Egy földalatti rémregény

kis-vakondBevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.

Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.

Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.

Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével):

Balla D. Károly

Alatt

e zajnak nincsen állomása
csak földkupac a rét egén
a fű mögül szivárgó lárma
egy föld alatti rémregény

és egyre érzed borzadozva
ahogy alattad áthalad
magát emészti lenn a járat
egy mélyben élő házivad

és mint a csonton kór ha rágna
úgy zsong a fénytelen porond
és éled lenn az árva lárva
és felmorog a kis vakond

e zajnak nincsen állomása
csak földkupac a rét egén
a fű mögül szivárgó lárma
egy földalatti rémregény

(1990)


…hogy ismeretlenül megszólítom Önt… …de megpróbálom visszaadni gondolataimat úgy, ahogy azok egymás után következtek. Első olvasásra nagy értetlenséggel álltam a vers előtt, meg is fogalmaztam aggályaimat. Aztán valahogy mégis elsimult minden… Próbálom a teljes folyamatot hitelesen visszadani.  Dohogással kezdtem,  valahogy így:

Értem én, hogy modern költészet meg eredetiség, de a legnagyobb jószándékom mellett is azt kell mondanom, hogy ez a vers zavaros. Élesebben: badarság. A zaj állomását akár még el is fogadnám, ha nem lenne tagadásba foglalva. Akkor azt gondolnám, hogy a zaj biztosan metonimikus jelentésű és valójában a zajt adót jelenti, mondjuk egy vonatot vagy mozdonyt, ám annak nagyon is van állomása. No de miféle zaj az, amelyik nem indul és nem érkezik? Úgy tudom, Ön valaha fizikát is hallgatott, ezért tudnia kell, hogy a zajnak, mint rezgéshullámnak, mindig van forrása (indító állomása), olyan zajt nem ismerünk, amelynek ne lenne. Ez tehát így képzavar. Arról nem is szólva, hogy normális esetben az állomásnak van zaja és nem a zajnak állomása.

A második sorral ennél is nagyobb a baj. ’A rét ege’ nem egy szerencsés metafora, de csak-csak el tudom képzelni: a rét felülről nézve hasonlíthat az alulról nézett éghez, és a földkupacot is érteni vélem (a további sorok olvastán derül ki, hogy alighanem egy közönséges vakondtúrásról lehet szó), no de logikailag hogy jön az össze, hogy állomása ugyan nincs az zajnak, ami van, az csak egy földkupac a rét egén. A ’csak’ miféle szerepben van itt?

Az ilyen egyénieskedés elvetendő, nem szolgálja az olvasót, nem segít abban, hogy képi fantáziája meginduljon és valami fogalmi összefüggések megértésében segítse.

Mert ugyan mi lenne itt a fogalmi összefüggés?

A következő két sor valamelyest pontosítja a helyszínt: valóban egy réten vagyunk és a fű alól ’lárma’ hallatszik, amely valamely földalatti rémtörténetre utal. A ’lárma’ szó jelentésköre még a legerősebb túlzással  sem vonatkozhat egy vakond vájásának a felszínen nem is hallható neszéhez. Ez nem hiperbola, ez sületlenség. A rémregény meg hogyan jön ide? Hogy a hasznos kis rágcsáló megeszi a pajorokat, az a természet törvényeinek legmindennapibb megnyilvánulása, kár ebből drámát csinálni, költő úr.

Nem igazán érthető tehát, hogy a második versszakban miért kellene borzadozni. A magát emésztő járat se stimmel logikailag (emlékezzünk József Attila intésére), a járat éppen hogy nem magamagától keletkezik. A ’házivad’ pedig fából vaskarika, egy állat vagy házi, vagy vad(onélő). Ha fogságban él (pl. farkas a ketrecben), attól még nem lesz házi, a vakond meg sem fogságban nincsen, sem valamiféle háziasítás alá nem tartozik, egyáltalán nincs értelme az költőieskedő szóösszetételnek.

A harmadik versszak, azt kell mondjam, tetszik. Az első két sor egy hibátlan, ám bizarr és absztrakt kép, itt valahogy a költői erő átcsap a formális logikán, nem éreztem szükségét, hogy belekössek azzal, a csontot rágó kórnak nincs is zaja, ez az absztrahálás itt szemléletes. Az ’árva lárva’ szójátékát ugyan kicsit öncélúnak érzem, de a záró két sor is rendben van, és a szakasz egésze is érthető: a lárvák felélénkültek és rágni kezdték a gyökereket, őrájuk morog a kis vakond. Zoológus nem vagyok, így akár el is fogadhatom, hogy a vakond valami morgásszerű hangot ad, mielőtt bekapna egy lárvát, pajort, bogarat.

A változtatás nélkül megismételt első versszak a végén az előzőek fényében már valamivel több értelmet nyer. Érdekesmód azt vettem észre, hogy az elsőre elutasított és zavarosnak érzett képek másodjára már elfogadhatóbbak. De megbékélni még nem tudtam velük. Nem jó ez vers, döntöttem el.

Ámde másnap újra elő kellett vennem, mert izgatott. Mert maradt bennem valami nyugtalanító befejezetlenség-érzés. És újraolvasásra valahogy egészen más megvilágításba került az egész. Felfedeztem, hogy ez egy ironikus vers. Hogy a piti dolgok interpretációjában a nagyobb, emelkedettebb fogalmakhoz való viszonyítás is csak egy eszköz annak kifejezésére: emberi voltuk hajlamos a tragikus átélésre – és ha bolhából csinálunk elefántot, az komikus hatású. Nem, dehogy zakatol a kertünk alatt metró, ez nem egy állomás itt, csak egy vakondtúrás. Nem az ég végtelensége, csak egy füves terület. Éppen hogy nem rémregény, csak a táplálkozási lánc működése: lárva rág a gyökéren, kis emlős megeszi a lárvát. Ennyi. Ilyen pitiség. Ha naiv ostobaként megrettentünk amiatt, hogy valami rémes szörny csap lármát a kertünk alatt, akkor most felszabadulhatunk. Szabad nevetni – önmagunkon. Erről szól a vers.

Ám ahogy ezt ilyen szépen lekerekítettem, váratlanul magam is megborzongtam. Bármilyen hihetetlen, de – ha csak egy pillanatra is – erőt vett rajtam a rettenet. Semmilyen magyarázatát nem tudom adni. Semeddig sem tartott, mire átéltem volna, el is múlt. Csak a libabőröm emlékeztetett arra, hogy valami történt velem.

(Visited 133 times, 1 visits today)
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?