Minimák – „Hever egymáson”, 1

egymason-a-vilagÍrói erőpróbám keretében >arra kértem< barátaimat, kollégáimat, facebookos ismerőseimet és olvasóimat, hogy személyenként küldjenek számomra fogalmilag  össze nem tartozó 2-2 szót, és én a szópárok felhasználásával írok és publikálok  egy-egy haikut vagy aforizmát, ha ez nem sikerülne, akkor egy minimát (ezeket olykor – teljesen szakszerűtlenül – posztmodern koanoknak is nevezem). Ezen az oldalon éppen a játékban született utóbbiakat sorakoztatom fel megírásuk fordított sorrendében, alattuk feltüntetve az ihlető szópárt és beküldőjét is.

Oresztész az ámbituson

Nem terasz az, hanem tornác, figyelmeztette a háziasszony a falusi turizmusban járatlan vendégét, aki a hűvös idő ellenére oda, a terítetlen faragott asztalra kérte a reggelijét. Azt nem vallotta be, hogy a pirított szalonna szaga miatt tette ezt, amely megülte nemcsak az étkezőfülkét, hanem a panzió egész belterét. Emiatt kért palacsintát is a túrós csusza helyett, holott legszívesebben csak valami hideget kapott volna be hazaindulás előtt. Aztán megkoszorúzta tegnap rendesen azt a szép emlékművet ott a hágón, kapta a kérdést a hosszába két túrós, keresztbe egy lekváros mellé. Hogyne, odatettem a koszorúeremet az oltárkőre, válaszolta Oresztész. Háziasszonya értetlenségét látva engesztelőleg még hozzátette, hogy nem az emlékmű meg a koszurú a fontos, hanem a helyszín mint szimbólum. De ezzel csak növelte a szakadékot. A szimbólum az, ha valami se nem terasz, se nem tornác, hanem akropolisz, adta a magyarázatot, gondolatban már a másnapi munkahelyi infarktus esélyét latolgatva.

szívkoszorúér, tornác – Balogh Robert; szimbólum, palacsinta – Galló Ágnes – aug. 25.

Amikor Oresztészen úrrá lett a pánik

Éppen bekapcsolta a légkondit a manzárdjában, amikor egy addig csak távolról ismert pánik betoppant hozzá azzal a hírrel, hogy rövidesen elköltözik a városból, mert élményszámba megy. Valóban?, csodálkozott Oresztész, mire a pánik feltűnően úgy tett, mint aki titokban már postagalambokra cserélte az agyag csészealjakat a másnapi koronglövészet fináléjában. Ezzel a paraszti származású pánik úrrá lett Oresztészen, akin azonnyomban ki is tört a túllélegzéses hisztériaroham. Milyen szép hiperventilláció!, lelkesedett a jövevény egy átlátszó pálfordulattal a túlpörgött légkondira mutatva, majd az ajtóhoz lépett és nagy lendülettel feltárta a virtuális valóságot.

koronglövészet, hiperventilláció – Hekli Éva – aug. 19.

Oresztész és a kísértet

Észrevette, hogy egy hálóinges alak követi. Azt hitte, kísértetet lát. Kísérletet tett tehát a különös éjszakai kíséret lerázására, miközben erős kísértést érzett, hogy felsikoltson. Mivel azonban görög tragédiákból szalajtott ifjúhoz ez méltatlan lenne, ellenállt a kísértésnek, ám a kísértet eközben ellenállhatatlanul közeledett felé. Amikor közelebb ért, Oresztész megállapíthatta, hogy a hálóinges alak kísértetiesen hasonlít a cukrászok szakszervezetének vezérszónokára, akit legutóbb sajttortával dobáltak meg a laktózérzékenyek ligájának dühödt toldijai a legnagyobb közösségi vendégoldalon.

sajttorta, hálóing – Ernyei Bea – aug. 18.

több minima

Aforizmák – „Hever egymáson”, 1

egymason-a-vilagBarátaimat, olvasóimat >arra kértem<, személyenként küldjenek nekem tartalmilag össze nem tartozó 2-2 szót, és én felhasználásukkal írok és publikálok egy haikut vagy aforizmát, netán valami más rövidet. Itt az aforizma-szerű, általam inkább csak C-dulnak nevezett próbálkozásaimat sorakoztatom megírásuk fordított sorrendében, alattuk feltüntetve az ihlető szópárt és beküldőjét.

Néhány lila pötty csekély mértékben befolyásolja a Világegyetem fejlődését. Nem tartjuk fontosnak akkor sem, ha mi ejtünk ilyeneket másokon: ugyan, hiszen ez csak egy pötty! Jelentőséget akkor nyernek, ha a mi fehér ingünkön ejtették őket. Mert ezek már nem pöttyök, hanem sérelmek – és elidegeníthetetlenül a mieink.

pötty, mieink – Szegi Hunor – szept. 17.

Az összeesküvés-elméletekre rákattantak számára minden ártatlan hírben akképpen válik nyilvánvalóvá a háttérhatalomra utaló subtext, miképpen a diétázó ínyencek érzékelik megvont kedvenc ízeiket a mindenmentes zabkeksz majszolásakor. 

zabkeksz, subtext – Németh Gábor – szept. 10.

Az empiriokriticizmus szerint a kauzalitás nem más, mint a megismerés művégtagja.

empiriokriticizmus, művégtag – Papp Dénes – aug. 17.

A mai magyar demokratikus ellenzék combgumiból készíti a fegyverét és tarhonyával lövi a hatalom bástyáit.

combgumi, tarhonya – Varga István – aug. 16.

Nem csoda, ha kapcsolgatod a tévécsatornákat, hiszen az igényes szitakötő is megválogatja, hogy gojzervarrott bőrcipőben vagy lukas gumikalucsniban tapossák-e agyon a nádas fövenyén.

gojzervarrott, szitakötő – Darics Mária – aug. 15.

Haikuk – „Hever egymáson”, 1

egymason-a-vilagBarátaimat, olvasóimat >arra kértem<, személyenként küldjenek nekem tartalmilag össze nem tartozó 2-2 szót, és én felhasználásukkal írok és publikálok egy haikut vagy valami más rövidet. Itt a haikukat sorakoztatom egymás alá megírásuk fordított sorrendében, alattuk feltüntetve az ihlető szópárt és beküldőjét.

Az álszent

Még zúg a vivát.
Fénylik, de már bűzt áraszt
dohos glóriád.

doh, glória – Geréb Anna – szept. 28

A provokátor

Mért mond ajvét ő?
Hogy asszociálhasson
minden fajvédő.

asszociáció, ajvé – Kulcsár István – szept. 18.

Ha a föld isten kalapja

Üres fejed pang,
mégis felbokrétázza

nyílván a pitypang.

pitypang, kalap, nyilván – Tóth Anikó Panna – szept. 6.

Az ideális én a valós énhez

Te vagyok, szia!
Ellehetetlenít a
diszkrepancia.

diszkrepancia, ellehetetlenít – Dr. Zimmermann-Glasel Judit – aug. 23.

Verlaine Rimbaudhoz

Romlásba te ránts!
Beléd ragadtam, mint egy
transzcendens bogáncs.

bogáncs, transzcendens – Zaharovits Beáta – aug. 20.

A fárosz

Volt egy érzésem,
hogy nappal is látszik a
fényem. De mégsem.

de, mégsem – Rum Attila – aug. 15.

Mozaikkockák

Mind vétlen. Mégis
kirakható belőlük
a világégés.

mozaik, világégés – Harsányi Judit – aug. 15.

Magyarország 2016

Lapul az elit,
véd erényt – égit, pártol
bűnt – pokolbelit.

elit, pokol – Törzsök Erika – aug. 15.


Egy korábbi haikus projektem: Vers a falon

Magampróbáló írójáték: küldjetek 2-2 szót

a már elkészült haikuk 1 | aforizmák 1 | minimák 1

„Hever egymáson a világ”

egymason-a-vilagKedves barátaim, kollégáim, ismerőseim, olvasóim! Sok esztendő elteltével újra szeretném magam a ti segítségetekkel szellemi erőpróba elé állítani. Bizony rég volt, amikor azt kértem tőletek, küldjetek nekem megadott rímekre szonettsorokat és én belőlük a magam betoldásaival egész szonetteket állítok össze  (mi jópofa költemények születtek!), és az sem volt tegnap – hanem 12 éve! – , amikor azt kértem, kedvenc idegen nyelvű könyvetekből egy-egy mondatnyit fordítsatok le számomra, s én ezeket majd maradéktalanul beleépítem egy magyar novellába – ez utóbbi multikulti szövegjátékból nőtte ki magát Tejmozi c. regényem (erről az előtörténetről itt tudhattok meg részleteket). Ezek a kéréseim tőletek is erőfeszítést igényeltek: korrekt szonettsort improvizálni bizony nem is olyan könnyű megadott rímre, mondatot választani és lefordítani magyarul még meg nem jelent prózaműből szintén odafigyelést, munkát követelt tőletek. Most könnyebb lesz a dolgotok – és vélhetően az enyém is, mert tágabb, szabadabb a játék.

Mindössze azt kérem tőletek, személyenként

küldjetek nekem tartalmilag össze nem tartozó 2-2 szót

és én felhasználásukkal záros határidőn belül írok és publikálok

  • vagy egy haikut
  • vagy egy aforizmát (legalábbis effélét)

Ha pedig egyikkel sem tudnék megbirkózni, akkor az a büntetésem, hogy valamivel hosszabb, általam teljesen szakszerűtlenülposztmodern koannak” nevezett minimál-szöveget kell létrehoznom, amely az általatok feladott egyik szóval kezdődik és a másodikkal fejeződik be.

És hogy neve is legyen a gyereknek, meg hogy azért valami nagyon tág értelmezési tartományt mégis magunk elé képzelhessünk, a játékunk címéül közös kedvencünk, József Attila egy versidézetét választottam: Hever egymáson a világ. Ehhez igazodva azon leszek, hogy a fogalmilag össze nem tartozó két szót, akár a halom hasított fa darabjait, egymás mellé helyezzem, talán összefüggést, talán koegzisztenciát, netán kognitív disszonanciát találva-teremtve közöttük.

Kérlek titeket létező, szótárban található magyar szavakat adjatok fel (szófajuk nem kötött), az én szabadságom annyi, hogy szükség esetén toldalékolhatom őket vagy összetételt képezhetek velük.

A lebonyolítás menete:

Mivel a kommentelések mostanában leginkább a Facebookon zajlanak, és mivel az ottani megosztásokat többen olvassák, mint magát a megosztott bejegyzést, így praktikusabb, ha a szavakat ott, az aktuális FB-topikban adjátok meg számomra. Az elkészült szövegeket én valamelyik blogomban fogom közzétenni – valószínűleg ebben, ahol ezt a felhívást olvassátok, de az is lehet haikus-aforizmás blogomban – , a megfelelő linket pedig mindig beteszem a feladott szavakat tartalmazó komment alá is: így talán követhető lesz a dolgok menete. Ha egyszerre túl sok ötlet, szópár érkezne, akkor majd kis önmérsékletre kérlek titeket addig, amíg a meglévőket feldolgozom.

A többi remélhetőleg menet közben kialakul.

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


a cikk folytatódik >>

Nagy múlt áll előttem

homokóra

Homokóra

Sajnos életem legizgalmasabb szakaszában nem írtam naplót. Ez az időszak nyilván a legtöbb változást jelentő évekre tehető, amikor körülöttem és bennem egyaránt megfordult a világ. Ha nagyon tág időhatárokat szabnék, akkor 1979-cel kellene kezdenem a nagy átalakulásaim éráját, de ekkor csak bennem, személyes életemben történek nagy változások, a külső körülmények ehhez nem tettek hozzá semmit (kicsit szűk látókörű fizikusból és harcos materialistából ez idő tájt vedletem át szemlélődő természetű, mindenre nyitott filosszá), amikor viszont kint és bent is a legtöbb dolog történt, azt az 1987-1993 közé tehető esztendők krónikája jegyezhette volna fel. Hogy velem, bennem mi és hogyan történt, az külön fejezet, a kinti események középpontjában azonban természetesen a rendszerváltás áll, amely személyes életem olyan eseményeivel kapcsolódik össze, mint a kárpátaljai magyarság jogsérelmeit elsőként megemlítő, majd számba vevő publicisztikai írásaim megjelenése (Internacionalizmus és nemzeti öntudat – 1987; Peresztrojkácska – 1988), az első magyarországi nyilvános szereplések íróként (1987-től), szabadúszóvá (főállású irodalmárrá) válásom (1988-89), a Magán/Hangzó (1987), a Hatodik Síp (1989), a Galéria Kiadó (1991), majd a Pánsíp (1993) megalapítása, részvétel a KMKSZ megalapításában és választmányának munkájában (1989-91), az első könyvnapok megszervezése és lebonyolítása Ungváron (1991-től)… – és mindaz a szervezőmunka, utazás, megbeszélés, levelezés, ami ezekkel járt… Egyfajta hőskör volt ez, amikor olyasmikben próbáltam ki magam, amit nemcsak hogy én nem csináltam azelőtt, de környezetemben sem akadt senki, akinek lett volna ezekben bármilyen tapasztalata.

Csak sajnálhatom, hogy a lapalapítás és kiadóalapítás rendkívüli izgalmakkal és lelkesedéssel járó lázas munkájáról egyetlen naplófeljegyzést sem készítettem. Igaz, hogy vastag, tömött és nagyon poros mappák őrzik akkori személyes, családi, baráti és hivatalos levelezéseimet – de hát kinek van kedve ezeket átnyálazni?? Maradna az emlékezet – ám bizony mondom néktek, közel 30 év távlatából igen veszélyes bármit is pontos, megbízható adatok hiányában felidézni és közreadni, mert a memóriánk ilyen távolságból már nagyokat csalhat. Nyilván van, amire jól és pontosan emlékszem, de ezer apróság lehet, ami elhomályosult és amikor az elhomályosult történéseket és körülményeket kiélesíti az emlékezet, akkor egyben el is torzítja őket. Ezért valószínűleg soha nem fogok memoárt írni.

Az 1996-tól kezdődött időszakra visszatekintve azonban könnyebb a dolgom. És nemcsak azért, mert ennek az évnek a végétől kezdve másfél évtizeden át eléggé rendszeresen készítettem naplófeljegyzéseket és/vagy írtam nyilvános blogbejegyzéseket, így ennek a kb. 15 esztendőnek a krónikáját össze tudom állítani akkori aktuális, tehát vélhetőleg pontos tényrögzítéseim alapján, hanem azért is, mert ettől az évtől lettem számítógépes ember, és amit azóta írtam, az gyakorlatilag rendelkezésemre áll digitális szövegállományok formájában, nem kell tehát poros dossziékat nyálazni ahhoz, hogy régi levelekből rekonstruáljam, mi mikor és hogyan történt.

Így tehát azt tervezem, hogy pontosan húsz évnyi késleltetéssel reprodukálni fogom írásos önmagamat. Azaz 2016 őszén felidézem 1996 őszét, lehetőleg napra pontosan a 20 évvel korábban keletkezett soraimat.

De persze az is lehet, hogy a mostani szándék ellenére holnap már rossz ötletnek fogom gondolni ezt a visszaemlékezősdit.