Most éppen egy olyan bejegyzéshez értem, amelynek szintén gyanú-elterelés volt a célja, lévén önmagamat illettem a cikkecskében nem túl hízelgő jelzőkkel. Ez voltaképp önirónia-gyakorlásomnak egy szelíd megnyilvánulása volt, azóta önhalálhíreimmel sokkal messzebbre jutottam ebben a műfajban. Mindenesetre most érdekes volt újraolvasnom, hogyan is kommentálta Kárpáty a Kortársban regényemről megjelent kritikát: Balla Dé újabban Rodolfó örökébe lépett.

Hasonló cikkek:

• Kárpáty Vipera Nyúz
• Épül a weBirodalom
• Kárpáty Nyúz

több C-dul | még több C-dul

Hasonló cikkek:

• A Balkán új szinonomája
• Kínos szóviccem
• Felsebzett tyúkszem

Hasonló cikkek:

• A Vár utca sarka
• A régi Ungvár képei
• Grafikai kísérletek

Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos  művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna).  Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése). Bár szinte már látom a hömpölygő folyón végül árván, eleresztve sodródó esernyőt, valójában nem tudni, mire fut ki, milyen eredménnyel zárul a részben művészi, de részben nagyon is testi-fizikai, ráadásul naponta ismétlődő „Emberáldozat, amely megváltja a tájat a szenvedéstől”, hiszen, mint Németh írja,

Az először bokáig, később térdig, aztán derékon felül érő víz, amely akár el is sodorhatta volna Roccót, tudjuk, nemsokára mellig, homlokig ér, később pedig pedig teljesen elmerül, eltűnik a Duna-parton ácsorgó alak. Ez az eltűnés, igen, ez lesz majd iszonyatos.

Lehet-e szebb, hatásosabb művészi teljesítmény, mint ezt az iszonyatot megjeleníteni?

Személyes kitérő. Juhász R. Józsefet ősidők óta ismerem, fel sem tudom idézni, mikor és hol találkoztunk először, arra viszont élénken emlékszem, hogy leghosszabban Dunaszerdahelyen beszélgettünk, közösen téve eleget Hodossy Gyuláék vacsorameghívásának. Van egy fontos kapcsolódási pontunk is: Tsúszó Sándor.

a plakát forrása

Hasonló cikkek:

• A világháló kontextusában
• Éjszakai kémények füstje
• Pauer Gyula (1941-2012)

Anyám is köztük volt. Szüleivel nem sokkal azelőtt költöztek a városba Szegedről, leginkább a Kárpátalja visszafoglalása fölötti örömükben és székely nagyanyám nyughatatlanságának, kalandvágyának köszönhetően. Anyám, a messziről érkezett fruska hamar beilleszkedett a társasági életbe, oszlopos tagja lett a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezetnek, leginkább táncrendezvények előkészítésében és lebonyolításában jeleskedett. Az UAC-pálya jegén is kitüntette magát ügyességével, ha például vonatozás indult, mindig ő lett az első a sorban, őmögéje sorakoztak fel a lányok, és szembeállva az ő kezét fogta meg az a fiatalember, aki vállalkozott rá, hogy menetiránynak háttal haladva húzni kezdi a vonatot. A fiúnak jutott a legnehezebb feladat, mozdonyként ő vontatta a többieket, de az első lány szerepe sem volt könnyű, hiszen az ő karja erején és egyensúlyérzékén múlott, hogy a karaván egyáltalán elindul-e. Szerették ezt a játékot, a húzó imponálhatott az erejével, a lányok pedig élvezhették, hogy erőkifejtés nélkül is siklanak. Ám egyszer rosszul sült el a dolog. A húzó hátrabukott, magával rántotta anyámat, aki arccal beleesett a fiú korcsolyájába. Mentők vitték el, orrcsontja tört. A vágás helye élete végéig látszott az orrnyergén. Mint ahogyan a nosztalgiája is megmaradt. Elkopott csípőcsontja miatt nyolcvanévesen már csoszogni is alig tudott, amikor egy télen felsóhajtott: „Legalább meglenne a régi korcsolyacipőm. Korcsolyázni még egészen biztosan tudnék. Szabadon siklanék a jégen, lépés közben nem kellene emelni a lábamat.”

.

Schwartz Ibiék a város leglehetetlenebb helyén laktak. Amint a Szobránc utca elhagyta a belvárosi részt, balról egy hatalmas, nyújtott háromszög alakú beépítetlen terület nyílt. A túloldalon a szomszédos utca bérházai sorakoztak, de a két utca közötti jókora rész valahogy üresen maradt a városi főépítész tervrajzán. Illetve mégsem, mert az irdatlan telek kellős közepén ott árvált Schwartz Ibiék háza. Takaros kerítés vette körül, de még udvarával és bőven termő diófájával együtt is szinte beleveszett a grund tágasságába. A porta urának, Dani kutyának igencsak sok ugatnivalója akadt, mert feladatát kicsit félreértve nem akkor kezdte a haragos házőrzést, amikor valaki a közelükbe ért, hanem már akkor, amikor az üres térbe bármelyik irányból belépett a birtokháborító. A háromszög afféle átjáróként szolgált a kerülőutat megtenni vonakodók számára, így a szorgos ebnek nem sok szabad perce maradt. Ahogy az idegeneket, úgy a hozzájuk igyekvő ismerősöket is messziről felismerte. Akkor is percekig tartó örömcsaholásba kezdett, amikor anyám feltűnt a látómezejében.

Ibi szülei odavesztek Auschwitzban, ő csodával határos módon megmenekült. Fodrásznő lett, talán magának sem vallotta be, hogy miért. Soha annyi kopasz nőt nem látott, mint ott, akkor. Hát most dúskálni akart a hajkoronákban, mestere akart lenni a női fej szépségének. Aki sokat éhezett, mondják, soha nem képes igazán jóllakni. Így nem tudott Ibi betelni a nők hosszú hajával.

Anyám fiatalasszony korában, az akkori divat szerint havonta besüttette a haját. Hazajárt Ibiékhez, elvégre barátnők voltak még a régi szép korcsolyás időkből. Ibinek persze nem volt iparengedélye, ilyesmi kiváltása szinte lehetetlen volt akkoriban, így felkészültek minden eshetőségre. Ha Dani a szokásosnál dühödtebben ugatott, kilestek az ablakon, s ha gyanús idegen közeledett, percek alatt süteményes-teás pletykaparti színhelyévé alakították az illegális fodrászatot. Nagy csevejekre persze hajberakás közben is volt mód. Egyszer olyan heves vitába keveredtek, hogy az időről is megfeledkeztek. Hirtelen haragú anyámat felpaprikázta barátnőjének valamelyik kijelentése, élesen replikázott, persze a másik sem hagyta magát. „Te jó ég, túlsütlek!” – kapott észbe Ibi, és sietve igyekezett kioldani a hajsütő vasat, majd rémülten felkiáltott: „Jaj, Babikám, összeégettem a fejbőrödet!” Anyám nem érzett semmilyen fájdalmat és azonnal rá is jött, mi történt. „Egy nagy vörös foltot látsz a homlokom fölött? Egy másikat pedig a tarkómon?” Az igenlő válasz után megnyugtatta barátnőjét, hogy azok ott nem a sütővas, hanem a fogó nyomai. Azé a fogóé, amellyel a császármetszés után anyámat a budapesti Rókus Kórházban kiemelték nagyanyám méhéből. A szorítás helye csecsemőkorában még élénken látszott, aztán fokozatosan elhalványult, kislánykorára teljesen eltűnt. De ha nagyon feldühösödött és mérgében kipirult, akkor a piros foltok újra megjelentek fejbőrén.

.

Kovásznai nagyanyámat a mostohaapja román férfihez akarta kényszeríteni, hát megszökött otthonról a házasság elől. Jó messze keveredett Székelyföldről, Budapesten kötött ki, műbútorasztalos nagyapám oldalán. Tizenöt éven át nem sikerült teherbe esnie. Orvosról orvosra járt, kipróbált minden gyógyfürdőt, elvégzett minden javasolt kúrát. Mígnem, végső kétségbeesésében és meghazudtolva rátarti reformátusságát, felajánlotta Szent Antalnak legféltettebb kincsét, a karikagyűrűjét. Abban az évben teherbe is esett anyámmal, aki megszülhetetlen óriásmagzattá fejlődött, ezért volt szükség a császári beavatkozásra. A katolikusok híres szentje pedig megkapta a karikagyűrűt.

Az Oskola utcában laktak, de az iskoláit anyám már Szegeden kezdte. És ez a város hagyta rajta a legmélyebb jelet. Hiába élt csaknem hetven évet Ungváron, mindvégig szegedinek tartotta magát, emlékeiben a Fogadalmi templom (ő csakis így hívta a Dómot) kettős tornya, mint esküre emelt ujjak, jelképezte az önmagával való azonosságot.

.

Amikor bátyám tíz nappal a béke kitörése után, 1945 májusában megszületett, az édesapja valószínűleg nem élt már. A visszavonuló magyar csapatok zászlósaként eshetett el, talán valahol a Balaton-felvidéken – de erről nem jött semmilyen hivatalos értesítés, bizonytalan szemtanúk jóval később számoltak be arról, hogy mintha látták volna aknára lépni. Utolsó levelét még Hevesből, Andornaktályáról küldte anyámnak. Akkor már tudta, hogy rövid, háborús házasságuknak a gyümölcse rövidesen világra jön.

Nagyapám sem élt már, és a két özvegy életkilátásai nem voltak valami fényesek a szovjet kézre került Ungváron. Se munkalehetőség, se megélhetés… Anyám angóranyulakat tartott, szőrüket megfonta, pulóvereket kötött a fonalból. Az orosz tisztek jó pénzért ezzel kedveskedhettek feleségüknek. Mire beköszöntött a tél, megvolt a tüzelőre való. De valami nagyon nedves fát sóztak rájuk, sehogy nem akart a kályhában lángra kapni. A gondoskodásban is türelmetlen nagyanyám – nehogy megfázzon a baba – a petróleumlámpából alaposan meglocsolta a hasábokat, na, ez majd fog égni! – és már lobbantotta is a gyufát.

Anyám semmitől sem félt jobban a tűznél. És semmiről sem tudtam vele kevésbé beszélni, mint erről az esetről.

Amikor látszott, hogy életben marad, az orvosok azon tanakodtak, vajon azt mondják-e meg neki előbb, hogy valószínűleg le kell vágni a lábát, vagy azt, hogy összeégett édesanyját már nem tudták megmenteni. Szerencsére volt jó hírük is. A szomszédnak, aki a lángban álló szobába behatolt, volt annyi lélekjelenléte, hogy bátyámat pólyástul kidobta az ablakon a hóba. Fel sem ébredt mély álmából.

Anyám fájdalmait morfinnal csillapították. Amikor hetekkel később a baljós előjelek ellenére lába mégis gyógyulásnak indult és beszüntették a szer adagolását, elvonási tünetei lettek. Hogy ezt elviselhesse, orvosa azt ajánlotta, gyújtson rá. Húszévesen így szokott rá a cigarettára – és füstölt is ötven éven át.

Ha megmarad is a lába, járni nem fog tudni rajta, mondta ugyanaz az orvos. Nem lett igaza. Nem tudhatta, hogy mire képesek a korcsolyázáson edzett izmok. Anyám teljesen felépült, még csak nem is húzta a lábát. Az égési sebek viszont alaposan elcsúfították lábszára egészét és combja nagy részét. Sokáig járt sötét harisnyában, a strandra sem mert kimenni. De az én kisfiúkoromban már nem voltak gátlásai. Gond nélkül napoztatta a lábát. Mi megszoktuk, de az idegenek kicsit megrettentek, ha meglátták. Egyszer valaki a fülem hallatára azt kérdezte tőle egy kiránduláson, hogy a szifilisz maradványa-e ez a csúnya hegesedés.

.

Anyám fogadalmat tett, hogy tíz évig vár bátyám apjára. Mivel eltűntnek nyilvánították, bízhatott abban, hogy talán csak súlyosan megsebesült vagy hadifogságba esett… Emiatt a fogadalom miatt apámnak tíz évig kellett udvarolnia. Amit a maga esetlen módján gyakorolt is kitartóan. Nem volt egy sarmőr, anyám pattanásos-szemüveges, félénk fiúnak látta. Gyermekét nevelő özvegyasszonyként sokáig nem tudta komolyan venni a közeledését.

Apám két évtizeddel később egyebek mellett azért is tartotta élete sorsszerű fordulatának, hogy az önállóvá akkor váló magyar megyei pártlap főszerkesztője lehetett, mert a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében ismerkedett meg anyámmal akkor, amikor az újság az ukrán Zakarpatszka Pravda tükörfordításaként jelent meg. Mindketten különösnek találták, hogy korábbról, háború előttről nem ismerték egymást. Te is SDG-s voltál? – csodálkoztak egymásra. „Én akkoriban már háznagyként működtem” – büszkélkedett apám, s hozzátette, hogy ő tartotta a vasárnapi istentiszteleteket a gyülekezeti teremben, majd várta, hogy anyám is meséljen. „Én táncos esteket szerveztem ugyanott.” Apám akkor nem szólt, és csak sokévi házasság után vette a bátorságot, hogy az élcet elsüsse: „Azért az érdekes, hogy ahol egyik nap én azt mondtam, Testvéreim, emeljük fel szívünket az Úrhoz, ott te másik nap azt mondtad, Ugye klassz ez a tangó, Pista!”

.

Schwartzék egyik napról a másikra döntöttek úgy, hogy kivándorolnak Izraelbe. Maga a procedúra persze hosszadalmas volt, Ibit is, férjét is alaposan megalázták a munkahelyén, de ez már nem számított nekik, fásultan tűrték. Anyám értette is, nem is, miből lett elegük. Amikor huszonöt év után először sikerült Szegedre eljutnia, ő is megkérdezte magától: akarna-e újra itt lakni. Persze, akarna. De akarja-e feladni azt az életet, amelyet Ungváron sajátjának érez? Akarna-e mindent elölről kezdeni – mint ahogy az anyja cirka tízévente megtette életében. Nem, sem a szép házát, sem a főszerkesztőné státust nem hagyná ott. Nem állítaná, hogy ez a szovjet valóság fenékig tejfel, de nem is elviselhetetlen. Legalábbis számára, aki osztozhat a magasra jutott pártkáder, apám kiváltságaiban.

Ibi azon a vitatkozós délutánon alaposan kiöntötte a szívét. Elsorolta a rendszer minden lehetetlenségét, kezdve a munkahelyi korrupciótól az országos pártvezetés hazudozásáig. És hogy üldözik a zsidókat. Ugyan dehogy, hát miért üldöznék őket!? – nyomta meg az utolsó szót anyám, maga előtt is eljátszva, mintha semmi köze nem lenne a nevét Rózentálról Rónára magyarosító, reformátussá keresztelkedett nagyapám származásához.

Mindennel készen voltak, amikor Dani eszükbe jutott. Mi lesz a kutyával? Ibi férje levitte falura a rokonokhoz, s nyugodt szívvel utaztak el. A ház egy ideig lakatlanul állt (eladni már nem tudták: a városi főépítész végre besatírozta az üres teret – egy évvel később lebetonozott autóparkoló lett a grundból), de a lakók egyike pár nap múlva újra megjelent a portán. Dani volt az, megszökött új gazdáitól, visszakutyagolt a városba. Még hetekig őrizte az üres házat. Éppen érett a dió, azt ropogtatta az ugatószünetekben, az esőcsatorna alatti dézsában mindig talált friss vizet, s néha az üres telken átvágó birtokháborítók is vetettek neki pár falatot.

Anyám éppen akkor járt arra, amikor már ledózerolták a házat. Dani szomorúan ült a romhalmaz tetején. Nem lehetett elcsalogatni. Pedig, ha másért nem is, de a miatt a régi vita miatti lelkifurdalása miatt anyám biztosan befogadta volna.

.

Már nyolcvan múlott, amikor egyszer ebéd közben, ahogy egymás mellett ültünk, felfedeztem, a bal csuklóm felett majdnem pontosan ugyanúgy helyezkedik el három pötty, mint az ő alkarján. „Azért anyajegy, hogy megegyezzen”, mondta azzal a hangsúllyal, mint aki születésem óta tisztában van ezzel a megfeleléssel. Akkor semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam ennek, de a halála óta egyre gyakrabban nézegetem magamon ezt a genetikai tetoválást.

Megjelent: Mozgó Világ, 2013/5 – több mozgó

Hasonló cikkek:

• Nyulasvíz
• Kapok vagy nem kapok?
• Csupakabra és tigrispiton

Politikai szempontból nem helytálló, ha a zokni minőségére viselőjének lábszagából következtetünk.

A kiszivárogtatás  ténye túlmutat az erkölcsi fenegyerekségen.

Ketten voltak testvérek és egyikük se szerette a húgát.

A parkban alig tudta elfogni a hányingerét.

Egyéb dolgok is kisördögöt ébresztőek, állítja az újdondász.

Himnuszunk dédanyja révén huszti származású költőjének nevében is!

Külön házakban laknak, de beszélgetnek egymással, mint egy nagy család.

A dedikálás június 6-án, délután 15 órakor kezdődik és június 8-án fejeződik be.

(egyébiránt)

Hasonló cikkek:

• Halálos agyműtét
• Szenteltvizet a Nemzetihez
• Megszakadt a blog-rekorder

Bizalmasan kezelendő információknak nem vagyok a híve. Kapni se nagyon szeretek ilyet, mert zavar, hogy nem kürtölhetem világgá, hogy adjak, az meg végképp ellenkezik a felfogásommal. Ha van a nyilvánosságra tartozó véleményem, azt vállalom névvel, ha nincs, akkor azt megtartom a magánszférámban. A névvel vállalható véleményemet pedig leginkább saját szövegezésemben szeretem közreadni, azaz inkább megírom, nem pedig elmondom. Így ha megérik, kikristályosodik bennem valamilyen mondandó Vidnyánszky Attiláról és csúfos dicsőségéről, akkor abból cikk, esszé, naplójegyzet vagy blogbejegyzés lesz és saját nevem alatt fog megjelenni.

A dolog azért bonyolult, mert ugyan messzemenően elítélem Attila mostani szerepvállalásait, ugyanakkor egyrészt sajnálom is, amiért politikai apró(??)pénzre váltja szakmai presztizsét és kártékony buzizó idiótákkal vállal közösséget (két nappal későbbi sajnálkozó nyilatkozat: késő bánat), másrészt keserűvé tesz, hogy mindez egy fényesen indult kárpátalja sráccal történik, akiről minden vétke és bűne ellenére rosszul esik nekem kemény elítélő szavakat írnom. Viszont mentséget már nem tudok találni számára.

Hasonlóan érezhette ezt a Kárpátalja.ma (és más lapok) színházi témákkal régóta foglalkozó kritikusa, újságírója, akinek a gondolatai azonban Vidnyánszky Attila pátriájában – legalábbis az említett lap révén – nem juthattak el az olvasóhoz. Cikkében egy nem is túl élesen fogalmazott mondatot nem engedett át a belső cenzúra, ellenkező értelmű kijelentést ajánlottak. Ezt ő nem fogadta el, így a cikk nem jelenhetett meg a lapban. Megjelent viszont a szerző blogjában. Tanulságos írás.

Ernyei Bea:

Vidnyánszkyról csak jót Kárpátalján?

Hasonló cikkek:

• Szőcsurka
• Orbánt belülről
• Kinek az esélye?

Agyműtét közben vesztette életét Ungváron Balla D. Károly. A beavatkozásra azután került sor, hogy a közismert kárpátaljai író elhatározta, nemzeti szilikon-implantátumot ültet be koponyájába, leginkább azért, hogy ő is olyan verseket tudjon írni, mint az efféle segédeszközökre egyáltalán nem szoruló honi pályatársa, Vári Fábián László. A liberális agyközpont helyére szánt implantátumot a legkiválóbb, erre hívatott szakemberek gondos munkával elkészítették, majd megfelelő adag küldetéstudatot fecskendeztek bele. A páciens kívánságára a műtét végrehajtását végző konzíliumba főtanácsadóként Fekete Györgyöt és Kerényi Imrét is meghívták, akik a Vidnyányszky-szérum jó időben történő hozzáadását felügyelték.

Az operáció sikeresen indult, ám egy ponton Balla szervezete váratlanul heves immunreakcióval reagált:  súlyos epeömlés következett be. A maróan keserű folyadék feltolult a koponyába és teljesen szétmarta a nemzeti implantátumot. Ám eddigre sajnos a műtét elején kimetszett liberális agyközpont bomlásnak indult egy porceláncsészében, így azt visszahelyezni már nem lehetett. A legkiválóbb szakemberek tanácstalanul és tehetetlenül nézték végig, amint Balla az agyhalál mellékhatásaként még maradék identitását is elveszti.

több hasonló

Hasonló cikkek:

• Megszakadt a blog-rekorder
• Halálos viperamarás
• Meghiúsult merénylet

Tovább megyek: ha a demokratikus ellenzék mégis győzne jövőre, az nem jelentené Orbán tényleges bukását. Ahogy ezt a szándékát be is jelentette, előre sikerült megkötnie a következő kormányok kezét, az ország kockázatos kényszerpályán halad, erről letéríteni egy várhatóan hisztérikus magatartású jobboldali ellenzékkel a háttérben szinte lehetetlen (ehhez legalábbis kétharmad kellene). Lehet tehát bárki a baloldali kormányfő, népvezérnek megmarad Orbán és (nem mellékesen Áder köztársasági elnök támogatásával) gyakorlatilag az ő egyetértése nélkül semmi sem történhet majd a magyar politikában.

Ezért gondolom, hogy amíg saját fideszes alattvalói ki nem rúgják alóla a trónjául szolgáló pénzes ládikát, addig Orbán Viktor teljhatalmának a megdöntésére nincsen mód. Elsöprő erejű népharagra vagy arra, hogy (például pszichés állapotának további romlása miatt) önként lemondana, kár számítani.

Marad a belső puccs. Akkor tehát hajrá Fidesz? Nagy kérdés, hogy a lassan csak jóllakó oroszlánnál  mennyivel jobb a sok éhes kis hiéna.

Olvas el ezt is: Megtippeltem a 2014-es választások eredményét

Hasonló cikkek:

• Kinek az esélye?
• Csupakabra és tigrispiton
• Vidnyánszky csúfos dicsősége

Az egyik legfrissebb cikk durva helyesírási hibával kezdődik: címben különösen bántó, hogy az Ung-parti kifejezést kisbetűvel szerepel. A tudósítás ezekkel a kiemelt mondatokkal indul:

Minden évben ezreket vonz ez a csodálatos természeti esemény Ungvárra- A virágzás csúcsa, mikor a szakurák ágait rózsaszín virágok borítják be – hihetetlenül izgalmas esemény. Ungváron található Európa legnagyobb szakura fasora, az Ung folyó partján húzódva, a Pravoszláv és Kijevi parti utak mentén.

Hogy mi a baj ezekkel a mondatokkal, nem magyarázom. Akiknek sérti a fülét, maguk is felfedezik a sutaságokat, akik meg „tudósítóként” így fogalmaznak, azokra kár okító szót fecsérelni.

A bukdácsoló mondatok folytatódnak, akadnak egészen meglepő fordulatok: „Ebben az időben Ungvár teljes mértékben paradicsommá változik”. Hát jó… De aztán jön az a mondat, ami véget is vet a élménynek: „Néhány fát lehet még találni az egész városban, de egyedül nem olyan látványos egy szakura.” Ezután már nem tudom tovább olvasni a cikket, így sosem tudom meg, kicsoda-micsoda a címben szereplő Szabadságocska.

Korábban gyakrabban jegyeztem fel hasonló torzszüleményeket, most a Kárpáty Nyúz régi cikkeit reprodukálva találtam például erre:

szervezetünknek az az óhaja, hogy a REMÉNY KAPUJÁ-nak fél szárnyát a szlovák oldalon lenne kívánatos felállítani

Az az óhaja, hogy lenne kívánatos. Nem rossz. És ez egy hivatalos levél… Pedig ekkor még árvíz sem volt…

Egyik megdöbbentő helyesírási élményem ugyanis a 2000-es nagy kárpátaljai árvízhez kapcsolódik. Akkor egy szervezeti vezető (akinek a fentebbi mondatokhoz is köze van…) segítségkérő körlevelet írt, s el is küldte számos helyre, többek között magyarországi minisztériumoknak, főhivataloknak, alapítványoknak. A szöveg hemzsegett a helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól, az árvíz sújtotta  kifejezés például ly-nal szerepelt, hol egybe, hol különírva, hol kötőjelesen… Akkor még rajta voltam annak a szervezetnek a levelezőlistáján, én is megkaptam a levelet. Baráti hangnemben válaszoltam: azért a miniszteriális helyekre kimenő szövegeket nem ártana előtte hozzáértővel megnézetni. Kárpátalja Nagy Helyesírója és Fogalmazója helyett a felesége reagált:  telefonon hívott fel és leszúrt, mint egy pengősmalacot: hogy merészelek én ilyen tragédia közepette a helyesírással foglalkozni.

Megértettem. Kárpátalján természeti csapások idején nem érvényes a helyesírási szabályzat. Az a baj, hogy máskor se igazán….

És ha már rossz mondatok.

Még néhány gyöngyszem régebbi gyűjtésemből.

Egy remélhetőleg soha meg nem jelenő regényből:

A városi zaj tompán hallatszott az emeletre, amely a bank épületében elhelyezett irodájában Mikola József záró munkanapját ellenőrizte át computerén.

Egy másik regény viszont megjelent, benne ezzel a mondattal:

Három kutyáját, amelynek három ólja mértani pontossággal komorlott a hombár előtt, egymás után rugdosta a csizmájával vacokra.

A két fenti példának nincs köze a Nagy Helyesíró és Fogalmazó elévülhetetlen munkásságához, a két alábbi viszont az ő háza tájáról származik.

Egy hírlevélből:

emléktábla megkoszorúzása az egykori megye háza falán, ahol a kiadó szerkesztősége van

Érjük Értjük, a szerkesztőség e mondat olvastán kínjában a falra mászott.

Egy felhívásból:

Föl kell készíteni a kárpátaljai magyarságot a 2003 szeptemberében történő vízum bevezetésére Magyarország és Ukrajna között.

A vízum, amely megtörténik.

Rossz mondat, törött ablak. És sehol egy üvegestót.

Fenti írásomban volt néhány elütés. Köszönöm a szemfüles ifjaknak, hogy észrevették – javítottam. És bízom abban, hogy a KMMI-nak is besegítenek. Ott nagyobb szükség lenne erre.

Hasonló cikkek:

• Csupakabra és tigrispiton
• Anyám jegyei
• Orbánt belülről

Alább látható, nem túl jó minőségben, az ugyanekkor készült és a lapban megjelent képek közül kettő, többek között olyan jeles személyiségekkel, mint Tóth Mihály, Ilku Marion, Szabó Tibor, Lábody László, Zöld Ferenc (fent), illetve Szabó László doktor és Egyed Albert (lent). Alább: az adott Pánsíp-szám híroldala a könyvnapi beszámolóval. (Nagyobb mérethez: kattints a képre, majd újabb kattintással nagyítás!)

És hogy miért nevezem a címben az utolsó boldog Könyvnapnak? Azért, mert minden fáradalom és nehézség ellenére ezek a napok igazi ünnepek voltak számunkra – viszont a szervezés-rendezés bizonyos körülményei mégis arra késztettek, hogy átadjam a szervezést… De talán az a legjobb, ha (rövidített szöveggel) idetűzöm naplóbéli visszaemlékezésemet 1997-ből, amely híven tükrözi akkori gondolataimat, érzéseimet.

»Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény “szervezési jogát” a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. “Belefáradván és -fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. [...]

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én “privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint “saját” rendezvény.

Hát nem!

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított “stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nemcsak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett “kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: “Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…«

Hasonló cikkek:

• A hontalanság metaforái
• Idegentitás
• Nem vagyok azonos

A fenti hír persze álhír, magam költöttem öt évvel ezelőtt. Önmagában nem is lett volna érdemes a felelevenítésre, ha a Kárpáti Vipera arhívumának a rendezgetése közben a magam számára is feledésbe merült eset fel nem idézte volna, lásd (frissítés a post végén):  Domainvesztések Kárpátalján

Hasonló cikkek:

• Épül a weBirodalom
• Tíz éve blogolok
• Az utolsó boldog Könyvnap

Hasonló cikkek:

• Épül a weBirodalom
• Tíz éve blogolok
• Alkoholszonda-csempészet

A portál legelső, a külön vagy egybe?  eldöntésére hivatott alkalmazásba először a honlapoptimalizálás kifejezést gépeltem be, az utasítás szerint különírva. A szoftver kötőjeles megoldást javasolt. Ami rendben lenne, de a hozzá fűzött magyarázat már eléggé megtévesztőnek tűnt, annak első pontja ugyanis határozottan egybeírást javasolt, a második pontja a kötőjel indoklásában viszont kettőnél több összetevős alakokra érvényes szabályra hivatkozik, holott itt nincs kettőnél több.

Ezután a keresőoptimalizálás szót gépeltem be, az utasítás szerint különírva. A válasz itt a kötőjeles formától megkímélt, de két alakot javasolt: az egyik külön, a másik egybe… Ráadásul mindkettőt azonos nyomatékkal, figyelmeztetve, hogy a kilistázás sorrendjének nincs jelentősége. A magyarázat első esetben azt indokolta, miért kell külön-, a másikban azt, miért kell egybeírni. Vagyis: a egybe vagy külön?  nevű program éppen a nevében szereplő kérdésre nem tudott válaszolni. És nem ez volt az utolsó tréfája.

Ezek után ugyanis megkérdeztem az akadémiai fejlesztéstől, vajon hogyan írandó maga a kulcskifejezés, azaz mi a helyes alak: egybe írva vagy egybeírva? Kitaláljátok a választ?

Lehetett-e erre más válaszom, mint hogy elmegy ám a picsába az a program, amelyik a saját nevének a kulcskifejezéséről sem tudja eldönteni, hogy egybe vagy külön helyes-e.

PS. (később) Jó, elfogadom (a Twitteren kaptam bírálatot): a második esetben kicsit kiéleztem a dolgot. Elvben lehet olyan mondatot kreálni, ahol a szokásos egybeírt alak helyett (ez a folyamat, a tevékenység neve) mégis külön kell írni. Például: pénzt kereső optimalizálás – De mi van a 3. esettel? Mondjatok példamondatot, amikor egybe, s amikor külön!

PS. (május 4)  Bizony, legalább fele részben felül kell bírálnom véleményemet (lásd a kommenteket is).

1. Az első esetben megvan a 3 komponens. Most már csak az a kérdés, hogy a magyarázat első pontja miért ajánlja az egybeírást.

2. Az első PS-ben már beláttam, hogy lehetséges olyan mondatot alkotni, amely miatt a különírás is indokolt. Itt az a gond, hogy a két lehetőség egyenrangúnak látszik, holott a különírás igen ritka esetekben lehetséges, természetes beszédhelyzetben valószínűleg soha nem fordul elő.

3. Itt kitartok amellett, hogy az egybe – mint számba – való beleírás teljes képtelenség, nem mutat semmilyen realitást, így itt a két verzió megadása kifejezetten zavaró, mondhatni dühítő.

Viszont dühből nem lehet nyelvészkedni, belátom. Blogolni viszont igen – úgyhogy a három tételből másfelet visszavonva megkövetem az akadémiai szoftvert és csupán melegebb éghajlatra küldöm a durvább verzió helyett, nem titkolva, hogy indulatomat elsődlegesen a Gorkij-Majakovszkij-féle előzmény korbácsolta fel.

Gondoltam, visszamegyek én még ehhez a szoftverhez, kérdezek ezt-azt. Már az első ötletem bejött:

Itt persze az utolsó a jó, az első kettő baromság. De remek szabályokkal indokolható, hogy miért kell így írni. Az elsőre kreáltam mondatot is: A táncot járó beteg szolgálat közben nem iszik.  Itt valóban külön kell minden szót írni. No de a második??? Hova jár a betegszolgálat?

Aztán megtréfáltam a programot ezzel: ökör+köröm+pörkölt+főző+verseny

8 változatot ajánlott összesen 63 magyarázattal.

Na, nézzünk valami könnyebbet, gondoltam. És nem hittem a szememnek. Mégiscsak elmegy a picsába ez a program (viva academia)

Hasonló cikkek:

• Nettó baromság
• Rossz mondat, törött ablak
• Alkoholszonda-csempészet

Kedves barátunk, Fűzfa Balázs irodalomtörténész, amikor pár éve megtudta, hogy Csönge többé-kevésbé Weöres Sándor miatt lett Csönge (erről itt írok: Weöres, Csönge), fő szervezőként azonnal meghívta lányunkat a Csöngén tartandő Weöres-megemlékezések valamelyikére.  A dolog most realizálódott egy igen tartalmas, gazdag programú konferencia keretében (lásd: Egyik nyár, akár a másik – Weöres-konferencia). Csönge éppen most olvassa fel Csöngén Miért éppen Csönge című írásomat.  – Ne kérdezzétek, hogy ettől az utolsó mondattól nem csöng-e a fülem.

Hasonló cikkek:

• Csönge és a marconák
• Új fotók rólam
• Kreatív ígéret

(1. Kétharmad oda. Valószínűség: 10 %). Az erőteljes kormánypropagandának és a nagyarányú osztogatásoknak, szapora hangulatjavító intézkedéseknek és nem utolsósorban a határon túlról leadott pár százezer szavazatnak köszönhetően, illetve az ellenzék erőtlensége és megosztottsága miatt Orbán Viktor újra megszerzi a 2/3-ot. A Fidesz megnyugszik. Hatalmi éhségüket eddigre nagyrészt kielégítették, saját embereik ülnek minden fontos pozícióban, a döntéshozó, pénzosztó, felügyelő egy egyéb testületekben, intézményekben a Nemzeti Banktól a községi sportklubokig bezárólag. A pártelitnél szélesebb klientúra is nagyrészt pozícióhoz, kisebb-nagyobb hatalomhoz, bőséges jövedelemforráshoz jutott. Ami befolyás még megszerezhető, arra az új négy év bőven elegendő lesz, gondolják, így enyhítenek a tempón. Már nincs szükség a permanens harcra sem a kultúra, sem az oktatás, sem a közigazgatás területén, már nincs kit legyőzni: az ideológiájukkal és politikai meggyőződésükkel szemben álló csoportokat már perifériára szorították. Békés pártállami idők következnek, a pedagógusok tanítják Nyírőt és Wasst, a mozik játsszák a Vajna-ízlésű filmeket, a fényes papi segédlettel felszentelt Nemzetiben parádézik az úri osztály krémje. Befejeződik a más meggyőződésűek kivándorlása vagy meghasonlása-elhallgatása, az ellenállás félig vagy teljesen illegális szűk körökbe húzódik vissza. A pártutasításos rendszer körülményei között a szigorú központi irányítás egyrészről és a lakossági megfelelni akarás másrészről stabilizálja a társadalmat, a befektetők túlteszik magukat aggályaikon, egyre több a beruházás, növekedésnek indul a termelés. A korábban oly neuralgikus társadalmi kérdésekről szó alig esik, a roppant szerény, de stabil megélhetési lehetőségek iránti ragaszkodás a társadalom javát kitevő rétegekben lassan kitermeli a nyugalom és elégedettség hormonjait. Orbán hátradől bársonyszékében, és jól mulat azon, ahogy fintorogva és öklendezve bár, de Európa lenyeli a békát.

(Szűkös többség ott. Valószínűség: 15 %). A Fidesz-KDNP drámai választási küzdelemben vékony parlamenti többséget szerez és újra kormányt alakít, de az Orbánt kis híján legyőző ellenzéki oldal már megérezte erejét. Számolni kell vele, ami a kormányoldalnak nagyon nincs ínyére. Ráadásul sokkal kisebb lett a parlament, a nagy osztogatások után az államkassza üres, Matolcsy hiába nyúl bele könyékig a devizazsákba: az új győzelemtől több hatalomra és több pénzre ácsingázók egyre mohóbbak és mind többen vannak, telhetetlenségüket kielégíteni a meggyengült kormány nem képes. Az elégedetlenség most már a régi hívek táborában is növekszik, az őszi önkormányzati választásokon az ellenzék tarol, a kormány és a Fidesz lehetőségei tragikus mértékben összezsugorodnak. Belháború indul, egyre nagyobb a belső ellenzék, amely úgy látja, Orbán Viktor nem ilyen lovat ígért nekik arra az esetre, ha minden elvüket feladva a végsőkig kitartanak mellette. Mindez megviseli a miniszterelnököt, megretten a bukás lehetőségétől, új kormányzása második évében boldogan menekül a Sándor-palotába. De a Fidesz második-harmadik vonala nem elégszik meg ennyivel, Orbán bizalmi embereit is félreállítják. Ez azonban a vesztüket okozza: nélkülük az országot működtető korrupciós struktúra megroppan. Leáll a termelés, megugrik a munkanélküliség, elszabadul az infláció. Országos sztrájkok, mindennapi tüntetések, zavargások, bűnözői csoportok megerősödése. Anómia, káosz, anarchia. Az erejét egyre meggyőzőbben fitogtató ellenzék mindezt kihasználva kierőszakolja és megnyeri az előrehozott választásokat.

(3. Se-se. Valószínűség: 30 %) Sem a demokratikus ellenzék, sem a kormánypártok nem szereznek abszolút többséget. A Fidesz a mandátumoknak 40 % körüli hányadára tesz szert, és összességükben hasonló teljesítményt nyújtanak a parlamentbe bekerült demokratikus ellenzéki pártok is. Kormányt az alakíthat, aki a 15-20 %-ot elérő Jobbikkal összeáll. A demokratikus oldal erre nem mutat majd hajlandóságot, ám Orbán Viktor – a legfőbb cél: hatalma megtartása érdekében – koalícióra lép a Jobbikkal, amelynek ideológiája végképp benyomul az erre fogadóképesnek mutatkozó Fideszbe (bár sokan távoznak a pártból…). Magyarország kilép az EU-ból, rövid idő alatt befejeződik a demokratikus társadalmi berendezkedés végleges felszámolása. Általánossá válik a gyanakvás, az állam behatol a magánéletbe. A sovén és irredenta állampropaganda mellett teljes törvényi legitimációt kap a rasszizmus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a homofóbia… Orbán Viktor és Vona Gábor karöltve indul minszki, bakui, pekingi, moszkvai pofavizitre.

[Kisebb valószínűségű alesetek: a) Nagykoalíció alakul a Fidesz-KDNP + a demokratikus ellenzéki pártok részvételével. Az egymástól roppant távolságra került politikai oldalak Jobbik-kiszorító kényszerű összefogása nem hoz stabil kormányzást, egy éven belül új választásokat kell kiírni. b) A parlamentben a többséget meg nem szerző erők közül a Fidesz-KDNP vállalja a kisebbségi kormányzást. Paktum születik: cserébe azért, hogy Orbán Viktor nem lép koalícióra és távol tartja a hatalomtól a Jobbikot, a demokratikus ellenzék vállalja, hogy konstruktív magatartást tanúsítva kívülről fogja támogatni a kormány-kisebbséget. Például megszavazza a költségvetést, a törvényeket, kinevezéseket stb., azaz így biztosítja a kormányzás működőképességét. A kényszerházasság azonban nem működik, kormányválság alakul ki. c) Kormányképes parlamenti erő híján új választásokra kerül sor, amelynek ugyanez lesz az eredménye. Ezért ismét új választást kell kiírni. És újra. És újra… Ezalatt a Jobbik annyira megerősödik, hogy a negyedik kört már ők nyerik.]

(4. Vékony többség itt. Valószínűség: 35 %) A demokratikus pártok szűkös parlamenti többséget szerezve közösen alakítanak koalíciós kormányt. Kísérletet tesznek az ország rendbetételére, a jogállamiság helyreállítására, a gazdasági-pénzügyi helyzet életképesebbé tételére, a társadalmi viszonyok normalizálására – de három komoly akadályba ütköznek. Az első, hogy a gyenge többség szinte lehetetlenné teszi a hatékony törvénykezést, az Orbánék által felépített jogrend megköti a kezüket. A második: a Fidesz-KDNP és a Jobbik hisztérikus hangulatot kelt mind a Parlamentben, mind az egyre elégedetlenebb (mert változást alig tapasztaló) lakosság körében, a társadalmi nyomás fokozódik a részben tehetetlen, részben a lehetőségeit elügyetlenkedő kormányon. A harmadik, legsúlyosabb akadály: a sikertelenség széthúzáshoz vezet a kormánykoalíció pártjai között, sőt, magukban a pártokban is. A belső torzsalkodások elvonják a figyelmet az ország ügyeiről. Bár világosan látható, hogy radikális lépésekre lenne szükség, a hatalmat erőtlenül gyakorló baloldal mindinkább a béna kacsa szerepébe csúszik. Addig-addig ragaszkodik ingatag hatalmához, míg ellenzéke újra hihetetlenül megerősödik és következő választásokon újra tarolhat.

(5. Kétharmad ide. Valószínűség: 10 %) A Fidesz vezette kormányoldalnak minden erőfeszítése ellenére sem sikerül növelnie a szavazótáborát, a demokratikus ellenzék pártjai azonban, ha nem is nyerik el a közömbös milliók bizalmát, de az idegenkedés falát mégis látványosan áttörik, így az Orbán Viktor kormányzásával főleg életminőségük romlása miatt elégedetlenek és a Fidesz jobbszélre kacsintgató kirekesztő politikáját végképp elfogadhatatlannak tartók némi fintorgással ugyan, de csak odaadják protest-szavazatukat vagy a szocialistáknak, vagy a civilekből alakult, balközépre húzó, egy év alatt megerősödött formációnak, amely addigra számos társadalmi réteget képes megszólítani. Az MSZP kicsivel 48 % alatt, az Együtt kicsivel 18 % alatt teljesít, hajszál híján megvan a kétharmaduk. Bár pártjaik nem, de a DK és LMP 1-1 képviselője egyéni körzetben mandátumot szerzett. Velük együtt meglenne a 2/3! A DK-s részéről nincs is ellenállás. De az LMP-s az elveit fontosabbnak tartja a politikai pragmatizmusnál. Még miniszteri pozícióért cserébe sem csatlakozik olyan koalícióhoz, amelyben benne van X meg Y. Egy mandátumon fog múlni a kétharmad? Alighanem… Ám váratlan fordulat történik: egy fideszes képviselő kilép a frakciójából és amint a kötelező független-idő lejár, átül a kormányoldalra. Megvan a 2/3!

A Fidesz által felforgatott Magyarország rendes kerékvágásukba terelése a vártnál mégis nehezebben, lassabban indul. Az egészségügy régről halmozódó problémái alig orvosolhatók, kevés hozzá a forrás, az újonnan felállt minisztérium sincs a helyzet magaslatán, politikai eltökéltség híján a mélyreható reformok egyre halasztódnak. Az oktatásban hiába térnek vissza a négy évvel korábbi állapotok, a szétzilált rendszer a régi és új sebekből egyszerre vérzik, állandósul a kormányzati kapkodás. Lehetetlen betömni a nyugdíjrendszeren tátongó lyukakat, itt is gyökeres átalakításra volna szükség, de csak toldozás-foldozás folyik. Semmivel sem válik átláthatóbbá az adórendszer. Sok kulcs, sok sáv, progresszív adózás – akinél korábban kevés pénz maradt, most sem gazdálkodhat többől, aki viszont jól volt eleresztve, most nehezen tűri, hogy tyúkszemére léptek. Be-beindulnak a külföldi beruházások, az ország európai pozíciója mégis alig javul, a szomszédok folyton jobban teljesítenek. Hiába sikerült a gazdasági hazárdjátéknak véget vetni, a biztonságos és kiszámíthatónak vélt intézkedések nem hozzák meg a várt eredményt. A szakértők folyton s újra elmondják, mit hogyan kellene, de a baloldali kormány nem képes saját politikai tehetetlenségi erejét legyőzni. Így aztán a társadalmi igazságosság megteremtésének a szándéka és a piac követeléseinek való megfelelési kényszer félmegoldásokhoz és elvek feladásához vezet, kiéleződik a szocialista és a liberális felfogások közti ellentmondás. Újra nő a lakosság elégedetlensége, a romaintegrációs és a mélyszegénység felszámolását célzó program jószerével el sem indul. Minden bizakodó várakozás ellenére a jogállamiság alapjainak a visszaépítse is halasztódik: a kétharmados többség úgy véli, amíg az országot úgy egyébként nem sikerül rendbe hozni, addig a hatékony kormányzás érdekében nem lenne célszerű a fékek és ellensúlyok mindegyikét azonnal visszaállítani.

Az idő előrehaladásával minden téren állandósulni látszik az ideiglenesség. Megújulásra, friss lendületre, fiatalokra lenne szükség… A Fidesz elérkezettnek látja az időt népszavazások kezdeményezésére.

A végigjátszani és sikerre vinni kívánt történelmi darab tiszta lapra írt rendezői példányán egyre több a gyűrődés, kihúzás, átírás. Az előadás akadozik, egymást érik az elrontott jelenetek. A szereplők közül valakinek nagy ötlete támad, szól a kellékesnek, aki elballag a raktárba a Nokiás dobozért.

Megjelent: Mozgó Világ, 2013/április | több mozgó

Hasonló cikkek:

• Csupakabra és tigrispiton
• Orbánt belülről
• Detonációk

Véget ért a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ez jó alkalom arra, hogy felidézzem: a II.-tól kezdve bő tíz éven át mindegyiken ott voltunk. 6-7 alkalommal saját standunkon mutattuk be és árusítottuk nem csupán a saját kiadványainkat, hanem lehetőség szerint a teljes kárpátaljai magyar könyvkínálatot. Fárasztó, de nagyon kellemes alkalmak voltak ezek. Aztán kivonultam a könyvkiadásból, de vendégként még visszajártunk: hol nekem, hol Évának akadt dedikálni valója. Utoljára 2004-ban voltunk együtt a rendezvényen, Évának akkor jelent meg az első novelláskötete a Magvetőnél. Könyvbemutatók, felolvasások, dedikálások. Néhány fotó őrzi az esemény emlékét:

Bertók László, Berniczky Éva, Morcsányi Géza (a Magvető igazgatója)

A Litara.hu beszámolójából: „Berniczky Éva első novelláskötetét bemutatva, ami A tojásárus hosszúnapja címet viseli, Morcsányi Géza kiemelte, hogy a dolgok e kötetben egészen furcsa, érzéki halmazállapotban vannak: miközben e szövegeket olvasta, a püffedtségnek egy egészen új távlatokat nyitó lehetőségével találkozott. Reménytelenséget áraszt ez a massza, de úgy, hogy ennek örülni lehet. Az Ungváron (Kárpátalja) élő írónő egy hasonlattal válaszolt, miszerint egy ronda, rikító-sárga bogártól elriad egy madár, mert biztosan mérgezett, ő viszont közel hajol és mindent részletesen megvizsgál: ezekben az írásokban találta meg a szabadságát. A Meduzaszanatórium c. novella, melyet felolvasott, érdekes és valóban nem könnyed bestseller.” (A novella valódi címe Medúzaszüret.)

A figyelmes és fegyelmes közönség, Kolos az első sorban

Kolos figyel, Éva dedikál, én élvezem a helyzetet

Beszélgetés Gécziékkel és a szép emlékű Bodor Bélával

Este, naplóírás vendéglátóinknál, Gátiéknál; Éva riadtam figyeli, hogy már megint róla írok

És másnap újra a Kongresszusi Központban, a könyvfesztiválok akkori színhelyén.

Intézkedik a keleti maffiafőnök

Nagy Gabi, Bánki Éva, Berniczky, Bódis Kriszta

Éva nagyon felolvas

A közönségben Pócs Pistivel, Lengyel Tomival

A fotókat Gáti István készítette

Hasonló cikkek:

• Költészet napja, 2013
• A hárítás lélektana
• Az utolsó boldog Könyvnap

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta  kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország,  amely a földrajzi  ország  fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón.  Egy rövid időre.  Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

Hasonló cikkek:

• Csönge és a marconák
• Csupakabra és tigrispiton
• Ragtime, nem haragtime

A másik: Leányfalu most már évek óta versbe öltözik a költészet napján. Pávai Patak Márta ötlete egyszerű: verseket kér kortárs költőktől, ezeket színes A4-es lapokra kinyomtatja és teleaggatja velük Leányfalut: jut a közintézmények bejáratára, buszmegállókba, kerítésekre. Hagyományt teremtett: az eseményt várják, szeretik. Nekem is jólesik ott kékellenem.

Hasonló cikkek:

• Utoljára a Könyvfesztiválon
• A hárítás lélektana
• Az utolsó boldog Könyvnap

több hasonló

Hasonló cikkek:

• Korpuszkula-posztulátum
• Fő az alaposság
• Alternatív üzemanyag

Ezt a weblapocskát egyszer egyébként inkább csak brahiból készítettem (mint ahogy Demszky Gábor is brahiból ment be az ÁVH-ba) egy gyenge pillanatomban a „Lehetetlen terv megvalósítása” álomprojekt keretében: ugye hogy nem tudok ezzel a kifejezéssel az első 10-be juttatni egy weboldalt. De tudtam. Ennek több éve. Azóta várom az első tízben a reklámhirdetéseket – de persze nem jönnek és nem kopogtatnak. Így jobb híján egyéb saját oldalaimat reklámoztam rajta, s közben szorgalmatosan végeztem a honlap optimalizálás léleknemesítő, de közben igen nyügedelmes munkáját. És íme: az enyém lett a legelső pókeres kaszinó Budapesten. Azt már csak lezser hányavetiséggel teszem hozzá, hogy természetesen első vagyok olyan kombinációkkal is, amiben az online szó is benne van, példának okáért: Budapest online póker kaszinó

Hasonló cikkek:

• Épül a weBirodalom
• Alkoholszonda-csempészet
• Gutenberg-galaxis és Neumann-univerzum

Húsvét Prágában

ha reggel hullt a hó, megértheted
a szép halált a szentek nem remélik
fehérbe ájult fenn a Várnegyed
csak menj a Hradzsin-téren lassan végig

nyomodban lépdel ott majd szent Vitus
a sárkánytól a várost Györggyel védik
lelkedre nyílik balkon, ámbitus
és mégsem húzhatsz új hitedre régit

hát ballagj lejjebb, várhat új varázs
a Moldva csíkja jéghidegen fénylik
és mint megannyi kis feltámadás
galambraj ül a Károly-hídon végig

holnap már másutt… Prága nem ereszt
magukhoz láncolnak ükök és dédik
s megreccsen mindig benn egy ókereszt
az Orloj ha egy röpke percet késik

Balla D. Károly fordítása

Hasonló cikkek:

• Hamlet (és mások?) érkezése
• 50 éve halt meg Sylvia Plath
• Vár Ucca műhely