Lehet-e beágyazottság nélkül?

függetlenség vagy beágyazottság– avagy a függetlenség ára

Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az íróságból is – akkor tudnék-e MOST független maradni?

Ha most is lenne valamijen ügy, amiért felelősséget érzek (pl. magyar irodalom kibontakoztatása és a könyvkiadás felvirágoztatása Kárpátalján), vagy ha lenne bennem ambíció rendezvények szervezésére, netán alkotói tevékenységemet szeretném minél eredményesebben és minél látványosabb keretek között gyakorolni, akkor el tudnám-e kerülni azt a csapdát, amejbe író- és szerkesztőtársaim sokaságát látom vagy önként és dalolva, vagy némileg kényszeredetten belelépni? Vajon valamijen fontosnak tartott ügy továbbvitele érdekében mijen kompromisszumokba sodródnék bele? Vajon az egzisztenciális biztonság iránti vágy mijen érdekcsoporthoz sodorna? Szeméjes alkotó dicsvágyamtól hajtva kinek a cinkosává szegődnék?

Ha nem bulizom ki magamnak ezt a nagyon szűk keretek közötti, de azon belül teljes függetlenséget, amejet másfél-két évtizede kegyelmi állapotként élek meg, akkor vajon mijen más buliban vennék részt? Vállalnék-e például jó pénzért és kevés munkaért mentorságot? Vagy ha annak idején beléptem volna, most a teljes megélhetést biztosító havi apanázst odahagyva kilépnék-e amaz „Akadémiából”; illetve: kérvényezném-e a belépésemet, ha ettől függne megélhetésem? És ha benne lennék ebben-abban, hogyan állnám meg, hogy szóban-írásban-tettben ne forduljak szembe azzal, aminek sem elvével, sem gyakorlatával nem értek egyet?

Jó lenne magabiztosan kijelenteni, hogy nem, én soha nem alkudnék meg, nem dicsérnék arra méltatlant, nem adnám a nevem káros ügyhöz, nem szegődnék senki néma cinkosává. De erre a magabiztos kijelentésre semmi más, csak mostani áldott hejzetem hatalmaz fel. Ha más lenne a hejzetem, változhatna a véleményem is. Lehet, azt mondanám: nekem annyira fontos egy kiadói műhej vagy irodalmi alapítvány fenntartása, annyira fontos az a tevékenység, amit ezek révén kifejthetek, hogy a fenntartás és sikeres működés eszközeiben nem érdemes túl finnyásnak lennem. Lehetne akkora vágyam lapokban publikálni, képernyőn szerepelni, rendezvényeken részt venni, hogy ne érdekeljen: mijen szellemiséget képviselnek és kicsoda-micsoda biztosítja anyagi hátterüket. Meglehet, hogy a szükség rávinne pájázatok írására, kérvények fogalmazására, nemcsak szótlan elfogadására, hanem tevékeny támogatására ojasminek, amit zsigerből elutasítok.

Szerencsésnek tarthatom magam, hogy minden ijesminek akkor fordítottam hátat, amikor egyfelől még sokkal kevésbé volt visszataszító a kiadói, szervezői, írói munkát támogató rendszer, másfelől nekem kevesebb volt a kockáztatni valóm, mint amennyi közel 30 évnyi beágyazottság után lehetne. Így a nagy dilemma csak elméleti kérdésként merül fel számomra, és nem kerülhet sor arra, hogy éles hejzetben teszteljem magamat: elveim erősebbek-e – avagy a kényszerítő gyakorlat?

Éppen ezért – bár legutóbb számonkértem hallgatásukat – nem tartom magam erkölcsileg felhatalmazottnak arra, hogy elítéljem jobbra érdemes írótársaimat, ha közreműködőként nevüket adják a közpénzen kitömött mentori rendszerhez, ha egy-egy bírálatot is megengedve maguknak jól megélnek az „akadémia” tagsági díjból (jobb testületek a tagoktól kérnek tagdíjat, itt fordítva történik…), és nem háborít fel az sem, kik és hogyan lettek Kárpátalján a haszonélvezői ennek az egész rendszernek. (Rég leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a kárpátaljai magyar kultúra területén a minőségnek és a teljesítménynek kellene megszabnia a siker mértékét. Hát hiszen: miért kellene épp itt? Meg aztán: ha a minőségi teljesítmény szinte teljes mértékben hiányzik, mi más arasson sikert, mint a középszer, sarkában dilettantizmussal?)

Amiben biztos vagyok: ez a nemzeti címkével sűrűn ellátott, központosított kulturális beltenyészet sokkal nehezebben termeli ki magából a maradandó értékű műveket, mint a független perifériák. Az irodalom nem kollektív műfaj és az eltartottság érzése nem tesz jót a művészi invenciónak. Ki lehet tömni bárhány milliárddal a mentori hálózatot és a művészeti akadémiát, az irodalmi progresszió dolgában ez nem sokat számít.

Illetve. Illetve ebben mégsem lehetek teljesen biztos, mert ahogy a szocializmus idején az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika mindhárom t-betűs szférájában (tiltott, tűrt, támogatott) működtek nagy alkotók és születtek korszakos művek, úgy előfordulhat valami hasonló a közeljövőben is. Hasonló a kontraszelekció mechanizmusa, hasonló a belső cinkosság mértéke, sőt, talán az a törekvés is, amellyel a hatalmi ágazat magához édesgeti azokat a kívülállókat, akik ijen-ojan okból hajlandók a csatlakozásra. Ha nem átmeneti időszakra, hanem több évtizedes korszakra kell berendezkedni (és most ez tűnik valószínűnek), akkor az élni akarás, az alkotás- és dicsvágy előbb-utóbb majd’ mindenkit beterel a nagy sátor alá. Ahol a legjobbak majd újra megtanulnak a sorok között írni. Így és ebben újra megszülethet az alkotók szabadsága és függetlensége – és az olvasók majd újra bújni fogják a lapokat és könyveket, hogy felfedezzék a burkolt rendszerkritikát a remekművekben. Mi szép idők lesznek, istenem.  Meglehet, ezen az áron én is feladnám a függetlenségemet és boldogan beágyazódnék az össznépi összekacsintás rendszerébe.


Újabb keletkezésű írásaimban nem használok elipszilont.

(Visited 18 times, 1 visits today)
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?