A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált || a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből?

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható:

Halálos kígyóharapás következtében elhunyt Balla D. Károly író. Mint közismert, a kárpátaljai alkotó évek óta egy fejlett viperát tartott ungvári otthonában. Eredetileg csupán kígyótojást kapott ajándékba liberális barátaitól, ezt gondos takargatással saját melegágyában kiköltötte, és az életre kelt, eleinte ártatlannak tűnő kis kukacot (@) nevelni kezdte. A magas tápértékű cinizmussal és kalóriában gazdag iróniával táplált példány gyors fejlődésnek indult és már fiatal korában veszedelmes méregfogakat növesztett. Egyre hangosabbá váló sziszegése miatt az írót korábban nagy sűrűségben látogató barátok és ismerősök sorra elmaradtak. Intésüket, hogy szabaduljon meg a mérges kígyótól, Balla nem vette figyelembe, sőt, még terráriumba zárni sem volt hajlandó a viperát, amely ettől vérszemet kapott és válogatás nélkül rátámadt mindenre, ami kényes ízlését sértette. Várható volt, hogy előbb-utóbb gazdájába is belemar. A tragédia akkor következett be, amikor az egyre veszedelmesebb ragadozón kitört a skizofrénia, és nevelőjét saját testvégződéseként kezdte érzékelni, mígnem egy bősz pillanatában azzal a tudattal ejtett az írón halálos sebet, hogy a saját farkába harapott. A nemzeti együttérzést gyakorló volt barátok korábbi sérelmeiket félretéve hiába siettek az ellenszérummal Balla segítségére, a kárpáti vipera pórul járt tulajdonosát már nem lehetett megmenteni. Testét úgy járta át a gyilkos méreg, mint műveit a posztmodern.

Mintegy másfél évvel virtuális öngyilkosságod előtt, amikor Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből (Pro Pannonia Kiadó, 2005) című nem-regényed nagy nehezen mégis megjelenésre (kiadói támogatásra) ítéltetett, és filigrán munkatársnőnk, Guther M. Ilonka odabátorkodott Hozzád a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, magyaráznád meg az ő, meg nyilván, az olvasó számára, mit jelent az a meredek kijelentésed, hogy „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz…”, ehhez képest viszont mégis a kezében tarthat egy vaskos irodalmi művet, amely egy meg nem írt irodalmi műről szól?

Akkor Te mindentudó, kísérletezéstől megszállott szerzőként alaposan megválaszoltad a dolgokat, viszont, tíz valahány esztendő múltán, most már én kérdezek: mi történt volna életedben (s másként), ha ama hányatott sorsú kéziratból mégis csak egy megírt regény sikeredett volna? Több lennél vele, avagy kevesebb? Így lettél-e több, és ha igen, hogyan? Mi az, amit úgy írtál ki magadból, hogy szándékosan leborítottad egy mívesen kiképzett esztétikai ágytakaróval? Hogyan szembesülsz ma ezzel a – általam korszak(meg)váltónak vélt – műveddel?

Önmagam csapdájában

Nem tudni, a beavatatlan olvasó jobban járt volna-e a meg nem írt realisztikus cselekmény-regénnyel. A valóság roppant gazdag, de közvetlen ábrázolása könnyen lehet sekélyes. Az eredeti történéseknek áttételektől mentes bemutatása inkább csak indulatok felkeltésére, személyes érzékenységek megsértésére lett volna alkalmas. A magamból való kiírás lélektani szükségletét kielégíteni és a rögzítés-megírás-bemutatás erkölcsi parancsát teljesíteni így könnyebb lett volna, de ha mindez nem párosul azzal a magam elé állított írói feladattal, hogy az absztrahálásnak az erre a műre egyedített módszereit is maradéktalanul érvényesítsem, akkor ennek hozadéka nélkül mind a lélektani, mind az erkölcsi aktus szegényesebb, hiányérzeteket hagyó lett volna. Emberileg talán kielégít, de íróként valószínűleg nem. Alkotói szempontból ugyanis egy ponton túl számomra a „mívesen kiképzett esztétikai ágytakaró” már fontosabb lett annál, mint amit letakartam vele. A változatos stílusjegyeket öltő szöveglabirintus létrehozása és a benne való vég nélküli bolyongás végül is sokkal többet nyújtott számomra, mint amire számíthattam: a többszörös elvonatkoztatás ellenére módot adott a közvetlenül be nem mutatott tárgy igen sokoldalú megközelítésére, és ami ennél is fontosabb, megengedte, hogy magamról, a világ dolgaihoz való viszonyomról minél többet megtudjak. No meg, ha hihetek kritikusaimnak, egyfajta filozófiai rendszert, valamiféle külön bejáratú, a komplex létezés elméletét feszegető egzisztencialista világnézetet is sikerült a Szembesülésben létrehoznom. Ennél többre prózaíró nemigen vágyhat, így hát azt gondolom, sokkal szegényebb lennék én magam is, ha munka közben nem avatódom bele az ábrázolásnak ebbe a roppant komplex metódusába és ha nem szembesítem magam nemcsak a közelmúlt morális és etikai problémájával (pl. a lojalitás és ellenzékiség, a megalkuvás és kérlelhetetlenség, a győzelmi póz és a mártírium ellenmondásai), hanem azzal a kérdéssel is szembesülök, hogy vajon mindezek esztétikai-bölcseleti feldolgozásához én magam eléggé felkészült, tehetséges, kreatív vagyok-e, illetve hogy ennek a munkának a során én magam meg tudok-e igazulni – avagy függőben maradok az egymással kibékíthetetlen igazságok tartóoszlopai között. És ami talán még ennél is fontosabb (magának a regénynek az egyik képéhez visszanyúlva): tudok-e mit kezdeni azzal a csapdahelyzettel, amely azon a réven állt elő, hogy írói ambícióim olyan bonyolult kelepcét építtettek velem, amelyből már magam sem tudhatok soha kiszabadulni.

És hogy mi lenne, mi lett volna az eredeti történet, aminek a közvetlen megragadása számomra lehetetlennek látszott? Ezt itt most nem részletezném, de ajánlom az olvasó figyelmébe a már említett kritikus, a fájóan fiatalon távozott Bodor Béla tanulmányát könyvemről. Ő minden titkomat megfejtette és az elhallgatott történetre is egykönnyen ráismert, mi több – sajnos vagy szerencsére? – aprólékosan ki is beszélte. Itt: Gravitációs csapda (lásd a 2-7. bekezdést).

…az átlagnál több elidegenítő kifejezést használsz magyarázataid megfogalmazásához. Ez önmagában nem baj, de azért nem kevésszer szemet szúr és fület sért – nem beszélve az agy esetleges lebénításáról – a sok posztmodern, szubsztancia, szuicid, öninstalláció, multikulti, narratíva, halálkontextus és egyebek, hadd ne soroljam tovább. Szerinted kikerülhetetlen-e, törvényszerűen indokolt-e ennek az intellektuális zsargonnak az aktív használata, ami által gondolkodásunk könnyen egybemosódhat egy irodalmi strukturalizmusra fanyalodott kékharisnyáéval?

A kettős ügynök stílusa

Mind a Szembesülésben megtalálható és magáról a Szembesülésről szóló könyvkritikákban, mind virtuális öngyilkosságom utólagos traktátumaiban, mind pirézzé válásom művészetelméleti percepciójában (vagyis ezekben a csiklandósnak joggal mondható esetekben) tudatos elszántsággal törekedtem arra, hogy értelmező-értékelő-elemző textusaim

  • egyfelől maximálisan megfeleljenek annak a bizonyos intellektuális szakzsargonnak, mi több, ezen belül értelmük, érvényes jelentésük legyen,
  • másfelől viszont ugyanezt a szakzsargont a beavatatlanok számára komikussá is tegyék.

Vagyis: szinte minden ilyen értelmezésben azt kívántam elérni egyfelől, hogy a nyelvfilozófiában, egzisztencializmusban, posztmodern recepcióelméletben és egyéb huncutságokban jártas vájt fülűek nyála elcsöppenjen a gyönyörűségtől, amikor ilyen mondatokat olvasnak:

  • A Szembesülés szerzőjét a strukturalizmusok utáni elméleti pozíciója vagy a temporális irodalomelméleti paradigmák melletti elkötelezettsége miatt nem érheti vád! Ellenkezőleg. Láthatóan hagyományosan kontextualista alapállású, ráadásul gyanítható, hogy szemiotikai előfeltevései pedig referenciálisak.
  • Virtuális öngyilkosságom posztmodern önreflexiós gesztus, amely a megalkotott halálkontextus segítségével képes életbevetettségemet posztumusz létezésemmel azonosítani azon a réven, hogy saját szuicid mivoltomat tettem attitűdöm tárgyává
  • A pirézek a megkérdezettek intencionális élménye révén az elutasítottság fenoménjává váltak, így ennek az etnikumnak saját személyemmel való megképezése olyan művészeti performansszá vált, amellyel megengedte az előítéletes gondolkodás valóságába történő beavatkozást.

– másfelől viszont az átlagolvasó hadd nevesse könnyesre magát, hogy milyen remek paródiaszöveget írtam. A cél mindig az, hogy ne külön az egyik vagy külön a másik kívánalomnak feleljek meg, hanem hogy „középről nézve” ne lehessen eldönteni, a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből. Merthogy ezt én sem döntöm el, ilyenkor ugyanis kettős ügynökként működöm, egyszerre vagyok elszánt híve annak, hogy bonyolult dolgokat csak komplex módon lehet megközelíteni és szinte minden ilyen megközelítésben külön erre az alkalomra létrehozott nyelvet kell használni az értelmezéshez – de ugyanígy vallom azt is, hogy a beavatottak tolvajnyelve beleszűkül saját belterjességébe és a végletekig elidegeníti azt a hagyományos befogadót, aki nem ismeri az adott nyelvi-filozófiai kódrendszert, ám szívesen megmosolyogja (talán meg is kedveli), ha egy író görbe tükrében válik láthatóvá.

Mindezt pedig, talán mondanom sem kell, azóta gondolom így, amióta megértettem, hogy a beavatatlanok éppen azért rekednek kívül ezen az izgalmas értelmezési tartományon, mert a tradicionalitás mint kulturális megelőzöttség a kollektív tudatalatti szétsugárzódása révén kisajátító jelleggel lényegül rá az újonnan születő szubsztanciákra és ezzel felszámolja, rájuk nézve érvénytelenné teszi a nyelvi szubszidiaritás elvét.

> az interjú teljes szövege > Káfé Főnix

Balla D. Károly

Balla Csönge fotója

(Visited 83 times, 1 visits today)
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?