Erény-e a dilettantizmus?

dilettansok

Dilettánsok éjszakája (kattintásra nagyobb)

avagy helyes-e a „vagyok olyan költő, hogy le se baszom a verstant”-attitűd?

Előszor is: Itten kérem a keresztapa nevének előre megfontolt, bűnös elhallgatása forog fenn! – sérelmemre!

Pótolhatatlan mulasztásnak nem tekinthető kisebb késedelemmel értesültem arról, hogy ifjú irodalmáraink, mármint a kárpátaljaiak, erényt próbáltak kovácsolni a hátrányból, vagyis – bár vicces formában – a szakmai hozzá nem értés létjogosultságát igazoló irodalmi estet szerveztek, amelyen – szerintük legalábbis – »a dilettantizmus „áttörte” az „Irodalmi Kánaánba” vezető kaput«.  A kétes dicsőségű ötletnek szegről-végről én bizony a keresztapja vagyok, nevem elhallgatásával ezt az újságban nyilatkozók se tagadják:

…az ötlet egy közösségi oldalon elindult vitából jött, ahol Csordás Lászlót a „dilettánsok védőszentjének” titulálták. Vállalták ezt a megnevezést, és inkább valami vicceset akartak belőle kihozni.

Nos, a „nevezték” mögött én állok, konkrétan én neveztem így, és nemcsak egy közösségi oldalon, hanem viperás blogomban is, pl. ehol:

Itt tehát keresztapai mivoltomban roppant módon sértve érzem magam: máskor tessen csak hivatkozni rám név szerint!

Más kérdés, hogy vajon jó-e, ha a dilettánsok felvállalják a saját dilettantizmusukat. Annál mindenesetre jobb, mintha profinak gondolnák magukat. Az önképzőköri versírászattal és epikai fogalmazványozással nem önmagában van baj, létjogosultságát én nem kérdőjeleztem meg soha, értékzavart az viszont okozhat, ha a tollforgatók maguk és pártólóik szintúgy nem létező kvalitásokról igyekeznek meggyőzni magukat és egymást, mi több: az olvasóközönséget is. Ez már igenis problémás, és nem vezet jóra. Szegény kis literatúránkon meg is látszik, melyek a következményei.

Hirtelen eszembe is jutnak a hőskör évei, amikor a magyar kultúrát, szót eleve gyanúval kezelő szovjet kultúrpolitika ellenében cenzurális viszonyok közepette igyekeztek bennünket mentoraink íróvá avatni. Megtörtént ez I. Sándor fiatal bölcsészhallgatóval is, akit egyszer mi, hasonszőrűek, pár leckével előrébb járva a vonatkozó ismeretekben, kérdőre vontunk: miért nem tartja be rímelő, látszólag hagyományos formájú verseiben legalább a szótagszámot. A következőképpen fakadt ki a számonkérés ellen:

Vagyok én olyan költő, hogy le se baszom a verstant!

Nos, ha valóban akkora költő valaki, akár meg is teheti ezt a szimbolikus gesztust. Ám ha csak klapanciákra futja tehetségéből, ezzel a hozzáállással nem érdemes hivalkodni.  Éppen ezért vannak némi kétségeim afelől, van-e már akkora szellemi muníció ifjú irodalmáraink mögött, hogy (viccesen vagy komolyan, de mégis: szemléleti szinten) erényt tudjanak kovácsolni dilettantizmusukból.  Esetleg sikerülhet, ha legalább EZT profi módon teszik. Ám úgy tűnik, a hozzá nem értéshez leginkább hozzá nem értéssel lehet közelíteni. Csordás László legalábbis így számol be naplójában:

A Dilettánsok Éjszakája nem indult rosszul, hiszen maga az ötlet életképes volt (dilettáns kiáltvány, felolvasások, beszélgetések, provokáció, együtt nevetés), mégis: a szervezés hiányosságai megmutatkoztak a találkozón. Talán majd máskor…

Talán.

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?