Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik.

Jelenleg a válság minden téren egyre jobban elmélyül. Egyetlenegy terület van, amely virágzik: ez pedig a korrupció. Ez működteti az országot.

Ez a helyzet pedig sok egyéb (és nyilván súlyosabb) következmény mellett azt is eredményezi, hogy a kárpátaljai magyarság, amely az elmúlt negyedszázad alatt nem igazán tudta megszeretni és hazájává fogadni a független Ukrajnát (az okokat ismerjük), s amely a sokszor kedvezőtlennek vagy kilátástalannak tartott helyzetektől meggyötörve sok tekintetben maga is demoralizálódott és a kevés kiválasztottól eltekintve nem volt képes magyarságát kibontakoztatni (hát hiszen még emberségét se volt könnyű), nos, ez a kárpátaljai magyarság most végleg leszámol egy illúzióval és ha sikerül tehetetlenségi erejét leküzdeni, akkor egyszerűen felszámolja magát.

A pallókat már átdobálták a túlsó partról, csak át kell menni a kicsit szálkás deszkán (mezítláb ez nem könnyű), csak meg kell küzdeni odaát némi bürokráciával, olykor ellenszenvvel, csak elölről kell kezdeni az életet, csak helyt kell állni ott, ahol másoknak se könnyű – de sikerülhet, mert erős a motiváció, lelkesíthet az, hogy nincs többé se sorozás, se mozgósítás, se képtelen mértékű gázáremelés, ellenben van fizetéssel-nyugdíjjal elérhető létminimum, van tisztességes orvosi ellátás (ó igen-igen: minden viszonylagos!) – és nemcsak hogy szabad, lehet, hanem most éppen kötelező hangsúlyosan magyarnak lenni.

Nincsenek friss adataim. Az viszont nagyjából tudható, hogy a rendszerváltást követően a háborús viszonyok kialakulásáig a magyarság tényleges lélekszáma cirka 10%-kal csökkent. Tudható az is, hogy ez nemcsak a születések-halálozások kedvezőtlen alakulása vagy az asszimiláció miatt történt, hanem jelentős mértékben a kivándorlás okozta a lélekszámcsökkenést. Tudható továbbá az is, hogy a távozók többsége fiatal és képzett, gyakran diplomás.

És ha húsz éve riogatom magunkat azzal, hogy a fiatalok és értelmiségiek távozásával lehetetlenné válik (vált) a kárpátaljai magyarság biológiai és szellemi reprodukciója – akkor mit mondjak most, amikor az ELMENNI parancsa még inkább a fiatalok, nem ritkán a bőrüket jogosan mentő és a sorozás-mozgósítás elől menekülő fiúk és férfiak körében fogalmazódik meg.

Nem túl nagy a rokoni-ismeretségi köröm, ezért a gondolatban végzett felmérésem minden, csak nem reprezentatív. De ahogy a cseppben látható a tenger, kevéske ismeretemből nem nagy kunszt kikövetkeztetni, hogy melyek az ukrajnai háború etnikai következményei, különös tekintettel a kárpátaljai magyarságra.

(Visited 1 459 times, 1 visits today)
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. László Fekete mondta:

    Sokat nem tudok hozzáadni ehhez az gondolathoz, de talán némi reményt a homályban nyújthatok: Amikor elfog ez a jövőtlen, depresszióba sodró hangulat, állj két lépést hátra és vizsgáld át újra! Nézd, hogy a délszláv háború után 20 évvel, mily változások történtek Horvátországban, Szlovéniában, amik ma már teljes jogú Uniós tagállamok vagy Szerbiában, ahol igyekeznek ebbe a társaságba! Nézd, hogy a törzshazában (Magyarországon), ahol sem háború, sem halál nem fenyeget 10%, már új hazát keresett! Sehol sem jó annak, aki gondolkodik, aki örökké a lelkével kardoskodik! Ezt te is tudod, hiszen művelt, okos ember vagy és ráadásul író, ami nem csak lelki szenvedés, de óriási felelősség! Sem múltban, sem jelenben, csak a jövőben reménykedem!

Vélemény, hozzászólás?