Kölcsey kontra Kölcsey

Berniczky Éva

Kölcsey kontra Kölcsey

mozgo7-8Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz.

Szó se róla, ezen a tavaszon kelendő lett Kölcsey, mint egy celeb. Az én celebem nem a te celebed, be-e-e-e! Merthogy a versengés tárgya az éppen, ki állít előbb emléktáblát a nagy elődnek. A lapok pedig közvetítik a rangadót. Mígnem az idei Fehér Nárciszok Nemzetközi Folklórfesztivál egyik rendezvénye vicces felháborodásra nem készteti a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget. „A batykivscsinás emléktábla „leelőzte” a KMKSZ-est?” – kérdezik lapjukban, a Kárpátaljában. Olvasom, és nem hiszek a szememnek. Ezt most komolyan kell vennem? Menjen fel bennem a pumpa, mert egy bátykivscsinás fazon, az Ukrán Legfelsőbb Tanács képviselője, a Batykivscsina-frakció (a bebörtönzött Julia Timosenkóhoz kötődő ellenzéki párt, itt-ott nacionalista beütődésekkel) tagja emléktáblát merészelt állítani Kölcseynek? Ráadásul nem átall Valerij Luncsenko névvel huszti magyar anyától származni. De egyéb bűnei is vannak, például, jól beszél magyarul, a nyíregyházi főiskolán végezte tanulmányait, sőt azt nyilatkozza, ha Huszton tartózkodik, a katolikus templomba jár Sándor atyához. Honnan vette az alávaló batykivscsinás a bátorságot, hogy anyagilag támogassa az emlékmű elkészítését. Hát csoda, ha a huszonnyolc és fél ezres ruszin-ukrán-orosz többségű városka magyar lakosságának (1700 fő) derék képviselőit lapjuk tudósítása szerint felháborította az emlékjel, amelyre a Kölcsey-epigrammát két nyelven vésték, ukránul és magyarul? Nem, nem csoda, egyenesen vérlázító, veszem a célzást. Mindez, írják, váratlanul érte a huszti magyarság képviselőit. Ezek szerint a huszti magyarokat nem érte váratlanul, a képviselőiket annál inkább. Fel is sorolják sérelmesen, kik vettek részt az avatóünnepségen. Olyan helység kalapácsa-fíling lengi be a felsorakoztatott és megbélyegzett címzetes árulókat. A főbűnösökkel kezdik, mert a városvezetőkkel (akik nem biztosítottak elsőbbséget a Szövetség állítólag már ugyancsak elkészült domborműve elhelyezésének) egyetemben az eseményen jelen mert lenni Huszt magyarországi testvérvárosának, Nyírbátornak MSZP-s polgármestere, valamint az elmúlt nyóc év egyik pénzügyminisztere, sőt maga Valerij Luncsenko, az ukrán törvényhozás batykivscsinás képviselője is. Mi több, kompromittálta itt magát főkonzul, és tiszteletes, és római katolikus plébános, és huszti magyar értelmiségiek, és egy véletlenül arra járó magyar turistacsoport. Nekem utóbbiak voltak az amúgy is mulatságos beszámoló-számonkérőben a favoritjaim, a megtévesztett magyarországiak, akik azt hitték, Kölcsey-emléktábla-avatáson vesznek részt. Pedig egyáltalán nem, mert az igazi márványt, amely az ő adófizető pénzükből készült, még kicsit parkoló pályán tartja Huszt városának vezetősége. Ráadásul a szégyenletes ellenavatásra nem hívták meg a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnökét sem. Aki ha meghívják, minden bizonnyal úgysem ment volna el. Akkor meg minek, tenné hozzá az egyszeri ember, aki nem nagy diplomata, nem ad a látszatra.

Ha visszagondolok a rendszerváltás idejére, be kell látnom, nem sokat fejlődtünk nagyjaink előtti tisztelgésben. Eszembe jut, hogy is volt az, amikor egyik iskolánk felvette Zrínyi Ilona nevét. Az ünnepélyes aktust követően újságírók arról faggatták az intézmény vezetőjét, ugyan árulja már el, miért ragaszkodnak éppen a bátor fejedelemasszony nevéhez. Miért, miért, bukott ki az igazgatóból, hát mert ilyen emléktáblát küldött az elnökünk. És valóban így esett, az akkori szövetség beregszászi vezetője a márványba foglalt emlékjelet azzal a feltétellel kaphatta meg Magyarország akkori hadügyminisztériumától, ha egy iskola viseli ezentúl Zrínyi Ilona nevét. Végül is nincsen ebben semmi rossz. Zrínyi Ilonát legalább meghagyták saját harcában, amikor is tényleges külső ellenség, Antonio Caraffa generális csapatai ellenében védte Munkács várát. A kárpátaljai magyarok akkori, még osztódás előtti szövetsége legalább nem versenyeztette Zrínyi Ilonát Zrínyi Ilonával.

A témánál maradva hirtelenjében beugrik még egy megmosolyogtató emléktábla-affér. Amikor is ugyancsak a beregszásziak akarták megjelölni az egykori Oroszlán Vendégfogadót, ahol, az irodalomból köztudott, 1847-ben megszállt Petőfi Sándor. Igen ám, csakhogy a városi vezetés kulturális osztályának nem volt elég bizonyíték a költő beregszászi előfordulásáról sem az Úti levelek Kerényi Frigyeshez, sem az itt született Meleg dél van c. vers. Komolyabb dokumentumot követeltek. És mivel emléktáblát állítani akarók a levéltárban semmi bizonyítékot nem találtak a látogatásra vonatkozódóan, a könyvbarátok klubjának elnöke, P. I., akkor még ukrán, ma már ruszin költő segítette ki szeretett Petőfijét. Kiállította a szükséges irományt, amelyben ő maga igazolta, hogy Petőfi Sándor 1847. július 12-én Beregszászba érkezett és az Oroszlán Vendégfogadóban lelt éjszakai pihenőhelyre. A könyvbarátok klubjának pecsétje, elnökének aláírása aztán azonnal meggyőzte a kulturális osztály tótumfaktumait, kiadták rögvest az engedélyt az emléktábla elhelyezésére. Hát ilyesmik estek meg 1987-ben. Amikor még azzal viccelődtek a humorukat nem vesztett atyafiak, hogy a lepukkant, romos házakat a beregszászi polgármester-helyettes minden bizonnyal emléktáblákkal kívánja megerősíteni, egyben tartani, ezért szaporodtak úgy meg a táblaavatások. Így indult nagy szabadságunk a múlt század végén és ide jutottunk.  A mostanihoz hasonló rezignált állapotomban mindig megértem Mózes eljárását, aki lejővén a hegyről széttörte a kőtáblákat. Azt gyanítom, addigra nem volt rajtuk semmi, eltűnt az írás, üresek lettek és hasznavehetetlenek. Ilyenkor jobb menekülni a fennköltségtől.

Inkább bodzavirágot gyűjtök az Ung-parton, illatos szörpöt készítek. Vagy felveszem a harcot a kertben a csigákkal. Gonosz sörcsapdát állítok nekik. Reggelre merevrészegen találom a társaságot, elsüllyedve a sárga folyadékban. Mehetek tovább gyarapítani felzabált virágállományomat. Meg kell előznöm a lassúnál lelassultabb puhatestűeket következő józan időszakuk kezdetéig. Már megtapasztaltam, a házatlan csiga is ott végez nagyobb pusztítást, ahol kevesebb féle növény nő. A számtalan fajta virág, zöldség és gyümölcs között valamiért alább hagy falánksága. A zöldfűszerek pedig egyenesen elriasztják. Különös.


Megjelent: Mozgó Világ, 2013/7-8. | több mozgó
(Visited 60 times, 1 visits today)
Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?