Szerény költészetnapi részvétel

haiku portál - költészet napjaMindenki tudja rólam, hogy nem vagyok különösebben ünneplős-megemlékezős fajta, így éppenséggel április 11-én sem szoktam talpig versbe öltözni, de ezért ijenkor csak megengedem magamnak, hogy a magyar költészet szentségéről elmerengjek. Igen, a szentségéről, mert bár sem a polgárpukkasztás nem idegen tőlem, sem az avangárd allűrök, a műfaji határok áthágásának meg éppenséggel híve vagyok, de azért valahogy abba kicsit mindig belesajdul a szívem, ha a költészetet lecibálják a hétköznapiság szintjére. Nem, nem az ellen van kifogásom, hogy a vers mindennapi használati eszközünk legyen, ellenkezőleg, azt szeretném, ha a költészetre állandó igénye lenne mindenkinek – viszont arról, hogy mi számít költeménynek és micsoda a költészet maga, arról eléggé konzervatív módon gondolkodom. A kordivat és az én értékrendem most éppen elég kevés hejen fedődik át. Mégsem szeretnék bezárkózni a valahol valóban szent dolognak gondolt magasköltészet elefántcsonttornyába (ha épp ojanom van, meghallgatom én akár még a slammereket is – mondjuk kéthavonta egyet), ezért első ellenreflexem ellenére elfogadtam a szíves invitálást egy haiku-projektumba.

Ami vonzott, az a kezdeményezés online háttere és önépítő jellege.

A tegnapi meghívás így szólt.

Kedves Balla D. Károly!

A holnapi magyar költészet napján új weboldalt indítunk a haikukat írók és kedvelők számára. Szeretnénk neked előzetesen megmutatni az oldalt, kikérni a véleményedet, és persze örülnénk, ha téged is tagjaink között tudhatnánk.

Az oldal a https://3sor.hu címen él, és jelenleg még csak regisztráció után érhetőek el a funkciói. A 3sor különlegessége, hogy kizárólag haikukat fogad, azok moderálás nélkül, azonnal felkerülnek az oldalra, azonban egy hétig csak a többi regisztrált tag részére jelennek meg. Ők úgy pontozhatják és kommentelhetik a műveket, hogy a szerző nevét csak az értékelés után jelenítjük meg számukra. A sikeres művek kerülnek ezután – természetesen rögtön szerzőnévvel együtt – az oldal publikus felületére.

Bár hivatalosan még nem indult útjára a 3sor, az oldal már most is élesben használható, a feltöltött tartalmak elérhetőek maradnak indulás után is.

Ha érdekesnek találod a koncepciót, megköszönöm, ha megnézed az oldalt, esetleg megírod véleményedet, javaslataidat, illetve segíted az oldal indulását azzal, hogy a április 11-én, vagy az azt követő napokban megemlítesz minket vagy kritikát írsz rólunk a blogodban.

Üdvözlettel:
Varga Gábor

Mielőtt megfogalmazódott volna bennem, hogy ez bizony nagyon jó ötlet, sugdosni kezdett a fülembe kisördög:  hát hiszen ebből is csak valami ojasmi fog kisülni, amiben összemosódik az igazi irodalom annak halovány utánzatával. Megszállják a portált a grafomán dilettánsok, a elszánt fél- és negyedtehetségek, szorgos amatőrök. Ha beszáll néhány jegyzett költő is, szerepük leginkább az lesz, hogy az ő nevük legitimálja az önjelöltekét. Egyáltalán: akinek nincsenek publikálási gondjai, miért szálljon be egy ijen kezdeményezésbe? Legyen ez inkább azoké, akik másutt nem tudják megjelentetni háromsorosaikat.

Az első reflexem tehát a hárítás volt.

Aztán viszont egyfelől arra gondoltam, hátha mégis lesz az egymás-véleményezésen túl (én felpontozlak téged, te felpontozol engem: pár haver összefog és simán eluralja a „sikeres művek” publikus felületét) valamiféle szerkesztői kontroll, másrészt meg az jutott eszembe, hogy ez a portál lehetne az első hej, amejre már elipszilon nélkül jelentkezem be, azaz Balla D. Károjként. (A döntésem ugye arról szólt, hogy újabb írásos megnyilvánulásaimban nem használom a ly betűt, de semmijen korábban létrehozott szövegben utólag nem változtatok.)

Így hát regisztráltam, bejelentkeztem, és bemásoltam tíz egynéhányat régebbi haikuimból. Csak órákkal később vettem észre, hogy ojikban elipszilon is előfordul. Ezeket utólag szégyen szemre töröltem: hiszen régi szövegen nem változtatok, viszont Károj-alakú nevem alatt mégis hüjén festene a meghagyott ly. Az áthidaló manőver tehát egyelőre az, hogy ojan haikukat választok, amejekben eleve nem szerepel a mellőzni kívánt betű. A végső megoldás persze az lenne, ha új, ezután írandó háromsorosokat töltenék fel és azokban már saját szabájomat alkalmaznám. Viszont amellett egyelőre nem sok érv szól, hogy friss haikuimat ezen az új portálon publikáljam először, de hogy a saját blogomban megjelenteket ojkor utólag oda is betűzzem, arra látok eséjt.

Bárhogy is: köszönöm a meghívást, nézzük, hová fejlődik a projektum. Részemről egyelőre ennyi a szerény költészetnapi közreműködés.

Többé nem használok elipszilont

avagy a hejesírástudók lázadása

Tiltakozásul a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága ellen ezúton bejelentem, hogy

mától új írásaimban nem használom az ly-t!

A magyar hejesírás szabájozásával hivatalból foglalkozók évtizedek óta nem képesek meghozni a döntést az elipszilon (ly, el-ypszilon) eltörléséről, holott köznyelvi használatának nincsen semmijen funkciója. A hagyományok tisztelete nagyon szép dolog, lehet hivatkozni a nyelvjárásokban még megőrzött kiejtésre csakúgy, mint a szavak etimológiájára, ám ezek nem teszik indokolttá, hogy ezt a funkcióját vesztett formát továbbra is életben tartsuk. Micsoda luxus egyazon hangra két betűjelet használni! Lám, a németek eltörölték az ugyancsak nagyon hagyományos ß-t, mert nem különbözött kiejtése az ss-től, és mert semmi funkciója nem volt.

Természetesen: ha a nyelvjárásokban még felbukkanó kiejtési módot akarjuk érzékeltetni, netán egy szó etimológiáját boncolgatjuk vagy éppen hejesírástörténettel foglalkozunk, akkor az ijen vagy más nyelvészeti szövegekben az ly használata vagy említése (mint itt is) indokolt lehet, de a most keletkező írásművekben, legyenek bármijen jellegűek, semmi nem indokolja az ly használatát, hacsak az nem, hogy a szerző-korrektor-szerkesztő-kiadó ezzel demonstrálja, hogy ismeri a hejesírási szabájzatot. Az ettől való eltérést műveletlenségre, tanulatlanságra, hányavetiségre, igénytelenségre utaló jelnek tekintik műveltebb körökben  – holott ojasvalami betartásáról van szó, aminek semmi, de semmi értelme nincsen.

Félreértés ne essék: én elég jól ismerem a hejesírást és gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly megfelelő használatát illetően, és most például igen komoj odafigyelésembe kerül, hogy ne a hosszú évtizedek óta rögzült írási reflexeimet használjam, amikor a hejes vagy szabájzat szavakat leírom. Csaknem tíz évig dolgoztam tankönyvkiadóban, ebből több éven át éppen korrektorként, s ha addig esetleg voltak is bizonytalanságaim, ezalatt volt szerencsém napi 8 órában gyakorolni a hejesírási szabájzat érvényesítését. Ezen felül huszonéves korom óta végzek egyéb szerkesztői munkákat, gondoztam napilap-mellékletet, voltak saját fojóirataim és volt könyvkiadóm, magam is írtam cirka harminc könyvet, a webes megjelenésekről most nem is szólok. Tízezer számra mentek kéziratok kezemen keresztül. Talán hihető, ha kijelentem, hogy nemcsak féltett munkaeszközöm és legfontosabb kifejezési formám a nyelv, hanem egyenesen

szerelmese vagyok a magyar nyelvnek

– mégis rászántam magam erre a lépésre, éppen azért, mert a nyelv iránti végtelen odaadásomban úgy éreztem, meg kell sürgetnem valamivel egy rég meghaladott állapot megszüntetését.

Bízom abban, hogy követőim is akadnak. Mi szép lenne, ha írók százai döntenének hasonlóan! Kíváncsi vagyok, hány esztendőre lenne szüksége az illetékeseknek, hogy tudomásul vegyék a vaskalaposságuk elleni lázadást. A hejesírástudók lázadását.

Fontosnak tartom még leszögezni, hogy visszamenőlegesen nem akarom érvényesíteni ma hozott döntésemet. Bárhol, bármiben, ahol korábban használtam, leírtam, begépeltem az ly-t, ott utólag nem javítom ki, de amit ezután írok, abból száműzöm az elipszilont. Beleértve nevemet is.

Balla D. Károj, 2017. április. 1-jén



További fejlemények:

A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált || a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből?

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható: a cikk folytatódik >>

A történet vége

Számos elismerő értékelés jelent meg regényemről. Ez az egyik legmélyebbre ásó alapos kritika.

tejmozi laptop

Dérczy Péter kritikája a Tejmoziról az Esőben:

A történet vége

Balla D. Károly mint regényíró láthatóan közel harminc éve küzd azzal a poétikai és világképi jelentőségű problémával, hogy egy, a szerzőhöz közel álló történetet hogyan lehetséges elmondani. Az nyilvánvaló, hogy ez az epikusi „gyötrelem” nem kizárólag az ő sajátja, ezzel birkózik lényegében az egész modern és posztmodern prózairodalom, s talán ennek egy része már túl is van ezen a kérdésfelvetésen. Az újabb kortárs magyar próza némely alkotója (én itt csak Garaczira utalnék, de rá nyomatékosan) a posztmodern elbeszélés hozadékait felhasználva, újra merít a „mesélés” hagyományaiból is; persze ez a „mese” erősen transzformált éppen a posztmodern narráció tükrében. Balla D. nagyjából ezt az utat járta be az 1998-as Élted volt regénye, a 2005-ös Szembesülés és az új regény, a Tejmozi narratív ívében. Az ő esete azonban szerintem sokkal összetettebb, mint sok más prózaíró kortársáé, akiknek az ottliki „elbeszélés nehézségei” csak mint poétikai problémák merültek föl, hiszen Balla D. egyrészt költőként indult, s talán azt is mondhatnám, ma is elsősorban költő (a Tejmozi számos jellegzetessége utal erre, egyikre-másikra visszatérek majd). De nem is ez az igazán fontos (bár az epikusi anyaghoz való viszonyt nagyon erősen befolyásolja), hanem az, hogy ez az anyag igen-igen személyes, túlzással és kis karikírozással: egy alanyi költő életének döntő mozzanata: az apához való viszony. Balla D. áttételesen sokszor utal például a Szembesülésben arra, hogy önéletrajzi motívumokkal „szembesülhetünk”, miközben az egész narratív struktúra kiépítése azt jelképezi, hogy az olvasó semmiképpen ne biografikus szövegként fogja föl a művet. Tehát a poétikai és világképi problémák általánossága mellé társul egy életrajzi probléma, nevezetesen az, hogy mennyit lehet elmondani apánkról, családunkról és környezetünkről úgy, hogy az ne sértsen érzékenységeket, pláne egy olyan kisebb régióban, mint Kárpátalja. A három regényből különösen a Szembesülés hordoz magában olyan elemeket, melyek a művet a „kulcsregény” fogalma felé tolják, még akkor is, ha a regény egyik önreflexív narrátora már a mű elején kijelenti: „ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést…” Nem túlságosan lényeges, de hogy Balla D. első két regényének mégiscsak valós kérdése ez az önéletrajziság, azt Tóth Krisztina egy ellentmondásosan interpretálható megjegyzéséből is megérthetjük: „Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető…” E mondat inkluzíve azt jelenti: a Szembesülés valójában csak beavatott, a regény jelentéshálójának minden elemét kívülről, referenciálisan is ismerő befogadó számára értelmezhető, ami persze butaság, és nem is igaz. De kétségkívül, éppen a mű sokszorosan összetett, bonyolult, néha az értelmezhetőség határán járó struktúrája, ennek fragmentumszerűsége és a többszörösen megcsavart narrátori nézőpontja a befogadót igen komoly feladat elé állította; s ebben, éppen ellenkezőleg, nem mindig segített, ha az olvasó el tudta helyezni az amúgy is csekély történetelemet referenciálisan is. De akár így, akár úgy, Balla D. előző regényei, s ez az új is, apa-regények, s mint ilyenek illeszkednek a kortárs magyar regényirodalomnak egy jelentős vonulatába. A Tejmozi a korábbiakhoz képest nyomatékosabban és egyértelműbben, mondhatni expressis verbis utal erre: „Mielőtt anyám megbetegedett, hosszabb ideig készülődtem arra, hogy apám történetét megörökítsem. Még nem volt elképzelésem arról, száraz leírás lesz-e, netán regényes életrajz, esetleg – vagy leginkább – az apa-fiú viszony sok szempontú, visszaemlékezésekből összeálló elemzése…”. A Tejmozi annyiban különlegesebb, mint a korábbi regények, hogy sajátos módon ebben az apa-regényben megbújik egy anya-regény is, s a kettő egymásra hatása, a kettő viszonya egymáshoz a teljes szöveget még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi. a cikk folytatódik >>