Hasonló cikkek:

• A Vár utca sarka
• A régi Ungvár képei
• Grafikai kísérletek

Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos  művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna).  Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése). Bár szinte már látom a hömpölygő folyón végül árván, eleresztve sodródó esernyőt, valójában nem tudni, mire fut ki, milyen eredménnyel zárul a részben művészi, de részben nagyon is testi-fizikai, ráadásul naponta ismétlődő „Emberáldozat, amely megváltja a tájat a szenvedéstől”, hiszen, mint Németh írja,

Az először bokáig, később térdig, aztán derékon felül érő víz, amely akár el is sodorhatta volna Roccót, tudjuk, nemsokára mellig, homlokig ér, később pedig pedig teljesen elmerül, eltűnik a Duna-parton ácsorgó alak. Ez az eltűnés, igen, ez lesz majd iszonyatos.

Lehet-e szebb, hatásosabb művészi teljesítmény, mint ezt az iszonyatot megjeleníteni?

Személyes kitérő. Juhász R. Józsefet ősidők óta ismerem, fel sem tudom idézni, mikor és hol találkoztunk először, arra viszont élénken emlékszem, hogy leghosszabban Dunaszerdahelyen beszélgettünk, közösen téve eleget Hodossy Gyuláék vacsorameghívásának. Van egy fontos kapcsolódási pontunk is: Tsúszó Sándor.

a plakát forrása

Hasonló cikkek:

• A világháló kontextusában
• Éjszakai kémények füstje
• Pauer Gyula (1941-2012)

Bizalmasan kezelendő információknak nem vagyok a híve. Kapni se nagyon szeretek ilyet, mert zavar, hogy nem kürtölhetem világgá, hogy adjak, az meg végképp ellenkezik a felfogásommal. Ha van a nyilvánosságra tartozó véleményem, azt vállalom névvel, ha nincs, akkor azt megtartom a magánszférámban. A névvel vállalható véleményemet pedig leginkább saját szövegezésemben szeretem közreadni, azaz inkább megírom, nem pedig elmondom. Így ha megérik, kikristályosodik bennem valamilyen mondandó Vidnyánszky Attiláról és csúfos dicsőségéről, akkor abból cikk, esszé, naplójegyzet vagy blogbejegyzés lesz és saját nevem alatt fog megjelenni.

A dolog azért bonyolult, mert ugyan messzemenően elítélem Attila mostani szerepvállalásait, ugyanakkor egyrészt sajnálom is, amiért politikai apró(??)pénzre váltja szakmai presztizsét és kártékony buzizó idiótákkal vállal közösséget (két nappal későbbi sajnálkozó nyilatkozat: késő bánat), másrészt keserűvé tesz, hogy mindez egy fényesen indult kárpátalja sráccal történik, akiről minden vétke és bűne ellenére rosszul esik nekem kemény elítélő szavakat írnom. Viszont mentséget már nem tudok találni számára.

Hasonlóan érezhette ezt a Kárpátalja.ma (és más lapok) színházi témákkal régóta foglalkozó kritikusa, újságírója, akinek a gondolatai azonban Vidnyánszky Attila pátriájában – legalábbis az említett lap révén – nem juthattak el az olvasóhoz. Cikkében egy nem is túl élesen fogalmazott mondatot nem engedett át a belső cenzúra, ellenkező értelmű kijelentést ajánlottak. Ezt ő nem fogadta el, így a cikk nem jelenhetett meg a lapban. Megjelent viszont a szerző blogjában. Tanulságos írás.

Ernyei Bea:

Vidnyánszkyról csak jót Kárpátalján?

Hasonló cikkek:

• Szőcsurka
• Orbánt belülről
• Kinek az esélye?

Alább látható, nem túl jó minőségben, az ugyanekkor készült és a lapban megjelent képek közül kettő, többek között olyan jeles személyiségekkel, mint Tóth Mihály, Ilku Marion, Szabó Tibor, Lábody László, Zöld Ferenc (fent), illetve Szabó László doktor és Egyed Albert (lent). Alább: az adott Pánsíp-szám híroldala a könyvnapi beszámolóval. (Nagyobb mérethez: kattints a képre, majd újabb kattintással nagyítás!)

És hogy miért nevezem a címben az utolsó boldog Könyvnapnak? Azért, mert minden fáradalom és nehézség ellenére ezek a napok igazi ünnepek voltak számunkra – viszont a szervezés-rendezés bizonyos körülményei mégis arra késztettek, hogy átadjam a szervezést… De talán az a legjobb, ha (rövidített szöveggel) idetűzöm naplóbéli visszaemlékezésemet 1997-ből, amely híven tükrözi akkori gondolataimat, érzéseimet.

»Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény “szervezési jogát” a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. “Belefáradván és -fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. [...]

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én “privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint “saját” rendezvény.

Hát nem!

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított “stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nemcsak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett “kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: “Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…«

Hasonló cikkek:

• A hontalanság metaforái
• Idegentitás
• Nem vagyok azonos

A portál legelső, a külön vagy egybe?  eldöntésére hivatott alkalmazásba először a honlapoptimalizálás kifejezést gépeltem be, az utasítás szerint különírva. A szoftver kötőjeles megoldást javasolt. Ami rendben lenne, de a hozzá fűzött magyarázat már eléggé megtévesztőnek tűnt, annak első pontja ugyanis határozottan egybeírást javasolt, a második pontja a kötőjel indoklásában viszont kettőnél több összetevős alakokra érvényes szabályra hivatkozik, holott itt nincs kettőnél több.

Ezután a keresőoptimalizálás szót gépeltem be, az utasítás szerint különírva. A válasz itt a kötőjeles formától megkímélt, de két alakot javasolt: az egyik külön, a másik egybe… Ráadásul mindkettőt azonos nyomatékkal, figyelmeztetve, hogy a kilistázás sorrendjének nincs jelentősége. A magyarázat első esetben azt indokolta, miért kell külön-, a másikban azt, miért kell egybeírni. Vagyis: a egybe vagy külön?  nevű program éppen a nevében szereplő kérdésre nem tudott válaszolni. És nem ez volt az utolsó tréfája.

Ezek után ugyanis megkérdeztem az akadémiai fejlesztéstől, vajon hogyan írandó maga a kulcskifejezés, azaz mi a helyes alak: egybe írva vagy egybeírva? Kitaláljátok a választ?

Lehetett-e erre más válaszom, mint hogy elmegy ám a picsába az a program, amelyik a saját nevének a kulcskifejezéséről sem tudja eldönteni, hogy egybe vagy külön helyes-e.

PS. (később) Jó, elfogadom (a Twitteren kaptam bírálatot): a második esetben kicsit kiéleztem a dolgot. Elvben lehet olyan mondatot kreálni, ahol a szokásos egybeírt alak helyett (ez a folyamat, a tevékenység neve) mégis külön kell írni. Például: pénzt kereső optimalizálás – De mi van a 3. esettel? Mondjatok példamondatot, amikor egybe, s amikor külön!

PS. (május 4)  Bizony, legalább fele részben felül kell bírálnom véleményemet (lásd a kommenteket is).

1. Az első esetben megvan a 3 komponens. Most már csak az a kérdés, hogy a magyarázat első pontja miért ajánlja az egybeírást.

2. Az első PS-ben már beláttam, hogy lehetséges olyan mondatot alkotni, amely miatt a különírás is indokolt. Itt az a gond, hogy a két lehetőség egyenrangúnak látszik, holott a különírás igen ritka esetekben lehetséges, természetes beszédhelyzetben valószínűleg soha nem fordul elő.

3. Itt kitartok amellett, hogy az egybe – mint számba – való beleírás teljes képtelenség, nem mutat semmilyen realitást, így itt a két verzió megadása kifejezetten zavaró, mondhatni dühítő.

Viszont dühből nem lehet nyelvészkedni, belátom. Blogolni viszont igen – úgyhogy a három tételből másfelet visszavonva megkövetem az akadémiai szoftvert és csupán melegebb éghajlatra küldöm a durvább verzió helyett, nem titkolva, hogy indulatomat elsődlegesen a Gorkij-Majakovszkij-féle előzmény korbácsolta fel.

Gondoltam, visszamegyek én még ehhez a szoftverhez, kérdezek ezt-azt. Már az első ötletem bejött:

Itt persze az utolsó a jó, az első kettő baromság. De remek szabályokkal indokolható, hogy miért kell így írni. Az elsőre kreáltam mondatot is: A táncot járó beteg szolgálat közben nem iszik.  Itt valóban külön kell minden szót írni. No de a második??? Hova jár a betegszolgálat?

Aztán megtréfáltam a programot ezzel: ökör+köröm+pörkölt+főző+verseny

8 változatot ajánlott összesen 63 magyarázattal.

Na, nézzünk valami könnyebbet, gondoltam. És nem hittem a szememnek. Mégiscsak elmegy a picsába ez a program (viva academia)

Hasonló cikkek:

• Nettó baromság
• Rossz mondat, törött ablak
• Alkoholszonda-csempészet

Kedves barátunk, Fűzfa Balázs irodalomtörténész, amikor pár éve megtudta, hogy Csönge többé-kevésbé Weöres Sándor miatt lett Csönge (erről itt írok: Weöres, Csönge), fő szervezőként azonnal meghívta lányunkat a Csöngén tartandő Weöres-megemlékezések valamelyikére.  A dolog most realizálódott egy igen tartalmas, gazdag programú konferencia keretében (lásd: Egyik nyár, akár a másik – Weöres-konferencia). Csönge éppen most olvassa fel Csöngén Miért éppen Csönge című írásomat.  – Ne kérdezzétek, hogy ettől az utolsó mondattól nem csöng-e a fülem.

Hasonló cikkek:

• Csönge és a marconák
• Új fotók rólam
• Kreatív ígéret

Véget ért a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ez jó alkalom arra, hogy felidézzem: a II.-tól kezdve bő tíz éven át mindegyiken ott voltunk. 6-7 alkalommal saját standunkon mutattuk be és árusítottuk nem csupán a saját kiadványainkat, hanem lehetőség szerint a teljes kárpátaljai magyar könyvkínálatot. Fárasztó, de nagyon kellemes alkalmak voltak ezek. Aztán kivonultam a könyvkiadásból, de vendégként még visszajártunk: hol nekem, hol Évának akadt dedikálni valója. Utoljára 2004-ban voltunk együtt a rendezvényen, Évának akkor jelent meg az első novelláskötete a Magvetőnél. Könyvbemutatók, felolvasások, dedikálások. Néhány fotó őrzi az esemény emlékét:

Bertók László, Berniczky Éva, Morcsányi Géza (a Magvető igazgatója)

A Litara.hu beszámolójából: „Berniczky Éva első novelláskötetét bemutatva, ami A tojásárus hosszúnapja címet viseli, Morcsányi Géza kiemelte, hogy a dolgok e kötetben egészen furcsa, érzéki halmazállapotban vannak: miközben e szövegeket olvasta, a püffedtségnek egy egészen új távlatokat nyitó lehetőségével találkozott. Reménytelenséget áraszt ez a massza, de úgy, hogy ennek örülni lehet. Az Ungváron (Kárpátalja) élő írónő egy hasonlattal válaszolt, miszerint egy ronda, rikító-sárga bogártól elriad egy madár, mert biztosan mérgezett, ő viszont közel hajol és mindent részletesen megvizsgál: ezekben az írásokban találta meg a szabadságát. A Meduzaszanatórium c. novella, melyet felolvasott, érdekes és valóban nem könnyed bestseller.” (A novella valódi címe Medúzaszüret.)

A figyelmes és fegyelmes közönség, Kolos az első sorban

Kolos figyel, Éva dedikál, én élvezem a helyzetet

Beszélgetés Gécziékkel és a szép emlékű Bodor Bélával

Este, naplóírás vendéglátóinknál, Gátiéknál; Éva riadtam figyeli, hogy már megint róla írok

És másnap újra a Kongresszusi Központban, a könyvfesztiválok akkori színhelyén.

Intézkedik a keleti maffiafőnök

Nagy Gabi, Bánki Éva, Berniczky, Bódis Kriszta

Éva nagyon felolvas

A közönségben Pócs Pistivel, Lengyel Tomival

A fotókat Gáti István készítette

Hasonló cikkek:

• Költészet napja, 2013
• A hárítás lélektana
• Az utolsó boldog Könyvnap

A másik: Leányfalu most már évek óta versbe öltözik a költészet napján. Pávai Patak Márta ötlete egyszerű: verseket kér kortárs költőktől, ezeket színes A4-es lapokra kinyomtatja és teleaggatja velük Leányfalut: jut a közintézmények bejáratára, buszmegállókba, kerítésekre. Hagyományt teremtett: az eseményt várják, szeretik. Nekem is jólesik ott kékellenem.

Hasonló cikkek:

• Utoljára a Könyvfesztiválon
• A hárítás lélektana
• Az utolsó boldog Könyvnap

Kedves Károly, hidd el, ez már nekünk is ciki. A kollégákkal házon belül hosszan beszéltünk az esetről és a hozzá köthető más eseményekről, amelyek a szakmánkban így-úgy lecsapódtak, és van, ami nekünk is sok. Vidnyánszky kinevezésébe vagy az idei József Attila-díjasokba például szerintünk csak rosszindulattal lehet belekötni, de, szó se róla, Fekete György egyes megszólalásai a mi szemünket is csípik, Nyírő és Wass tantervbe emelése sem szerencsés, bár szerintünk azért jól indokolható; ezzel szemben  – igazad van – nem menthető a Táncsics-díj idei odaítélése Szaniszlónak, az ezt magyarázgató miniszteri kommunikáció pedig elég kínos (számunkra is), főleg ennek fényében.  De!

De mégsem gondoljuk azt, hogy nekünk akár egyénileg, akár a szerkesztőség nevében most be kellene állnunk azok sorába, akik botránnyá fújják a valóban sajnálatos esetet. Ebben egyrészt nem tartjuk magunkat illetékesnek (hisz profilunk a sok publicisztikai írás ellenére mégis inkább az irodalom, mint a zsurnalisztika), másrészt mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy annak a balliberális oldalnak a részéről keltett hisztériát erősítsük, amely az esetet csupán ürügynek tartja újabb rúgásra a nemzeti eszme iránt elkötelezett kormányzat és közösségek felé. Ha megfogalmaznánk valamilyen tiltakozást, abban a díj hibás odaítélését semmivel sem kárhoztatnánk jobban, mint a döntés ürügyén indított nemtelen támadásokat.

Mindezzel együtt tiszteletben tarjuk döntésedet, bár kicsit fáj nekünk, hogy csupán azért nem adsz nekünk kéziratot, mert lapunkban nyilvánosan nem határolódunk el Balog Zoltán döntésétől és a kultúrpolitika – ahogy te fogalmazol – „fasizálódásától”.

Bízunk benne, hogy az indulatok lecsillapodnak, a pillanatnyi (politikai) érdekek elhalványodnak, a vadhajtások elhalnak – és akkor lapunk szerzői közt üdvözölve téged közösen képviselhetjük a magyar kultúra maradandó értékrendjét.

Üdvözlettel

[név, hely, mai dátum]

Hasonló cikkek:

• Utoljára a Könyvfesztiválon
• A magaslati haza elvesztése
• Költészet napja, 2013

Mi is megkaptuk a felhívást Miklya Zsolttól. Én éppen nyakig ültem a keresőoptimalizálásban, így „No, ez a te asztalod, Évám” felkiáltással át is passzoltam az egyébként izgató feladatot családunk mondóka- és mesefelelősének, aki amúgy is a gyerekek már felnőttek, de unoka még nincs elvonási tüneteitől szenved évek óta. Meg is lett az eredménye… A boszorkányos mondóka és a hörcsögmese már olvasható az írócimborák blogján:

Rossz boszi – ess eső, ess!
Jó boszi – süss fel, nap!
Úri bunda, kopasz egér
ugorjon a nyakad közé,
rossz boszorkány vagyok.
Mese, mese, fakakas,
jó boszorkány vagyok.
Bújj a lyukba, ott hallgass,
rossz boszorkány vagyok.
Németh Luca, két garas,
jó boszorkány vagyok.
Neked adom, csak hallgass,
rossz boszorkány vagyok.

És most fordítsuk meg.

Látszólag tökéletes a rend. Zuzu, az aranyhörcsög aranyketrecében uralkodik. És mi, aranyporon kívül esők, gyanútlan fekete-fehér alattvalók, vidáman hajbókolunk. Miért is lógatnánk az orrunkat? Persze, ha mindig előre sejtenénk, hogy múló szomorúság szövődik az estébe, soha sem lennénk ennyire határtalanul bátrak. A bátorságot különben sem szabad minden áron erőltetni.

Tovább »

Hasonló cikkek:

• Berniczky válaszol
• Alla leleplezése
• Költői legendárium

Arabella Dolýk

A királyfi érkezése

Ki bontja el a korhadt színfalat
ha várható már Hamlet érkezése
kik állnak majd a sápadt esti fénybe
mikor a színen lassan áthalad

s hogyan lesz úrrá majd a díszleten
és lenni honnan lesz ott csöppnyi mersze
hol bölcsek óvnak bús bolondot: persze
még jár neki a feddő intelem

s megilleti a jog, király legyen
hiába mondja bárki: gaz és álnok
ha szívelik a hívnél hívebb dánok.

De mégis űzni fogják messze-távol
hiába jön meg sápadt éjjelen
és lép elő a színpadi homályból.

.
Balla D. Károly fordítása

Hasonló cikkek:

• Válogatott halálaim
• Az utolsó boldog Könyvnap
• Alkoholszonda-csempészet

Modorom

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem igazodom a normákhoz
nő létemre szivarozom mint George Sand
nő létemre whiskyt iszom mint Janis Joplin
nő létemre verset írok mint Sylvia Plath
és kimondom amit Arabella Dolýk gondol

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem tisztelem a tradíciókat és a nemi szerepeket
pedig éppenhogy a tradíciókat és nemi szerepeket tisztelem a leginkább
nő létemre ezért szívom George Sand szivarát
ezért iszom whiskyt Janis Joplin emlékére
és Sylvia Plath majmaként ezért írok verset

Ám abban az egyben igazuk van
hogy amikor kimondom amit Arabella Dolýk gondol
akkor rossz a modorom nem tisztelem a tradíciókat
és végképp eltévesztem a nemi szerepemet
néha még el is sírom magamat

Ilyenkor még azoknak is tetszem
akik nem hallottak Sandról Joplinról Plathról
csak a könnyező Dolýkot ismerik
akinek a szeméről lemossa a festéket az ecetes könny

.

Balla D. Károly fordítása

Hasonló cikkek:

• Húsvét Prágában
• Hamlet (és mások?) érkezése
• Vár Ucca műhely

Bár a fentebbi leírásban jelen időt használtam, azt kell mondanom, hogy mindez a múlté. Az önjelölt írók manapság leginkább szívós ostromaikról ismertek: addid-addig küldözgetik irományaikat a legkülönfélébb fórumoknak, míg itt-ott csak átcsúszik egy-egy versike, novellácska. Ha eléggé kitartóak, minimális tehetséggel is elérhetik, hogy imponáló publikációs listájuk álljon össze. Ha közben még kicsike írói rutinra is szert tesznek, sikerülhet betenni lábukat az irodalom tisztaszobájába.

Erre mostanában egyre nagyobb az esélyük: se szeri, se száma az olyan internetes portáloknak, amelyeken vagy teljesen kontrollálatlanul közölheti bárki az írásait (első ránézésre ezek gyakran valódi irodalmi fórumoknak látszanak), vagy pedig olyan szerkesztői koncepcióval működnek, amelynek lényege a tényleges irodalmi produktumok és a lelkes  műkedvelők tollából származó írások összevegyítése.  Tipikus példa: az orgánum közöl néhány verset Kosztolányitól, továbbá szerzői hozzájárulással vagy anélkül elhelyez pár művet jól menő kortársaktól, majd az egészet felhígítja félig és teljesen dilettáns szerzők gyengécske-rosszacska írásaival. A klasszikusokkal és húzós nevű kortársakkal való együttközlés azt a látszatot kelti, mintha az arra érdemtelenek is érdemesek lennének az írói státusra.

Mindez azzal párhuzamosan történik, hogy az irodalmiság fogalma is egyre inkább elmosódik. Valószínűleg tökéletesen fölösleges azon sopánkodni, hogy az úgynevezett magas irodalom (és általában: művészet) egyre inkább belevegyül a tömegigényeket kielégítő művek tengerébe. Manapság a legmagasabb nívón alkotók is egyre inkább szükségét érzik annak, hogy művészetüket odavigyék (levigyék) a közönséghez. Veretes irodalmi szöveg egyre kevésbé állja meg a helyét önmagában, kell hozzá kis zene, tánc, vetítés, buli, hogy a savhiányos gyomrú befogadók számára is emészthető legyen.

Ennél is bonyolultabb a helyzet, ha mindebbe még a „helyi értékek” is belekavarnak. Ha például egy folyóirat vállaltan valamely régió szerzőit kívánja reprezentálni, ám ezen szerzők között nincs elég igazi irodalmár, akkor óhatatlanul szóhoz jutnak a gyengébb szinten teljesítők, rosszabb esetben még a süvöltő dilettánsok is. Akik egészen bizonyosan vastapsot kapnak, ha egy helyi kultúrban felolvasnak remekműveikből. Kárhoztatható-e a lap, amely közli, a kiadó, amely könyvig juttatja őket, kárhoztatható-e a közönség, amely rajong értük? És kárhoztatható-e az egyébként a műkedvelőköri szintet is alig megütő szerző, aki él a lehetőséggel, hogy igazi költőnek tartva magát fürödjön a népszerűségben? Ha pedig már van néhány kötete és köztudottan nagyra tartják bizonyos közösségekben, akkor eredményesebben kopogtathat nívósabb lapok ajtaján is…

Hosszabb ideje nem vagyok igazi szerkesztő. Nemcsak azért, mert nincs rovatom, nincs lapom, nincs kiadóm, internetes oldalaimon pedig külső szerezőket szinte egyáltalán nem közlök (az egyetlen kivétel, ahol viszont csakis felkért alkotók vesznek részt irodalmi projektumokban). De nem ezért nem vagyok igazi szerkesztő, hanem azért, mert már nem ápolom a hozzám bizalommal forduló önjelölt költők lelkét. Nem bizony. Elhárítom őket. Igaz, hogy hárításom okait részletesen leírom, de ez mégsem számít lélekápolásnak. Főként, ha ilyesmi megemlítésére vetemedek: ahol ők laknak, ott olyannyira nagy költők akkora nagy számban élnek, hogy inkább tőlük kérjenek tanácsot. Emellett persze hivatkozom az irodalom felborult értékrendjére és arra, hogy nem sokra mennének a véleményemmel, amely a költészetet szentségnek tartó elavult nézetekre támaszkodik.

Hárítok – és utána rossz a lelkiismeretem. Hárítok, és sóvárogva emlékezem arra, amikor sokoldalas levélben reagáltam a nagykanizsai tűzoltóparancsnok klapanciáira, aki teleírt kockás füzeteivel megtisztelt egy író-olvasó találkozón az „Én is írok verseket” nevű, igen kiterjedt rokonságra hivatkozva.

Hasonló cikkek:

• Utoljára a Könyvfesztiválon
• Költészet napja, 2013
• Nyulasvíz

Könyvemet épp abba a rezervátumba zárták, amelyből évtizedek óta szabadulni igyekszem. Egyetlen példánya sem kerül kereskedelmi forgalomba, s nem jut át a határon sem. Így nincs esélye megmérettetésre sem a magyar nyelvterület szélesebb olvasóközönsége előtt, sem szakmai körökben. Kötetem címadó versében a kő ráhull az árnyékára, de könyvemmel mintha fordítva történne: félő, hogy az ismeretlenség egyre sűrűbb árnya telepszik rá. Ki kell hát szabadítanom valahogy. Új projektumot indítok: publikálom és nyilvános disputára bocsájtom a kő és árnyék közül szabaduló verseket, arra is számítva, hogy a világháló kontextusában talán számomra is váratlan jelentésekkel bővülhetnek. Tekintsétek az akciót egyfajta virtuális író-olvasó találkozónak, alkalomnak arra, hogy szerző, írás, olvasó és kritikus találkozzon. Várlak hát titeket az akció helyszínén és (egyelőre) az első vers oldalán. Hozzászólási lehetőségek: kommentelhettek hagyományos módon (mint a blogokban), de megtehetitek ezt Facebook-bejelentkezéssel is közvetlenül a vers alatt. — A projektum részletes leírása, további tudnivalók: Kő és árnyék – itt pedig már várakozik az első vers: Mentségek közt.

Hasonló cikkek:

• 10 éve alakult a Liber-All
• Vízumköteles irodalom
• Heti örömök

Ekkor ismerkedtem meg későbbi barátaim közül a szép emlékű Nagy Károllyal (USA), továbbá Gömöri Györggyel (Anglia), Nagy Pállal (Franciaország). Utóbbival épp nemrégiben váltottam levelet, és mert ide kívánkozik, fel is idézek egy epizódot a 89-es Konferenciáról. A kissé merev keretek közt folyó tanácskozáson Pali elég nagy feltűnést keltett azzal, hogy kezében pohár borral lépett a mikrofonhoz és felszólalásában arról beszélt, szép dolog, hogy az anyanyelvi táborokban népdalokra tanítják a fiatalokat, de talán ideje lenne oda vinni egy számítógépet is, mert hogy a jövőbeni szót értésünkhöz ez legalább olyan fontos. A konzervatív (vaskalapos?) tagság – képletesen szólva – szinte meglincselte Palit eretnek szavaiért.

Igen, ez a merevség később is megvolt és a klasszikus, mára alaposan elavult nyelvművelés és nosztalgikus hagyományápolás árnyékán az önállóvá vált és többször átalakult Társaság nem igazán tudott átlépni. Ugyanakkor kétség kívül missziót töltött be és rendezvényei révén sokakat ténylegesen hozzásegített ahhoz, hogy integrálódjanak a magyar kultúrába.

Én akkor kezdtem kikopni a szervezetből, amikor Pomogáts Béla elnök határozott támogatására Dupka Gyurit elnökségi taggá választották, s ettől kezdve „a kárpátaljai jelenlét” az ő bulijává vált.  Gondoltam, ahol egy helyesen írni sem tudó félművelt szélhámos lehet a magyar nyelv és kultúra kárpátaljai képviselője, ott nekem nincsen helyem.

Annak viszont örültem, hogy publicisztikai írásaim és esszéim gyűjteményét 2000-ben kiadták. Igaz, honort nem kaptam, viszont én tördelhettem a könyvet és ezt a munkámat rendesen kifizették. Nemrégiben pedig levelet kaptam: működésük megszűnése miatt felszámolják raktárkészletüket, a szerzők, ha kell nekik, elvihetik maradék könyveiket. Mozgosítottam Csöngét, Bencével elmentek a világvégi lerakatba, ahol egy magát félreérthetetlen szimbólumokkal körülvevő jobbikos raktárnok kiadta a 100 példányt. Ebből most Csönge tízet hazahozott. Ha valaki szeretne belőle saját példányt, és vagy Ungváron a Vár, vagy Pesten a Visegrádi utcába hajlandó elmenni érte – kaphat belőle féláron (ez lesz utólagos honortöredékem). Aki pedig inkább ingyen olvasná, ide kattintson: A hontalanság metaforái.

Hasonló cikkek:

• Az utolsó boldog Könyvnap
• Interjú, könyv, hang
• Magvető, Tejmozi

Aligha sorolható a hosszú életű kiadói műhelyek közé: 2002 legvégén alakult, 2003-ban két virtuális könyvet segített az internetre – aztán lassan elenyészett a digitális térben. A két virtuális könyv nagyszabású bemutatójának a dokumentumai ugyan  mindmáig elérhetők a Pánsíp Irodalmi Szalon archívumában, de a kiadó elfelejtődött, régi honlapjára évek óta senki rá nem kattintott. Hát most hasonnevű új tárhelyem örömére rekonstruáltam a Liber-All (jelentése: Mindenkönyve) kis portálját. Vizitáljátok meg (az oldal linkjei javarészt a régi Szalonba vezetnek): Virtuális könyvek kiadója – Liber-All.

Hasonló cikkek:

• A világháló kontextusában
• Homo Online
• Épül a weBirodalom

Szép rituálék ezek. El is vitatkozgatunk azon, fenntartani vagy elhagyni könnyebb-e őket akkor, amikor tudjuk, hogy a modernebb megoldással tucatnyi műveletet megtakaríthatunk – épp csak az üzenetváltás szertartásos báját veszítjük el.

Legutóbbi levelében azt kérdezi a hagyományokhoz nálam jobban ragaszkodó írótárs: ha oly elkötelezett híve vagyok a világhálós megjelenésnek, mint ahogy erről nyilatkozni szoktam, akkor miért publikálok mégis nyomtatott folyóiratokban, miért adok ki könyveket. Ha lépten-nyomon hangoztatom, hogy a papír-alapú szövegmegjelenítést rövidesen végleg felváltják a digitális és online formák, ha azt jósolom, hogy a könyv akár már az unokáink életében múzeumi tárggyá válhat – akkor miért nem szakítok végleg ezekkel a lehetőségekkel.

Az ellentmondás nyilvánvaló, de talán nem feloldhatatlan. Számomra egyelőre fontos a nyomtatott periodikákban való megjelenés és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. Talán nem annyira magam, mint a befogadó közeg miatt. Ugyanis hiába szaporodnak az online irodalmi portálok, a nyomtatott folyóiratok ma még az írói szereplés legfontosabb színterei, az olvasó és a szakma azokról szerez tudomást, akiknek a nevével az időszaki kiadványokban találkozik.

A könyv meg éppenséggel továbbra is az írói mivolt legfőbb attribútuma: a közvélekedés szerint író az, akinek könyve van – és ez utóbbin szinte mindenki papírlapokra nyomtatott, összefűzött és borítóba kötött szöveget ért, nem pedig a tartalmi szempontból ezzel egyenértékű, valamilyen adathordozón tárolt vagy az interneten elérhetővé tett e-könyvet.

Amíg így van, szükségesnek tartom, hogy legfontosabbnak gondolt munkáim ebben a hagyományos formában is eljussanak az olvasókhoz és a múzeummá egyelőre még nem vált könyvtárakba.

De emellett – vagy inkább: ez előtt – aktívan hódolok az online publikálás szenvedélyének. Leginkább azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon.

Ezen túl a (nevezzük így:) Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt távlatai nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás XXI. századi író számára?

Az okosan élés egyik lehetősége a blog. Az a körülmény, hogy egy jegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, pótlólagos tulajdonságokkal ruházza fel: az itt és most intenzív konkrétsága külön felhajtó erőt biztosít számára. További dimenziót nyit a visszajelzés, a rapid olvasói reagálás lehetősége, amely új kommunikációs csatornákat aktivizál.

Jó esetben ezek a körülmények és „online-hozadékok” egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere. Ilyesmi persze ritkán történik: sok a sekélyesség, gyakran csak egy vigyori piktogram a reagálás. De az én bloggeri praxisomban olyan is előfordult, hogy a Fermi-paradoxonról írt jegyzetemet száznál több hozzászólás követte.

A blog tehát amellett, hogy tartalomközlési eljárás és hosszú távra szóló megbízható szövegrögzítés (évtizedre visszamenően minden visszakereshető!), amellett kiemelt a dinamikus jellege: én mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerülhet. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, a felek egymásra szoknak, alig várják, hogy szóba elegyedhessenek egymással. Ez rám ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre rádöbbenek, hogy ez energiám elaprózását jelenti. Nem könnyű a permanens internetes jelenlét közben abbahagyni a webviháncolást és elmélyülni az alkotómunkában. Nem könnyű, de talán nem is nehezebb, mint kávéházban remekműveket írni.

Ott az emberek személyes kontaktusba kerültek, érvel írótársam, de mi a csudát várok az internetről, ugyan miben látom hozadékát? Talán bizony közelebb hoz minket, embereket, egymáshoz?

Feltétlenül. A cyberpók egyre nagyobbra és sűrűbbre szövi hálóját és alaposan beköt – és ezzel kapcsolatba léptet – mindnyájunkat. A számítógép már alig különlegesebb, mint pár évtizede a televízió: beköltözött minden háztartásba. Illetve hát, mint ezt az előrejelzések is sejtetik, könnyen meglehet, kisvártatva a TV meg a számítógép meg a házimozi meg a videotelefon mind egy dobozban lesz és jószerével azt sem tudjuk majd, melyik adatfolyam melyik csatornán jut hozzánk. A lényeg az, hogy az egymásközti kommunikáció lehetősége mellett a világ legeldugottabb pontján élők is részesüljenek ennek a technikai vívmánynak az előnyeiből, szabadon használhassák, minden információhoz hozzájussanak, és ha erre van igényük, maguk is bármit közölhessenek a világgal.

Fontos jellegzetessége továbbá az internetnek, hogy a legtágabb lehetőséget biztosítja az összehasonlításra, az egymásnak ellentmondó közlések ütköztetésére – és arra is, hogy ha választunk, ha elfogadunk vagy ha tagadunk, azaz ha döntünk valamiben, akkor ez a döntés valóban a sajátunk legyen.

A korlátlan információáramoltatás mellett az internet legfőbb hozadéka az lehet, ha igazi világarchívummá válik. Segítségével hamarosan elérhetővé válik mindaz a tudásanyag, amit az emberiség évezredeken át felhalmozott, azaz böngészhetővé, kereshetővé, letölthetővé válik az összes múzeum, könyvtár, levéltár, ilyen-olyan téka szövegi, képi és akusztikai anyaga, minden művészi és tudományos hagyaték – beleértve a teljes Gutemberg-galaxist, amelynek porladásra ítélt darabjai a digitális fényben újra felragyoghatnak.

Fiatalsága ellenére (ha összehasonlítjuk civilizációnk életkorával) az internet már így is óriási hasznos adatmennyiséget halmozott fel, csak idő kérdése, hogy felölelje a teljes emberi tudásanyagot, s ezzel az ismeretek globális és egyetemes tárházává váljon.

Igaz, zavartalan használatához, az információk ezer dimenziós labirintusában való eligazodáshoz az is szükséges, hogy az internet strukturáltabbá váljon. A végcél az úgynevezett szemantikus háló létrejötte, amely fogalmi rendszerek aprólékosan felépített hierarchiájában helyezi el és teszi kereshetővé-elérhetővé a tartalmakat. A szemantikus web még félig-meddig utópia, ám ahogy létrejöttek a roppant hasznos tematikus linkgyűjtemények és ahogy a keresőmotorok egyre alkalmasabbá váltak arra, hogy szinte mindent megtaláljanak, úgy fog felépülni a nagy online világkatalógus és úgy válnak a keresőalgoritmusok valóban intelligenssé, azaz képessé arra, hogy a bármilyen módon megfogalmazott kérdéseink nyomán a valódi választ adó tartalmakhoz elvezessenek. A neten felhalmozott tartalmak végül szerves egységet alkotó roppant egésszé fognak összeállni. Az lesz az igazi Neumann-univerzum, amelyhez mindenki a saját igényeinek legmegfelelőbb módon és mértékben férhet hozzá. Egyetemessége és hatalmassága ellenére ez lesz a tudás demokratizálódásának legpompásabb vívmánya.

Ennél utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége előbb-utóbb felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy a netpolgár magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem rombolásra, nem alantas, hanem hasznos és teremtő dolgokra használja az emberiségnek ezt a korszakos vívmányát. Amely – igen, kedves barátom, ott túl az Óperencián – bennünket is közelebb hozhat egymáshoz.

Megjelent: Mozgó Világ, 2012/december – több mozgó

Hasonló cikkek:

• Épül a weBirodalom
• Tíz éve blogolok
• 16 megabájtot raksz...

Balla D. Károly harmadik regénye azokhoz a kortárs regényekhez kapcsolódik, amelyek a felnőtt fiúnak az apához fűződő feldolgozatlan viszonyát tematizálják. A Tejmozi című regény emellett az anya és a fiú kötődésének, elválásának a folyamatát és az elhunyt szülők emlékéhez való viszonyulást dolgozza fel. Egy olyan fiatal regényhős tudata és reflexiói kerülnek a kisregény középpontjába, aki az apáról és az anyáról kezd írni vallomásos regényeket, és akit az írás mint az önmeghatározás és az identitásteremtés eszköze segíti a keresésben és a magánya okaival való szembesülésben.

Azonban nemcsak a történet hőse ír regényt, hanem a narrátor is, akinek szerepeltetése a fikció határán egyensúlyozó eljárás: amellett, hogy a mindentudó elbeszélő szereplői tudatát láttatja, valamint hősét és annak apját egyes szám első személyben is beszélteti, saját írásának olvasója, elemzője és kommentátora is lesz. A regény alakjainak a megteremtése részben közvetve, a mindentudó narrátor elbeszélésén és a fiú visszaemlékezésein keresztül, részben pedig közvetlenül, az apa és a fiú beszéltetése révén történik.  >>teljes szöveg – Tiszatáj // több kritika

Hasonló cikkek:

• Posztmodern kísérlet
• A történet vége
• Viszonyok / Tejmozi

„A szakmai körök és a közönség egyik része leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.”

A fenti probléma-felvetéssel éppen 10 évvel ezelőtt, 2002 novemberében és decemberében folytak annak az internetes konferenciának a lázas előkészületei, amelyre aztán számos jeles alkotó, kritikus, irodalomtörténész részvételével 2003 januárjában került sor az UngParty akkori alrendszerének, a Virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonnak az erre a célra kialakított (de utólag kevéssé alkalmasnak látszó) webfelületén. Az évforduló alkalmából (és az akkori webhely elavultsága okán) határoztam el, hogy  felújítom a konferencia anyagát. Egyelőre csak az esemény leírása, a témafelvetés, a vitaindító és az első előadás szövege került fel – de olvasmánynak egyelőre ez is elég, aztán a napokban sorra felkerül a többi is.

Beleolvasva az írásokba azt gondolom, hogy tíz év elteltével sem időszerűtlenek a korbejárt problémák és nem tanulság nélküliek az akkor tett megállapítások. A tíz éve keletkezett szövegek olvastán ki-ki eldöntheti, mi az, ami változott, és mi maradt érintetlen. Érdemes azt is számba venni, hogy amiben változás történt, az javára szolgált-e az irodalomnak.

• Vízumköteles irodalom (téma-felvetés)
• Kántor Lajos: Lehetünk-e egyenlők?
• Fekete J. József: „Riszálás megy az irodalmi focipályán”

Hadd idézzem itt kedvcsinálónak FJJ előadásának nyitó gondolatát:

Minden tartósan elnyomott csoport gondolkodása sérült. Ennek a lélektani axiómának a fényében szemlélve az irodalom és a kultúra kisebbségi körülmények közepette való fejlődését, eleve megkérdőjelezhetővé válik, mennyire releváns a kisebbséghez tartozók belső fölmérése, értékelése, helyes-e az a mód, ahogy önnön irodalmuk esztétikai értékeiről és etikai vonatkozásairól tárgyalnak. Nem sérült-e az a kánonképzés, amely a kisebbségi létkörülmények között születő irodalmi alkotásokat a centrum és a periféria viszonylatában kettős megítélésben láttatja? Ebben a viszonylatban, a központ és a peremvidék irodalmát megkülönböztető látásmódban milyen értékkategóriák jutnak döntő szerephez? Erkölcsi-etikai, etikai-szociális, vagy esztétikai-retorikai ismérvek alapján ítélnek egyfelől azok, akik a vakondtúrást bérces vonulatnak látják, illetve fordítva, akiknek szigora a periférián sarjadó alkotásokat eleve vadhajtásként éli meg?

Hasonló cikkek:

• A világháló kontextusában
• Heti örömök
• BDK Online

A jazz fejlődésben elévülhetetlen érdemei vannak, Quartettjével zenetörténetet írt. Bravúros zongorafutamain túl a kompozíciók megalkotásának, felépítésének is nagymestere volt (talán nem véletlen, hogy Arnold Schönbergnek is tanítványa volt). Sodró erejű művészi invenciója mindenkit elkápráztatott, a zene lényegének legmélyére hatoló intellektusa pedig az átélés élményét nyújtotta mindenkori hallgatósága számára. Mivel pedig pályáját igen fiatalon kezdte és hosszú élet adatott számára, így közel 80 évet tölthetett a muzsika bűvöletében – és szolgálatában. Kivételes kegye a sornak.

Kell-e mondanom, hogy ha nem is minden száma, de egy 12 albumból álló életmű-válogatása régóta be van tárazva gépembe. Így tegnap óta van mit hallgatnom.

.

.

v

Hasonló cikkek:

• Passió télvíz idején
• Túl a köntörfalakon (+ jazz)
• Jazzford - Passió télvíz idején

A napokban egy jeles művész volt az egyik beszélgetős műsor vendége a tévében. Külön készültünk rá, talán a személyes ismeretség okán is, illetve azért, mert szeretjük a munkáit, Éva a blogját is rendszeresen olvassa, én meg a művészete előtti mély főhajtás mellett a politikai kiállását is szimpatikusnak és fontosnak gondolom.  Ám a műsor nem sikerült valami jól.  Elég nyögvenyelősen indult, az általunk jó beszédűnek ismert művészből szinte harapófogóval kellett kihúzni a szavakat, nagyokat hallgatott, merengett, sóhajtott… Valószínűleg rossz formájában lehetett, mert amit mondott, azzal szemben is lehetne fenntartásokat támasztani. Nem biztos például, hogy okos dolog nagy nyilvánosság előtt kollégákat lesajnálni. Engem ennél is jobban zavart, amit a festészet és a művészet értelméről mondott.

Mivel nagy formátumú alkotóról és jeles személyiségről van szó, így az ő esetében engem nem elégít ki, ha azt mondja, a képeknek az az értelme, hogy segítenek élni (olykor meghalni is), vagy hogy a művészet lelkileg gazdagabbá tesz bennünket. Ezek persze nagy igazságok, de ilyen közhelyes megállapításoknak egy késő esti értelmiségi rétegműsorban nincsen semmilyen információértéke, még kevésbé súlya, nyomatéka, érdekessége. A ráérős tempó és a hosszú műsoridő megengedett volna árnyaltabb, egyénibb megközelítéseket, izgalmas definíciókat, hosszabb okfejtéseket mind az alkotói szempontok sajátosságait, mind a befogadás komplexitását illetően, arról nem is beszélve, hogy a zene, a képzőművészet és az irodalom területén egyaránt igen jártas művész beszélhetett volna a verbális és nonverbális műalkotások befogadása közötti különbségekről és hasonlóságokról – ahogyan ő látja, érzékeli, tapasztalja: műélvezőként és alkotóként.

A kihagyott lehetőséget bosszantónak éreztem, mert jó alkalom lett volna arra, hogy egy nagy műveltségű hiteles művészember kicsit bevilágítson azokba a koponyákba, amelyekben az esztétikum sajátosságait illetően sok téves elképzelés él. Tapasztalom, hogy még a tájékozottnak és műveltnek számítók sem tisztázták magukban a műalkotás valóságra-vonatkoztatottságának a problémáit, illetve – rosszabb esetben – e kérdésekben rég túlhaladott, naiv álláspontokat képviselnek. A kortárs zene és irodalom, a modern festészet elkötelezettjeként a műsor vendége alig is tett kísérletet arra, hogy a művészi progresszió fontosságát megvilágítsa. Ellenben tett néhány pikírt megjegyzést Salvador Dalíra, Picasso Guernica c. monumentális alkotását pedig plakátszerűnek nevezte. Igaz, aztán szólt Picasso hatalmas tehetségéről, de ezt is a Dalíéval szemben hangsúlyozta; utóbbi voltaképp giccsfestő volt, híres képén takonyként csorog le az asztalról az óra – olcsó kis metafora ez!

Mit mondjak, rosszulesett. Nem bálványozom Dalít, sőt, elfogadom, hogy a művészetében több a póz, mint az elmélyülés, több a látszat, mint a gondolatiság. CSAKHOGY! Csakhogy Dalí művészi forradalmat hajtott végre, megváltoztatta a műélvezőknek a vizuális élményről vallott nézeteit, teret nyert a szokatlanság, a felháborító érzékletesség számára, megmutatta, hogy lehet valami egyszerre rémisztő és dekoratív, megtanított másként látni, másként érezni, talán másként gondolkozni is. Betetőzött egy korszakot, csúcsra juttatta a szürrealizmust. Tehet művész ennél többet? Dalí nagysága helyén takonyként lecsorgó órát látni – méltatlan hozzáállás.

Picasso plakátszerűsége? Hogy túl közvetlen az üzenet? Ezt azért nem mondanám. A borzalom és szörnyűség és szenvedés és halál bemutatása igen kifinomult művészeti eszközökkel történik, habár, igaz, az üzenet maga nem megfejthetetlenül bonyolult. A kép mégis messze-messze túlmutat saját agitatív dimenzióján, ott a helye a legintenzívebb izzású remekművek között.

Lehet bárkinek saját Picasso-felfogása, lehet fogalmazni különvéleményeket Dalíról – de minden kritika csak a huszadik századi művészeti folyamatban tett hatásukkal összemérve lehet érvényes.

.

. . .

És ha már Picasso… eszembe jutott az a jó kis online program, amelynek a segítségével bárki alkothat egy saját Picassot. Az én kísérletem ott látszik a bal felső sarokban.

Hasonló cikkek:

• Viszonyítási alap
• Pauer Gyula (1941-2012)
• Papjancsi és a vak ló

Szabó Katalin, Kultúra és Kritika: Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések >>Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Hasonló cikkek:

• Az eltévedés útján
• A történet vége
• Viszonyok / Tejmozi