BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Bár nagyon lassan haladok a munkával, de nagy élvezettel végzem az internetről korábban eltüntetett Kárpáty Nyúz 2005-os cikkeinek a reprodukálását. Szórakoztató és egyben tanulságos felidézni egyfelől az akkori eseményeket, másfelől szembesíteni magamat azzal, milyen is volt, amikor inkognitóban blogoltam. Emlékszem, a rejtőzködő szerző kiléte gyakran jobban foglalkoztatta olvasóimat, semmint a cikkek tartalma. Én pedig, bár tudtam, hogy előbb-utóbb lelepleződöm, igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy sokak gyanúja ellenére nem én vagyok Kárpáty Zoltán. (Álnevet nem azért használtam, hogy ne kelljen soraimért vállalni a felelősséget, hanem éppen azért, hogy a mondandóm elvonatkoztatott legyen, ne kössék össze velem, s így a dologra figyeljenek, ne pedig arra, ki mondja: a szerepjáték része volt a projektnek.)

Most éppen egy olyan bejegyzéshez értem, amelynek szintén gyanú-elterelés volt a célja, lévén önmagamat illettem a cikkecskében nem túl hízelgő jelzőkkel. Ez voltaképp önirónia-gyakorlásomnak egy szelíd megnyilvánulása volt, azóta önhalálhíreimmel sokkal messzebbre jutottam ebben a műfajban. Mindenesetre most érdekes volt újraolvasnom, hogyan is kommentálta Kárpáty a Kortársban regényemről megjelent kritikát: Balla Dé újabban Rodolfó örökébe lépett.

Akkoriban a Mafla-sarok volt Ungváron a Facebook. Nevét onnan kapta, hogy azok a málészájú ifjak, akik a táncmulatságokon nem tudtak egy lányt sem megszorongatni, vasárnap délelőttönként a Kishíd utca és a Korzó sarkának kiszélesedő járdájáról lájkolták a templomból kijövő és előttük elhaladó hajadonokat. Sóvárgásuknak nem szabott gátat sem eső, sem fagy, akkor is ott meresztették a szemüket, amikor a szemközti saroképület sportüzletének portálja fölé a lelkes tulajdonos kitűzte az Ungvári Atlétikai Club zászlaját. Ez a nyilvános megosztás adta tudtára minden felhasználónak, hogy megnyílott a jégpálya. A szezonális applikációért rajongó ifjúság már az első estén önfeledten siklott jövője felé a villanyfényben, mit sem sejtve arról, hogy Hitler aznap írta alá a Barbarossa fedőnevű alkalmazást.

Anyám is köztük volt. Szüleivel nem sokkal azelőtt költöztek a városba Szegedről, leginkább a Kárpátalja visszafoglalása fölötti örömükben és székely nagyanyám nyughatatlanságának, kalandvágyának köszönhetően. Anyám, a messziről érkezett fruska hamar beilleszkedett a társasági életbe, oszlopos tagja lett a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezetnek, leginkább táncrendezvények előkészítésében és lebonyolításában jeleskedett. Az UAC-pálya jegén is kitüntette magát ügyességével, ha például vonatozás indult, mindig ő lett az első a sorban, őmögéje sorakoztak fel a lányok, és szembeállva az ő kezét fogta meg az a fiatalember, aki vállalkozott rá, hogy menetiránynak háttal haladva húzni kezdi a vonatot. A fiúnak jutott a legnehezebb feladat, mozdonyként ő vontatta a többieket, de az első lány szerepe sem volt könnyű, hiszen az ő karja erején és egyensúlyérzékén múlott, hogy a karaván egyáltalán elindul-e. Szerették ezt a játékot, a húzó imponálhatott az erejével, a lányok pedig élvezhették, hogy erőkifejtés nélkül is siklanak. Ám egyszer rosszul sült el a dolog. A húzó hátrabukott, magával rántotta anyámat, aki arccal beleesett a fiú korcsolyájába. Mentők vitték el, orrcsontja tört. A vágás helye élete végéig látszott az orrnyergén. Mint ahogyan a nosztalgiája is megmaradt. Elkopott csípőcsontja miatt nyolcvanévesen már csoszogni is alig tudott, amikor egy télen felsóhajtott: „Legalább meglenne a régi korcsolyacipőm. Korcsolyázni még egészen biztosan tudnék. Szabadon siklanék a jégen, lépés közben nem kellene emelni a lábamat.” »tovább

Az alábbi fotót a készítője, a Kárpátaljára korábban gyakran ellátogató egri Kolláth Jóska barátom osztotta meg a Facebookon. Indult is egy kis párbeszéd, én például rákérdeztem, hogy mikor, melyik évben készülhetett a kép – kapásból magam sem emlékeztem rá. Jó ötlet volt a gyerekeink életkorából kiindulni (az apróságok: Kovács Tamás, Balla Csönge, Kőszeghy Réka, Kovács Zsófia, Kulin Ágnes), de már elsőre három dátum adódott. Nos, utánanéztem, először 97-es naplóm adott támpontot (korábban sajnos nem írtam), aztán Éva előkereste a Pánsíp 95-ös évfolyamát – és meglett a bizonyíték.  »tovább

»tovább

Nagy mennyiségű alkoholszondát próbált kárpátaljára csempészni egy tiszasalamoni hölgy. Saját elmondása szerint elege volt a falujában népszokássá vált alkoholizmusból, épp ezert asszonytársaival összebeszélt, hogy kizárolag egy bizonyos alkoholszint alatt engedik agyukba férjeiket. A terv szerint az asszonymelegre vágyó tiszasalomoni férfiaknak előbb meg kellett volna fújniuk az alkoholszondát, és ennek állása szerint kerülhetett volna csak sor a másik állás csillapítására. A mintegy hat tucatnyi alkoholszonda a csapi vámhivatalban meglehetős feltűnést keltett. Valamennyit elkoboztak. Állítólag fel tudjak használni szolgalati célokra. »tovább

Költözés, felújítás – jaj!… Két nagyobbfajta fába is belevágtam a fejszémet mostanában. Az első a Kárpáti Vipera átköltöztetése. Sajnos a régi, ingyenes szolgáltatónál egyre több gond adódott, az utóbbi időben már új bejegyzéseket sem tudtam közzétenni, célszerűnek látszott hát saját tárhelyem alatt üzemelő blogban folytatni a sziszegést. Persze az importálási opció sem működött rendesen, így a sok régi cikkbe most újra be kell tűzdelnem a képeket. De a nagyjával már megvagyok, és új posztot is már ide írtam. A másik: tavaly ősszel elevenítettem fel régi, sokáig álnéven vezetett alternatív hírblogom történetét (itt: Kárpáty Nyúz), amely a gonzó újságírás kárpátaljai megteremtésének halovány kísérlete volt, s amelynek anyagai a neten már nem érhetők el. Illetve kis trükkel, és kicsit hiányos, torzított formában mégis. Most elkezdtem a szövegek kibányászását és újraközlését – éppen az  új viperás blogban, amelyet talán Vipera Nyúzra keresztelek.  Az első 5 cikk már olvasható abból az időből, amikor a Kárpáti Igaz Szó szakadni kezdett Kőszeghy Elemér mentén, s amikor Dupka György helyesírási készségei tetőztek, Gubcsi Lajos költészete pedig az egekbe hágott. Jó szórakozást, kellemes időutazást itt: Kárpáty Nyúz

Kedves barátunk, Fűzfa Balázs irodalomtörténész, amikor pár éve megtudta, hogy Csönge többé-kevésbé Weöres Sándor miatt lett Csönge (erről itt írok: Weöres, Csönge), fő szervezőként azonnal meghívta lányunkat a Csöngén tartandő Weöres-megemlékezések valamelyikére.  A dolog most realizálódott egy igen tartalmas, gazdag programú konferencia keretében (lásd: Egyik nyár, akár a másik – Weöres-konferencia). Csönge éppen most olvassa fel Csöngén Miért éppen Csönge című írásomat.  – Ne kérdezzétek, hogy ettől az utolsó mondattól nem csöng-e a fülem.

Véget ért a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ez jó alkalom arra, hogy felidézzem: a II.-tól kezdve bő tíz éven át mindegyiken ott voltunk. 6-7 alkalommal saját standunkon mutattuk be és árusítottuk nem csupán a saját kiadványainkat, hanem lehetőség szerint a teljes kárpátaljai magyar könyvkínálatot. Fárasztó, de nagyon kellemes alkalmak voltak ezek. Aztán kivonultam a könyvkiadásból, de vendégként még visszajártunk: hol nekem, hol Évának akadt dedikálni valója. Utoljára 2004-ban voltunk együtt a rendezvényen, Évának akkor jelent meg az első novelláskötete a Magvetőnél. Könyvbemutatók, felolvasások, dedikálások. Néhány fotó őrzi az esemény emlékét: »tovább

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak. »tovább

Nyájas és nem kevésbé Tisztelt, továbbá Játékos Kedvű és Póker Rajongó olvasóim, ezen a tavaszi, de zimankóján sántikáló szép napon van szerencsém ünnepélyesen bejelenteni, hogy immáron az enyém a legjobb, a legelső budapesti póker-kaszinó. Bizony ám! Nem csalás és még kevésbé sem ámítás, elvégre nem vagyok én politikus. Ha azt mondom, hogy az enyém az első, akkor az enyém. Legalábbis az internet-indiánok híres törzsfőnöke, a Nagy Guggoló Nyomkereső szerint. Addig-addig guggolt a weberdei ösvényeken el-elszórt link-nyomaim felett, míg kisütötte, hogy a virtuális vadászmezők legeslegjobb és legeslegelső budapesti póker-kaszinója nem más, mint az énáltalam enkezűleg készített kis szerény és nagyon enyhén szólva is csúnyácska (mások által inkább rútnak mondott) weboldal. Tessék csak bátran bekopogni a keresőbe akár azt, ami ennek a posztnak a címében olvasható, akár azt, hogy Budapest Póker Kaszinó – de lehet angol helyesírású változatokat is használni, poker, casino és Budapest relációjában az eredmény mindegyre ugyanaz: az első találat az én, az én, AZ ÉN HONLAPOM. »tovább

Kedves Károly, hidd el, ez már nekünk is ciki. A kollégákkal házon belül hosszan beszéltünk az esetről és a hozzá köthető más eseményekről, amelyek a szakmánkban így-úgy lecsapódtak, és van, ami nekünk is sok. Vidnyánszky kinevezésébe vagy az idei József Attila-díjasokba például szerintünk csak rosszindulattal lehet belekötni, de, szó se róla, Fekete György egyes megszólalásai a mi szemünket is csípik, Nyírő és Wass tantervbe emelése sem szerencsés, bár szerintünk azért jól indokolható; ezzel szemben  – igazad van – nem menthető a Táncsics-díj idei odaítélése Szaniszlónak, az ezt magyarázgató miniszteri kommunikáció pedig elég kínos (számunkra is), főleg ennek fényében.  De! »tovább

Csaknem egy hete készülök arra, hogy elmondjam, milyen az, amikor a kebel küzd a gyomorral. Amikor az atyai kebel büszkén dagad, a szülői gyomor viszont görcsbe rándul annak láttán, hogy a Leány, mint székházfoglaló, az Index címlapfotójára került, még ám marcona verőemberektől közrefogva. Akit éppen bizakodó-gyanakvó félmosollyal mustrál, az történetesen gyilkosságért 10 évre ítélt nehézfiú. »tovább

És ti már felvettétek a magyar állampolgárságot? Kérdezi szinte hetente valaki ismerőseink közül. Nehéz okosan felelni, mert a száraz nem után azonnal jön a miért nem, és ez már önmagában is konfliktushelyzetet teremt. Alig lehet elkerülni, hogy nemzeti büszkeségében meg ne sértsük a kérdezőt. A kijelentés, hogy nekünk nincs szükségünk sem magyarságunk megéléséhez, sem gyakorlásához semmilyen közjogi betagozódásra, önmagában nem elég, mert ezzel megbánthatjuk azt, akinek viszont égető szüksége van ilyesmire. Arra pedig ritkán jut idő, hogy elmondjuk: a kettős állampolgárság önmagában remek dolog, de itt és most túl sok az olyan körülmény, amelyek miatt indokolt lehet a hárítás. Néha mégis elsoroljuk az aggályainkat, onnan kezdve, hogy a magyar pártpolitika hatalmi játszmájában nem feltétlenül szeretnénk bábok lenni, azzal folytatva, hogy a kárpátaljai magyarok sokasága számára valamiféle menlevélül, menekülési útvonalul szolgáló visszahonosodás jócskán akadályozza az itthoni boldogulás megteremtéséhez szükséges hiteles politikai érdekképviselet tömegbázisának a kialakulását, s azzal zárva, hogy a magyar állampolgárság tömeges felvétele alighanem egyszer s mindenkorra elvág mindenfajta autonómiatörekvést, lévén ha Kárpátalja egy tömbben élő magyar lakosai magyar állampolgárként még területi alapú önrendelkezést is nyernének, az már szinte valami enklávé-szerűség lenne. Ukrajna igen féltékenyen őrzi területi egységét, így bizonyosra vehető, minden áron megakadályozná, hogy egy másik ország állampolgárságával rendelkező lakosok saját közigazgatási formációt alkossanak. Ám ezek az érvek általában kevéssé meggyőzőek azok számára, akik vagy érzelmi okokból döntenek, vagy személyes érdekeiket nézik: könnyebben utazni, jobb körülmények közt gyógyulni, esetleg magasabb nyugdíjat kapni szeretnének. »tovább

A szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát. »tovább

Szeretném félreoszlatni azokat a rosszindulatú pletykákat, amelyek szerint olyan felelőtlen újévi fogadalmat tettem volna, hogy az új évben még halálos fenyegetések kényszerítő hatása alatt sem indítok új blogot, nem üzemelek be új webhelyeket. A híresztelés teljességgel alaptalan, ugyanis, miután az év első napjaiban együtt gyújthattunk pazar örömtüzeket az első Berniczky+BDK blog sikeres kölcsönhatásainak felszikráztatására, rögvest egy másik projektbe is beleserénykedtem, hogy féktelen tobzódásaimat ne csak az irodalom hímes mezején szökkenthessem lombba. Így készült el a seo.liberall.hu cím alatt a weboldal optimalizálás szakterületét érintő kisebb web-egység, amelynek oldalain a kezelhetetlen szenvedélybetegségemmé vált tevékenység többé már nem rejtegethető titkait kürtölöm világgá, s amelynek keretében újabb szakmai blogot is indítottam a fantáziadús Goggle honlap optimalizálás cím alatt. De újra visszatáncoltam az irodalomhoz arra gondolván, ideje lenne a fontosabb könyveim tartalmát, illetve írásaim legjavát valami könnyen átlátható rendszer keretében elérhetővé tenni, hogy jobb sorsra érdemes olvasóimnak ne kelljen honlaprendszerem kusza labirintusában szövegeimre éhezve reményvesztetten holtukig bolyonganiuk. Reményeim szerint röpke 2-3 év alatt felépül a Balladium weBirodalom, hogy Ariadné fonalaként bevilágítson a Minotaurusz szűzlányokkal ékes gyomrába.

Szokatlan telefonhívás vasárnap délelőtt. Kissé erőszakos férfihang, túlzott magabiztosság. A hívó bemutatkozik (semmitmondó tucatnév), az ukrán biztonsági szolgálat (SzBU) őrnagyának mondja magát. Minden bevezető nélkül rákérdez: kettős állampolgár vagyok-e. »tovább

Állami támogatás híján megszűnőben van, vagy legalábbis a korábbi formájában 2013. január 1-től már már nem működik A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, régebbi és közismertebb nevén az Anyanyelvi Konferencia. Magával a Konferenciával kapcsolatban sok mindenről beszámolhatnék. Az alatt a cirka másfél évtized alatt, amikor munkájában valamilyen szinten részt vettem, számos kellemes élményben volt részem akkor is, ha a szervezet működésével szemben mindig is voltk kisebb-nagyobb fenntartásaim. Mint emlékezetes, annak idején a közvetlen pártirányítás alatt álló Magyarok Világszövetsége keretében jött létre Lőrincze Lajos elnökletével – több mint 40 évvel ezelőtt. Korlátai ellenére az első szervezetek egyike volt, amelyik a nyugati magyarság felé való, főleg propaganda célokat szolgáló nyitás után a 80-as évek végén a határon túli magyarok felé is tájékozódott. Így vehettem részt 1989-ben én is egyik emlékezetes tanácskozásukon. »tovább