A hárítás lélektana

haritA szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát.

Bár a fentebbi leírásban jelen időt használtam, azt kell mondanom, hogy mindez a múlté. Az önjelölt írók manapság leginkább szívós ostromaikról ismertek: addid-addig küldözgetik irományaikat a legkülönfélébb fórumoknak, míg itt-ott csak átcsúszik egy-egy versike, novellácska. Ha eléggé kitartóak, minimális tehetséggel is elérhetik, hogy imponáló publikációs listájuk álljon össze. Ha közben még kicsike írói rutinra is szert tesznek, sikerülhet betenni lábukat az irodalom tisztaszobájába.

Erre mostanában egyre nagyobb az esélyük: se szeri, se száma az olyan internetes portáloknak, amelyeken vagy teljesen kontrollálatlanul közölheti bárki az írásait (első ránézésre ezek gyakran valódi irodalmi fórumoknak látszanak), vagy pedig olyan szerkesztői koncepcióval működnek, amelynek lényege a tényleges irodalmi produktumok és a lelkes  műkedvelők tollából származó írások összevegyítése.  Tipikus példa: az orgánum közöl néhány verset Kosztolányitól, továbbá szerzői hozzájárulással vagy anélkül elhelyez pár művet jól menő kortársaktól, majd az egészet felhígítja félig és teljesen dilettáns szerzők gyengécske-rosszacska írásaival. A klasszikusokkal és húzós nevű kortársakkal való együttközlés azt a látszatot kelti, mintha az arra érdemtelenek is érdemesek lennének az írói státusra.

Mindez azzal párhuzamosan történik, hogy az irodalmiság fogalma is egyre inkább elmosódik. Valószínűleg tökéletesen fölösleges azon sopánkodni, hogy az úgynevezett magas irodalom (és általában: művészet) egyre inkább belevegyül a tömegigényeket kielégítő művek tengerébe. Manapság a legmagasabb nívón alkotók is egyre inkább szükségét érzik annak, hogy művészetüket odavigyék (levigyék) a közönséghez. Veretes irodalmi szöveg egyre kevésbé állja meg a helyét önmagában, kell hozzá kis zene, tánc, vetítés, buli, hogy a savhiányos gyomrú befogadók számára is emészthető legyen.

Ennél is bonyolultabb a helyzet, ha mindebbe még a „helyi értékek” is belekavarnak. Ha például egy folyóirat vállaltan valamely régió szerzőit kívánja reprezentálni, ám ezen szerzők között nincs elég igazi irodalmár, akkor óhatatlanul szóhoz jutnak a gyengébb szinten teljesítők, rosszabb esetben még a süvöltő dilettánsok is. Akik egészen bizonyosan vastapsot kapnak, ha egy helyi kultúrban felolvasnak remekműveikből. Kárhoztatható-e a lap, amely közli, a kiadó, amely könyvig juttatja őket, kárhoztatható-e a közönség, amely rajong értük? És kárhoztatható-e az egyébként a műkedvelőköri szintet is alig megütő szerző, aki él a lehetőséggel, hogy igazi költőnek tartva magát fürödjön a népszerűségben? Ha pedig már van néhány kötete és köztudottan nagyra tartják bizonyos közösségekben, akkor eredményesebben kopogtathat nívósabb lapok ajtaján is…

Hosszabb ideje nem vagyok igazi szerkesztő. Nemcsak azért, mert nincs rovatom, nincs lapom, nincs kiadóm, internetes oldalaimon pedig külső szerezőket szinte egyáltalán nem közlök (az egyetlen kivétel, ahol viszont csakis felkért alkotók vesznek részt irodalmi projektumokban). De nem ezért nem vagyok igazi szerkesztő, hanem azért, mert már nem ápolom a hozzám bizalommal forduló önjelölt költők lelkét. Nem bizony. Elhárítom őket. Igaz, hogy hárításom okait részletesen leírom, de ez mégsem számít lélekápolásnak. Főként, ha ilyesmi megemlítésére vetemedek: ahol ők laknak, ott olyannyira nagy költők akkora nagy számban élnek, hogy inkább tőlük kérjenek tanácsot. Emellett persze hivatkozom az irodalom felborult értékrendjére és arra, hogy nem sokra mennének a véleményemmel, amely a költészetet szentségnek tartó elavult nézetekre támaszkodik.

Hárítok – és utána rossz a lelkiismeretem. Hárítok, és sóvárogva emlékezem arra, amikor sokoldalas levélben reagáltam a nagykanizsai tűzoltóparancsnok klapanciáira, aki teleírt kockás füzeteivel megtisztelt egy író-olvasó találkozón az „Én is írok verseket” nevű, igen kiterjedt rokonságra hivatkozva.

(Visited 105 times, 1 visits today)
Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?