Antropozófia

Veleszületett hiúsága okán az ember csak azért törekszik a világ mind alaposabb megismerésére, hogy tőle való különbözőségére egyre több bizonyítékot találjon. több C-dul

Vipera, Tsúszó, Weöres

blog„Szétblogolod magad, Károly, nem tudlak követni” – panaszkodik egy régi olvasóm, aki, miután leszoktattam arról, hogy még mindig a már csak ritkán használt bdk.blog.hu-n keresse új posztjaimat és akit végre átszoktattam ide, most joggal panaszolja, hogy sem a beregszászi népszínház feltámadásáról, sem Tsúszó Sándor Ford kocsijáról, sem a Weöres évforduló okán írt posztomat nem itt közöltem, hanem más-más blogjaimban, csak hosszú kereséssel tudott rájuk bukkanni. Igaza van. Nem biztos, hogy szerencsés az a túlzott differenciálás, amellyel téma, stílus, műfaj alapján szétválasztom a jegyzeteimet. Közéleti kekeckedéseim újabban a Kárpáti Viperában jelennek meg, az irodalomhoz-művészethez és saját írói munkámhoz sorolható hosszabb közlések (+ a versek) a Balládiumba kerülnek, a személyesebb apróságok főleg a Noteszban kapnak helyet, az meg logikus, hogy ha Tsúszó Sándor-kutatásaim újabb eredményét foglalom össze, az a Tsúszó-blogban legyen olvasható. – De azért igyekszem segíteni a labirintusomban eltévedőknek. Itt jobbra most kilistázva láthatók a Vipera frissei, ezen kívül van egy oldal, amelyiken 9 fontosabb blogomat lehet nyomon követni: BDK BLOGOK.  De kedvében akarok járni azoknak is, akik nagyobb kutatómunka nélkül szeretnének frisseimre rábukkanni, így itt most külön is ajánlom a régi olvasóm által nehezen fellelt három írást:

Olvass tovább

Önirónia-gyakorlás

Bár nagyon lassan haladok a munkával, de nagy élvezettel végzem az internetről korábban eltüntetett Kárpáty Nyúz 2005-os cikkeinek a reprodukálását. Szórakoztató és egyben tanulságos felidézni egyfelől az akkori eseményeket, másfelől szembesíteni magamat azzal, milyen is volt, amikor inkognitóban blogoltam. Emlékszem, a rejtőzködő szerző kiléte gyakran jobban foglalkoztatta olvasóimat, semmint a cikkek tartalma. Én pedig, bár … Olvass tovább

Az árvizi esernyős

juhasz-r-esernyo

Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos  művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna).  Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése).

Olvass tovább

Anyám jegyei

mozgo05Akkoriban a Mafla-sarok volt Ungváron a Facebook. Nevét onnan kapta, hogy azok a málészájú ifjak, akik a táncmulatságokon nem tudtak egy lányt sem megszorongatni, vasárnap délelőttönként a Kishíd utca és a Korzó sarkának kiszélesedő járdájáról lájkolták a templomból kijövő és előttük elhaladó hajadonokat. Sóvárgásuknak nem szabott gátat sem eső, sem fagy, akkor is ott meresztették a szemüket, amikor a szemközti saroképület sportüzletének portálja fölé a lelkes tulajdonos kitűzte az Ungvári Atlétikai Club zászlaját. Ez a nyilvános megosztás adta tudtára minden felhasználónak, hogy megnyílott a jégpálya. A szezonális applikációért rajongó ifjúság már az első estén önfeledten siklott jövője felé a villanyfényben, mit sem sejtve arról, hogy Hitler aznap írta alá a Barbarossa fedőnevű alkalmazást.

Anyám is köztük volt. Szüleivel nem sokkal azelőtt költöztek a városba Szegedről, leginkább a Kárpátalja visszafoglalása fölötti örömükben és székely nagyanyám nyughatatlanságának, kalandvágyának köszönhetően. Anyám, a messziről érkezett fruska hamar beilleszkedett a társasági életbe, oszlopos tagja lett a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezetnek, leginkább táncrendezvények előkészítésében és lebonyolításában jeleskedett. Az UAC-pálya jegén is kitüntette magát ügyességével, ha például vonatozás indult, mindig ő lett az első a sorban, őmögéje sorakoztak fel a lányok, és szembeállva az ő kezét fogta meg az a fiatalember, aki vállalkozott rá, hogy menetiránynak háttal haladva húzni kezdi a vonatot. A fiúnak jutott a legnehezebb feladat, mozdonyként ő vontatta a többieket, de az első lány szerepe sem volt könnyű, hiszen az ő karja erején és egyensúlyérzékén múlott, hogy a karaván egyáltalán elindul-e. Szerették ezt a játékot, a húzó imponálhatott az erejével, a lányok pedig élvezhették, hogy erőkifejtés nélkül is siklanak. Ám egyszer rosszul sült el a dolog. A húzó hátrabukott, magával rántotta anyámat, aki arccal beleesett a fiú korcsolyájába. Mentők vitték el, orrcsontja tört. A vágás helye élete végéig látszott az orrnyergén. Mint ahogyan a nosztalgiája is megmaradt. Elkopott csípőcsontja miatt nyolcvanévesen már csoszogni is alig tudott, amikor egy télen felsóhajtott: „Legalább meglenne a régi korcsolyacipőm. Korcsolyázni még egészen biztosan tudnék. Szabadon siklanék a jégen, lépés közben nem kellene emelni a lábamat.”

Olvass tovább