Kicenzúrázták a zéró kilométert

A PLACCC Fesztivál 2015 sorozatában a  harmadik Interacting the City programblokk keretében a Teleport Galériával közös rendezvényként augusztus 24-én, 25-én és 26-án éjféli performanszokra került sor a Clark Ádám tér 0 km kövénél. Az első a sorban Csönge csütörtöki akciója volt.

csonge-zero-1

Látványterv

csonge-nulla-2

A helyszín

A performansz során a résztvevők egy-egy képeslapot kaptak, egyik oldalán szöveg volt, a másikon egy furcsa pixelkép.

A szöveg:

légy felelős állampolgár, és cenzúrázd ki a nulla kilométerkövet!
kiindulási pont? nem számít, hisz olyan, mint egy vagina, és ezt nem illik. a valóság csak megront, tégy ellene. értékválság? kösz, nem kérek. jóérzésű magyar ember azt lát, amit akar. a többit rejtsük, tüntessük, torzítsuk el. hajléktalan embereket a közterekről, LMBTQI-embereket a négy fal közé, szegénységet a szőnyeg alá, szoptató nőket a WC-kbe, munkanélküliséget a számok mögé, fogyatékossággal élő embereket a szemünk elől, radioaktív hulladékot a föld alá.
isten, haza, családon belüli erőszak.
nincs.
semmi.
baj.

csonge-nulla-km-3

A képeslap pixelképét maga elé tartva ki-ki megvalósíthatta az eredeti látványtervet.

 

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kell volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

palota2001_09_11aSzünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást. a cikk folytatódik >>

Béla vitéz lesz

Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe.

A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és egy napra eléggé keserű lett a hangulatom. Amióta csak ismerem, Sándort jelesebb írótársaim közt tartottam nyilván. Erre több okom is volt. Az első, persze, hogy jó író. Húsz egynéhány éve egy szerkesztőségben nyomták a kezemben a kötetét: írjak róla kritikát. Elmondták azt is, a szerző a Délvidékről menekült a háború, a besorozás elől, most keresi a helyét Magyarországon. Ez az információ fontos volt, mégis zavart: féltem, befolyásol majd a véleményem kialakításában. Hogy az emberi faktorból eredő esetleges pozitív elfogultságot kompenzáljam, nagyon szigorú szemmel kezdtem olvasni a novellákat. Amelyek kitűnőek voltak: érzékeny, a tárgyi valóságból és történésekből kiinduló, de metaforikus jelentésekig eljutó elbeszéléseket olvashattam, megérintett az ábrázolás érzékenysége, a legmélyebb tragikumú emberi sorsokat is természetes hozzáállással, színes nyelvezeten előadó írói attitűdje. Szép kritikát kanyarítottam, mintegy igazodva a szerző férfias érzékenységéhez, költőien képies, mégis élesen realista, puritán tisztaságú világához. Ezek után, az esztétikai élmény után lehetett helye az emberi együttérzésnek, a háború elől menekülő, velem nagyjából egykorú írótárs iránti pótlólagos szimpátiának.

Nagyrabecsülésem másik oka az volt, hogy Sándor igen sokat tett az irodalom és internet összekapcsolása terén. Az úttörő világhálós irodalmárok egyikét láttam benne, aki felcipeli a világhálóra a regényírást, kollektív webes műfajt teremt belőle – s eközben a netet levonszolja az írók és olvasók közé. Igen hatékonyan végzi hosszú évek óta a két szféra közelítését, egymásba kreálását – ezt a munkáját mindig kivételes tisztelettel, elismeréssel követtem.

A minap azonban másféle tevékenységére lettem figyelmes. A nagy közösségi portálon ugrott szemem elé egy megosztása. No mi másról, mint a menekültügyről – amely most elárasztja nemcsak a sajtót, hanem a Facebookot is. A megosztott hírre már nem is emlékszem, de Sándor pársoros kommentárja eléggé szíven ütött. Reagáltam. Visszaszólt. Visszaszóltam. Azt írtam, aki maga is háborúból menekült, attól méltatlan ez a hozzáállás. Természetesen azzal jött, hogy ő idegenek elől menekült a sajátjai közé, nem pedig sajátjai közül idegenekhez. Ami persze igaz, mégis le kellett írnom a szigorú ítéletet: ha a közvetlen életveszély elől menekülök tekintetében nem a humánum és a szolidaritás az irányadó, hanem a sajátjaim – nem sajátjaim alapján gondoljuk, hogy van támogatandó és van elítélendő menekült, akkor az bizony nem más, mint rasszizmus.

Amíg vártam reagálását, megnyitottam a profilját, lássam, mi mást írt be, osztott meg mostanában. Elképedtem. Vagy húsz bejegyzés pattant szemem elé. Egy sem volt, amelyik pozitívan, együttérzéssel szólt volna a szerencsétlenekről. Amikor egy ízetlen élcelődés is előbukkant, felháborodásomban nem tehettem mást: jeleztem a szerzőnek, hogy kizárom ismerőseim sorából. Ahogy erre reagált, az is fájó volt: láthatóan örült annak, hogy megszabadul valakitől, aki ezekben az ügyekben másként gondolkodik.

Szerzett nekem egy rossz napot.

vitezi-rendA másik eset korábban történt és fájdalmasabban érintett, mert Bélát a rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


Olvasd el ezt is (2006.12):

Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik. // Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot. // A világ mozog. De nem visszafelé. >> teljes szöveg: Panta Rhei – Litera-napló

Új blogdizájn

Ezt a blogot az ungparty.net/blog cím alatt 2011 óta működtetem (illetve akkor aktuális irodalmi kísérletem darabjait 2010 decemberére antedatálva tettem fel utólag). Az első megjelenési formát használtam a leghosszabb ideig, több mint 2 évig, holott sokaknak nem tetszett. A színvilága is eléggé komor, csúnyabarna volt – de én épp ilyennek akartam. Legtöbbször a negatív szövegmegjelenítést tették szóvá olvasóim: sötét háttéren az apró világos betűk nehezen olvashatók. Meglehet, mondtam-gondoltam, de így elegánsabb, különlegesebb, szebb. Ebben kevesen értettek velem egyet… Ez az első sablon így festett –  én nagyon kedveltem:

blog design 2011 Aztán csak ráuntam. Jó, hát akkor legyen inkább fehér alapú és kevésbé dobozos-keretes, inkább minimalista. Nagyon sokáig keresgéltem a gyári WordPress-sablonok között, amíg olyan kedvemre való akadt, amelynek forráskódjába bele-belenyúlva elképzeléseimet megvalósíthattam. Ha jól emlékszem, 2013 vége felé történt a váltás erre a kinézetre:

blogdizájn 2013Ezt is egy évnél hosszabb ideig használtam. Nem is volt vele semmi baj, ám Google anyánk az idén tavasszal bejelentette, hogy a találati listákon kedvezőtlen elbírálást kapnak azok a webhelyek, amelyek mobilbarat-responzivmegjelenése nem mobilbarát, azaz amelyek sablonja nem igazodik a tenyérnyi képernyőhöz. Ez számomra eléggé nagy dilemmát okozott, ugyanis én kifejezetten azt a küllemet szeretem, amely széles képernyős asztali számítógépen látható, és fenemód rühellem számos nagy híroldalnak az újabb felületeit, amelyek már okostelefonra vannak optimalizálva, s amelyek közös jellemzője, hogy nagy bazi képpel kezdődik, csak lejjebb görgetve látjuk az öklömnyi betűkkel írt cikket, nincsenek vagy alig vannak oldalsávon elhelyezett tartalmak, linkek. Én azt szeretem, ha egyszerre nagyon sok minden látható az ablakban, ha takarékos és zsúfolt a megjelenés – és kevesebbet kell keresgélni, hogy merre is menjek tovább. De hát a Google szava szent, így hát… a cikk folytatódik >>