Istenhit vagy ateizmus?

„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás. (Azt ellenben nem vitatom, hogy mindenkinek joga úgy és abban hinni, ahogyan neki jólesik, s ez a hit az ő számára akkor is üdvözítő lehet, ha szememben ostobaság.)

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a „mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

dali-utolso-vacsora

Salvador Dalí: Utolsó vacsora

Pirézségem története, 7

pirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás keretében interjúkat készítenek „híres pirézekkel”. Mint Első Piréz, én is képbe kerültem. A megkeresésre reagálva azt kértem, blogom nyilvánossága előtt válaszolhassak. Angyal Emese, a közvélemény-kutató intézet munkatársa írásban küldte el  kérdéseit, én ezekre nagyjából egyesével reagáltam a magam piréz módján. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? 6. Megrázó élmény öntudatápoló cikkek hiányában. | Alább az utolsó kérdés és válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 7.


  • Mik a további tervei a pirézekkel?

Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy terveim legyenek velük. Ha mondjuk egy illiberális hatalmi struktúra csúcsán pöffeszkednék, valószínűleg ellenállhatatlan kísértést éreznék a pirézek betiltására, esetleg deportálására. Csak egyetlen gombot kellene megnyomnom a propagandagépezeten és máris kiderülne, hogy a pirézek galád módon akadályozzák a rezsicsökkentést és ellenzik az évszázad nagy üzleti atomdurranását, emellett kirívó kockás inget hordva elveszik a magyarok közmunkáját, továbbá fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, mi több, aljas módon nem hajlandók összes pénzüket elveszíteni a nemzeti játékkaszinókban.

Efféle felhatalmazások és szándékok szerencsés hiányában és magánpirézi mivoltomban ennél sokkal szerényebb, de annál felemelőbb akciók távlata nyílik meg előttem. Serényen munkálkodhatom például az Arvisura meghekkelésén.

Arvisurák néven a magyarok színigaz őstörténetet tartják számon, eszerint a Szíriusz csillagról érkezett ősanya leszármazottai vagyunk, akinek kozmikus tudása egyfelől székely rovásírásos aranylemezek, másfelől beavatott hun-magyar-finnugor rovósámánok közvetítése, továbbá egy szovjet-manysi ejtőernyős partizán elmondása, leginkább pedig a kollektív tudatalattival közvetlen agyrádió-kapcsolatot létesítő ózdi kohász lejegyzése révén képezi a magyarság egyetlen hiteles eredettörténetét.

Két éve indítottam azt a piréz magánakciót, amelynek keretében igyekeztem a magam szerény eszközeivel pár homokszemet hinteni az Arvisura erőteljesen zakatoló fogaskerekei közé. Arra persze pillanatig sem számítottam, hogy a nemzeti mélylélek bugyraiból gyökerező és abba visszaágazó áltudomány elterjedése elé bármiféle gátat szabhatok, de abban azért bíztam, kis zavart talán valóban sikerül keltenem azzal, ha a magyarok őseredetének hamis mítoszára utaló internetes találatok közé becsempészek olyanokat is, amelyek az Arvisura és Arvisurák keresőszavakra keresve egészen más dolgokról szólnak. Ha ma valaki ezekre a kifejezésekre rákeres a Google-ban, első helyen ugyan (egyelőre?) a Wikipédia szócikkét találja (ebből megtudhatja, amit erről a fantazmagóriáról tudni érdemes), de a 2. és 3. találat alatt már másról értesülhet, például arról, hogy az Arvisurák nem egyebek, mint a modern keleti egzisztencialista filozófia azon alaptételei, amelyeket Cecil M. Joepardy, a Madagaszkáron élő bengáli költő és filozófus fektetett le főművében, s amelyek közül az első rögzíti, hogy az ősprincípium a léttudat akaratlan szétszóródása révén lényegül rá az újonnan keletkező szubsztanciákra. Nem tudom, igyekezetem ellenére van-e ez az Arvisura annyira emelkedett, mint az ózdi partizánok által a frissen avatott palóc rovósámán vezetésével tartott ünnepélyes medvetor szimbolikája.

Azt gondolom, vérbeli piréz cselekedet efféle kakukktojásokat csempészni a hamis néptörténetből  eredeztetett felsőbbrendűségi tudat dokumentumai közé. Az én Arvisuráimat ugyan nem terjesztik szamizdatként a kozmikus származásban elszántan hívő térítők, nem adja ki egy megrostált változatát a Püski Kiadó, nem idézik amatőr őstörténészek – az internetes keresések világában mégis felbukkannak ezek a piréz Arvisurák, például annak a friss hírnek az apropóján, hogy pirézek fogják megépíteni az első transzgenetikus állatkertet.

Ha tehát a pirézekkel nekem nincsenek is terveim, ám piréz terveim időnként még lehetnek, illetve fordítva is állhat a dolog: előfordulhat, hogy a pirézeknek lesz valami nagy-nagy terve velem. Aminek majd kellő gyakorlattal ellenszegülhetek

Pirézségem története, 6

bdk-kispirezA Tárki újra kutatja a pirézeket, ez alkalomból interjút készítenek „híres pirézekkel”. Úgy kerültem képbe, mint Első Piréz. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? | Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 6.


  • Érte valamilyen pozitív/negatív élmény a piréz identitásával kapcsolatban?

Sok megrázó élmény ért mindkét elektromos póluson. Amikor például semleges töltésű voltam, pirézségem miatt kiutasított egy zord szilíciumkristály a negatív pólus közeléből. Saját elektronhéjamon éreztem ezt a negatív megkülönböztetést. De van ellenpéldám is: amikor szabad vegyérték lehettem egy társadalmi reakcióban, megkérte a kezemet egy egész szénlánc, csak úgy szikráztak a pozitív kötések.

A legmegrázóbb azonban az volt, amikor megrázott, mit megrázott, mondhatni belém csapott a nemzeti együttműködés istennyilája. Sajnos nem voltam leföldelve. Pedig ilyen esetekre mindig van a zsebemben egy gyufásdoboznyi szülőföld, meg lapos üvegcsében kevéske történelmi sorsverés, de sajnos pirézként nekem nem jutott a dobozkámba egyetlen rög sem a szívcsakrával ékesített Kárpát-medence őshumuszából, és az üvegecskémben sem kotyog az a búbánatban dúsan oldott jófajta trianoni szindróma, így én az engem megrázó pozitív és negatív villamos feszültségekre nem tudok úgy reagálni, mint azok, akik az említett öntudatápoló cikkekkel kellő mennyiségben rendelkeznek – ha meg fogytán lennének ennek-annak, hát annyit shopingolnak belőlük a nemzeti drogériában, amennyit elbír a tarsolyuk.

Nekem viszont ki van szúrva a szemem azzal, hogy piréznek lenni már önmagában is felettébb pozitív élmény, így aztán egyetlen vigaszom az lehet, hogy ezzel a szlogennel pont én szúrtam ki a saját szememet. Magam sem értem, hogy szemtelenségemben vajon miért látom élesebben az ítélet és az előítélet, az együttműködés és a kirekesztés közti mecsoda különbséget.

Pirézségem története, 5

pirez-bdkA Tárki újra kutatja a pirézeket, interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 5.


  • A piréz szót sokszor „félig-komolyan” használják, az Ön által lefektetett piréz hitvallás viszont nagyon is komoly. Hogy fér meg ez a kettő együtt?

Mi sem áll távolabb a pirézektől, mint a karót nyelt komolyság. Az én felfogásomban legalábbis a piréziánus elvszerűségbe bőven belefér a játék, a humor, az irónia vagy akár a hülye vicc. Sőt: nemcsak belefér, hanem a lényegéhez tartozik. Hát hiszen maga a piréz lét is afféle duplafenekű identitás, mert ugye a piréz egyik feneke az, amibe belerúgnak, de a másik az, amelyikkel nagyokat durrant az előítélesen gondolkodók orra alá.

Félreérti tehát ezt magatartást az, aki nem látja benne a kettősséget: komoly dolog az elszánt tükörbenézés és a másoknak a tükörrel való szigorú szembesítése – de ez remekül összefér a tükör-mögüli kikacsintás és gúnyolódó grimaszvágás mulatságos szerepjátékával. Ha pedig a piréz magatartás ilyen, akkor botorság lenne elvárni, hogy ezt a piréz attitűdöt mások komolyabban kezeljék, mint maga a grimaszokat vágó piréz.

A kérdésben szereplő „ez a kettő” tehát nemcsak hogy megfér együtt, hanem kölcsönösen feltételezi egymást, hiszen minden komoly kiállás és akár politikai súlyú véleményalkotás közben azért percre sem szabad elfeledkezni arról, hogy aki piréznek vallja magát, az egy felettébb abszurd helyzetre vezeti vissza saját eredetét. A piréz abból a képtelenségből született, hogy Magyarországon egy nem létező etnikum tagjaival szemben fogalmazódott meg határozott lakossági elutasítás. Aki ebből a nonszenszből eredezteti magát, az magára húzza a kiinduló helyzet egyfelől elkeserítő, másfelől roppant komikus voltát. A piréz olyan, mint a fa tetejéről elrugaszkodó és messze szálló teknősbéka. Nem lehet komolyan venni, de mégis muszáj, hiszen épp most repül be a csukott ablakon.