ahogyan – mint mondottam fentebb is már – bánik a nyelvvel, a szövegekkel, a nemzetiségi léthelyzettel, a sorssal, örömökkel és bánatokkal, barátokkal, családdal. Szeretem, hogy a lányát Weöres Sándor nevelőfalujáról nevezte el, és szeretem, hogy ezt az egyetlen embert hívják ezen a nyelven Csöngének, szeretem, hogy ez a tehetséges fiatal lány olyan borítókat tervez édesapja könyveihez, melyekről messziről érződik nemcsak a szeretet, hanem ami talán még annál is több: a megértés sugallata. A szavak nélküli megértésé.

Szeretem BDK-t, mert mindössze két olyan embert ismerek, aki meg merte kockáztatni, hogy szavakba szorított életműve semmivé lehet, ha éppen úgy hozza a sors: Ottlik Gézát és Balla D. Károlyt. Mindketten azzal a mérhetetlen eleganciával alkotnak, hogy akkor is tudnának boldogok lenni, ha egyetlen betűt sem írtak volna le egész életükben. Mert ahogyan Ottlik az egyetlen író, aki megengedhette volna magának, hogy ne írja meg az Iskola a határon-t, úgy BDK az, aki megengedheti magának, hogy ha bármelyik pillanatban „lekapcsolják” a villanyt, akkor is megmaradnak nekünk nemcsak papírkönyvei, melyeket kimenekített a maga Neumann-univerzumából, hanem megmarad ő maga is mint a digitális létezés példázata, mítosza, mint nagy elbeszélője egy hősi kornak. Mint Robinson Crusoe, mint Roald Amundsen, mint Edmund Hillary alakja mindannyiunk Tejmozijában.

Ezért szeretem elsősorban BDK-t: mert volt bátorsága elsőnek lenni ott, ahol mi még most is csak bukdácsolunk. A lakatlan szigeten, az Antarktiszon, a Mount Everesten.

S igen, végezetül és mindentől függetlenül pedig azért szeretem BDK-t, mert BDK mindentől és mindenkitől független, mert BDK piréz. Megvesztegethetetlen, örök kisebbségi, maga az emelt fejű kiszolgáltatottság – minden arra predesztinálná, hogy gyűlölje ezt a világot, ám ő erre nem hajlandó. Derűvel szemléli önmagát és bennünket, valamennyi botlásunkat, esendőségünket – tejüvegen innen és túl.

(Visited 103 times, 1 visits today)
Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Makker Berci mondta:

    Még ha igaz is, amit a hölgy állít, akkor is le kell szögeznem, hogy szemfényvesztésben is lehet valaki zseniális.

Vélemény, hozzászólás?