Virtuálisan csatlakozom a tüntetésekhez

nem maradhatunk csendben

Én sem maradhatok csendben

Én, Balla D. Károj* magyar író, ezúton fejezem ki szolidaritásomat mindazon demokratikus erőkkel, amejek szembeszegülnek Orbán Viktor rezsimjének diktatórikus törekvéseivel, a sajtószabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a tudásalapú társadalom kialakulását korlátozó magatartásával, a magyar nemzetet megosztó, a társadalmi rétegeket és csoportokat egymás ellen hangoló, Magyarországot az európai demokratikus és liberális értékekkel szembefordító politikájával, korrupciós ügyekkel átszőtt hatalomgyakorlásával, a közvéleményt megtévesztő populista propagandájával.

Ezt a politikát és hatalomgyakorlást én méjségesen elítélem és azokkal értek egyet, akik tiltakoznak ellene, éppen ezért ezúton virtuálisan csatlakozom minden ojan erőszakmentes, demokratikus megmozduláshoz, amej ennek a tiltakozásnak ad hangot. Csatlakozásommal én is a leghatározottabban tiltakozom!  Állítsátok meg Orbán Viktort, éljen a szabadság, éljen a demokrácia.

Ungvár, 2017. április 15.

Kapcsolódó anyagok:

Szerény költészetnapi részvétel

haiku portál - költészet napjaMindenki tudja rólam, hogy nem vagyok különösebben ünneplős-megemlékezős fajta, így éppenséggel április 11-én sem szoktam talpig versbe öltözni, de ezért ijenkor csak megengedem magamnak, hogy a magyar költészet szentségéről elmerengjek. Igen, a szentségéről, mert bár sem a polgárpukkasztás nem idegen tőlem, sem az avangárd allűrök, a műfaji határok áthágásának meg éppenséggel híve vagyok, de azért valahogy abba kicsit mindig belesajdul a szívem, ha a költészetet lecibálják a hétköznapiság szintjére. Nem, nem az ellen van kifogásom, hogy a vers mindennapi használati eszközünk legyen, ellenkezőleg, azt szeretném, ha a költészetre állandó igénye lenne mindenkinek – viszont arról, hogy mi számít költeménynek és micsoda a költészet maga, arról eléggé konzervatív módon gondolkodom. A kordivat és az én értékrendem most éppen elég kevés hejen fedődik át. Mégsem szeretnék bezárkózni a valahol valóban szent dolognak gondolt magasköltészet elefántcsonttornyába (ha épp ojanom van, meghallgatom én akár még a slammereket is – mondjuk kéthavonta egyet), ezért első ellenreflexem ellenére elfogadtam a szíves invitálást egy haiku-projektumba.

Ami vonzott, az a kezdeményezés online háttere és önépítő jellege.

A tegnapi meghívás így szólt.

Kedves Balla D. Károly!

A holnapi magyar költészet napján új weboldalt indítunk a haikukat írók és kedvelők számára. Szeretnénk neked előzetesen megmutatni az oldalt, kikérni a véleményedet, és persze örülnénk, ha téged is tagjaink között tudhatnánk.

Az oldal a https://3sor.hu címen él, és jelenleg még csak regisztráció után érhetőek el a funkciói. A 3sor különlegessége, hogy kizárólag haikukat fogad, azok moderálás nélkül, azonnal felkerülnek az oldalra, azonban egy hétig csak a többi regisztrált tag részére jelennek meg. Ők úgy pontozhatják és kommentelhetik a műveket, hogy a szerző nevét csak az értékelés után jelenítjük meg számukra. A sikeres művek kerülnek ezután – természetesen rögtön szerzőnévvel együtt – az oldal publikus felületére.

Bár hivatalosan még nem indult útjára a 3sor, az oldal már most is élesben használható, a feltöltött tartalmak elérhetőek maradnak indulás után is.

Ha érdekesnek találod a koncepciót, megköszönöm, ha megnézed az oldalt, esetleg megírod véleményedet, javaslataidat, illetve segíted az oldal indulását azzal, hogy a április 11-én, vagy az azt követő napokban megemlítesz minket vagy kritikát írsz rólunk a blogodban.

Üdvözlettel:
Varga Gábor

Mielőtt megfogalmazódott volna bennem, hogy ez bizony nagyon jó ötlet, sugdosni kezdett a fülembe kisördög:  hát hiszen ebből is csak valami ojasmi fog kisülni, amiben összemosódik az igazi irodalom annak halovány utánzatával. Megszállják a portált a grafomán dilettánsok, a elszánt fél- és negyedtehetségek, szorgos amatőrök. Ha beszáll néhány jegyzett költő is, szerepük leginkább az lesz, hogy az ő nevük legitimálja az önjelöltekét. Egyáltalán: akinek nincsenek publikálási gondjai, miért szálljon be egy ijen kezdeményezésbe? Legyen ez inkább azoké, akik másutt nem tudják megjelentetni háromsorosaikat.

Az első reflexem tehát a hárítás volt.

Aztán viszont egyfelől arra gondoltam, hátha mégis lesz az egymás-véleményezésen túl (én felpontozlak téged, te felpontozol engem: pár haver összefog és simán eluralja a „sikeres művek” publikus felületét) valamiféle szerkesztői kontroll, másrészt meg az jutott eszembe, hogy ez a portál lehetne az első hej, amejre már elipszilon nélkül jelentkezem be, azaz Balla D. Károjként. (A döntésem ugye arról szólt, hogy újabb írásos megnyilvánulásaimban nem használom a ly betűt, de semmijen korábban létrehozott szövegben utólag nem változtatok.)

Így hát regisztráltam, bejelentkeztem, és bemásoltam tíz egynéhányat régebbi haikuimból. Csak órákkal később vettem észre, hogy ojikban elipszilon is előfordul. Ezeket utólag szégyen szemre töröltem: hiszen régi szövegen nem változtatok, viszont Károj-alakú nevem alatt mégis hüjén festene a meghagyott ly. Az áthidaló manőver tehát egyelőre az, hogy ojan haikukat választok, amejekben eleve nem szerepel a mellőzni kívánt betű. A végső megoldás persze az lenne, ha új, ezután írandó háromsorosokat töltenék fel és azokban már saját szabájomat alkalmaznám. Viszont amellett egyelőre nem sok érv szól, hogy friss haikuimat ezen az új portálon publikáljam először, de hogy a saját blogomban megjelenteket ojkor utólag oda is betűzzem, arra látok eséjt.

Bárhogy is: köszönöm a meghívást, nézzük, hová fejlődik a projektum. Részemről egyelőre ennyi a szerény költészetnapi közreműködés.

Többé nem használok elipszilont

avagy a hejesírástudók lázadása

Tiltakozásul a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága ellen ezúton bejelentem, hogy

mától új írásaimban nem használom az ly-t!

A magyar hejesírás szabájozásával hivatalból foglalkozók évtizedek óta nem képesek meghozni a döntést az elipszilon (ly, el-ypszilon) eltörléséről, holott köznyelvi használatának nincsen semmijen funkciója. A hagyományok tisztelete nagyon szép dolog, lehet hivatkozni a nyelvjárásokban még megőrzött kiejtésre csakúgy, mint a szavak etimológiájára, ám ezek nem teszik indokolttá, hogy ezt a funkcióját vesztett formát továbbra is életben tartsuk. Micsoda luxus egyazon hangra két betűjelet használni! Lám, a németek eltörölték az ugyancsak nagyon hagyományos ß-t, mert nem különbözött kiejtése az ss-től, és mert semmi funkciója nem volt.

Természetesen: ha a nyelvjárásokban még felbukkanó kiejtési módot akarjuk érzékeltetni, netán egy szó etimológiáját boncolgatjuk vagy éppen hejesírástörténettel foglalkozunk, akkor az ijen vagy más nyelvészeti szövegekben az ly használata vagy említése (mint itt is) indokolt lehet, de a most keletkező írásművekben, legyenek bármijen jellegűek, semmi nem indokolja az ly használatát, hacsak az nem, hogy a szerző-korrektor-szerkesztő-kiadó ezzel demonstrálja, hogy ismeri a hejesírási szabájzatot. Az ettől való eltérést műveletlenségre, tanulatlanságra, hányavetiségre, igénytelenségre utaló jelnek tekintik műveltebb körökben  – holott ojasvalami betartásáról van szó, aminek semmi, de semmi értelme nincsen.

Félreértés ne essék: én elég jól ismerem a hejesírást és gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly megfelelő használatát illetően, és most például igen komoj odafigyelésembe kerül, hogy ne a hosszú évtizedek óta rögzült írási reflexeimet használjam, amikor a hejes vagy szabájzat szavakat leírom. Csaknem tíz évig dolgoztam tankönyvkiadóban, ebből több éven át éppen korrektorként, s ha addig esetleg voltak is bizonytalanságaim, ezalatt volt szerencsém napi 8 órában gyakorolni a hejesírási szabájzat érvényesítését. Ezen felül huszonéves korom óta végzek egyéb szerkesztői munkákat, gondoztam napilap-mellékletet, voltak saját fojóirataim és volt könyvkiadóm, magam is írtam cirka harminc könyvet, a webes megjelenésekről most nem is szólok. Tízezer számra mentek kéziratok kezemen keresztül. Talán hihető, ha kijelentem, hogy nemcsak féltett munkaeszközöm és legfontosabb kifejezési formám a nyelv, hanem egyenesen

szerelmese vagyok a magyar nyelvnek

– mégis rászántam magam erre a lépésre, éppen azért, mert a nyelv iránti végtelen odaadásomban úgy éreztem, meg kell sürgetnem valamivel egy rég meghaladott állapot megszüntetését.

Bízom abban, hogy követőim is akadnak. Mi szép lenne, ha írók százai döntenének hasonlóan! Kíváncsi vagyok, hány esztendőre lenne szüksége az illetékeseknek, hogy tudomásul vegyék a vaskalaposságuk elleni lázadást. A hejesírástudók lázadását.

Fontosnak tartom még leszögezni, hogy visszamenőlegesen nem akarom érvényesíteni ma hozott döntésemet. Bárhol, bármiben, ahol korábban használtam, leírtam, begépeltem az ly-t, ott utólag nem javítom ki, de amit ezután írok, abból száműzöm az elipszilont. Beleértve nevemet is.

Balla D. Károj, 2017. április. 1-jén



További fejlemények:

Szexizmus a magyar felsőoktatásban

Nem Oké! – szexizmus, hatalmi visszaélések és előítéletek a felsőoktatásban

nem oké - Szexizmus a magyar felsőoktatásban

Varga Anna Gizella plakátja

A szexizmus, az előítéletek és a tanárok hatalmi pozíciójából eredő visszaélések ténye sajnos nem számít újkeletű dolognak, ám jelentős lépéseket nem tettek ellene. Ezért döntött úgy a Magyar Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika szakos hallgatója, Varga Anna Gizella, hogy az intézményben eltöltött öt év után a diplomamunkájában dolgozza fel ezt a kényes témát, amelyet a közvetlen környezetében tapasztalt meg. A Nem Oké! című diplomamunka 2016-ban készült el, konzulense Eperjesi Ágnes volt, az Intermédia Tanszék oktatója. „Ennek a munkának nem lett volna szabad megszületni” – állítja a szerző, aki óriási számú információt volt kénytelen belesűríteni a diplomamunkájába, ami végül hat darab plakátot és egy kiadványt tartalmazott, emellett egy fekete mappában a munka folyamata alatt összegyűlt, főleg tervezőgrafika szakos hallgatók által feljegyzett történeteket a tanári visszaélésekről.

A 2016. június 15-ei diplomavédésén többek között a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, Csanádi Judit, és Csejdy Réka kommunikációért és sajtókapcsolatokért felelős vezető, valamint Fiáth Mariann, a Marie Claire magazin egyik szerzője is megjelent. Pár napra rá, június 27-én már Fiáth Mariann cikkében boncolgatja az egyetemi szexuális zaklatások témáját „Azt vesszük föl, akire föláll” – Szexuális zaklatás a hazai felsőoktatásban, de legalább már plakátokon is címmel, s arra buzdít, hogy akarjunk róla beszélni:

Feltételezhetően a nagykorúság elérésével, a serdülőkort a felnőtt léttől elválasztó határ átlépésével állhat kapcsolatban a tény, hogy ami tinédzserek esetében még felháborít, az főiskolások és egyetemisták történeteiben egy huncut mosolynál komolyabb reakciókat ritkán vált ki. A zavart köldöknézés és sugdolózás egy irányba mutat: a tekintély, mint az üvegplafon, áttörhetetlennek tűnik.” (forrás).

A cikk megjelenését követően, június 29-én az egyetem Rektor Asszonya fogadta Varga Anna Gizellát és Spronz Júliát, aki a Patent Egyesület jogásza, hogy beszéljenek a védésen elhangzott problémák megoldásáról. A találkozón a Rektor Asszony ígéretet tett, hogy az Open Art rendezvény után közösen dolgozzák ki a szükséges lépéseket, valamint felvetette, hogy hasznos lenne, ha a Képző a többi művészeti egyetemet is bevonná a szexuális zaklatás elleni programba. Beszéltek arról, hogy a Képző zászlaja alatt elindulhatna a tanárok edukációja, melynek megszervezését, lebonyolítását Spronz vállalta. A Rektor Asszony továbbá igent mondott arra, hogy helyt adna a Képző a 16 nap a nők elleni erőszak ellen rendezvénysorozatnak is. [Később, amikor a NANE Egyesület megkereste emiatt, helyhiányra hivatkozva visszautasította őket.]

Időközben Gregor Anikóval, az ELTE Társadalomtudományi adjunktusával is felvette a kapcsolatot Varga és Spronz, mivel Gregor néhány munkatársával közösen egy-egy évig zajló kutatást folytatott az ELTÉ-n előforduló szexuális zaklatásról. Az egymástól független, de közös gondolkodás eredményeként az ELTE megrendelte Varga diplomamunkájának a terjesztését.

A tanárom benyúlt a pólóm alá címmel megjelent írásban (Index.hu, 2016.06.22.) Csanádi Judit és az ELTE Rektori Kabinet Kommunikációs Irodájának képviselője is azt nyilatkozta, hogy ősztől megkezdődnek a változások felé tett lépések. Többek között arról beszél, hogy

„szembesítő, figyelemfelkeltő, ismeretterjesztő akciókkal kell az oktatók, egyetemi dolgozók figyelmét felhívni azzal kapcsolatban, hogy mi számít zaklatásnak, hogy adott esetben az is zaklatás lehet, amiről ők nem tudják, hogy az: egy oda nem illő érintés, viccelődés is, ezért alapvető az erről való beszélgetés.” (forrás)

Spronz szerint a hallgatóknak ismeretterjesztő kiadványokat kéne kapniuk az egyetem megkezdésekor és nyilvános protokollt kell kidolgozni.

A magyar egyetemeken történő gyakori szexuális zaklatásokról és azok eltusolásáról jelent meg egy átfogó írás az azóta megszűnt Népszabadságban (2016. 08. 24.):

A szexuális zaklatás témakörét többnyire az egyetemek is elintézik annyival, hogy kikötik, „az oktatók nem élnek vissza az oktató-hallgató közötti függőségi viszonnyal”, és „az oktatók kizárólag a tanulmányi, illetve egyetemi ügyekkel kapcsolatban adnak iránymutatást a hallgatóknak”, valamint előírják, hogy a szóbeli vizsgákat az oktatók úgy szervezzék meg, hogy elkerüljék a négyszemközti helyzetet.” (forrás).

  1. szeptember 9-énaz FKSE nyílt fórumot rendezett, a meghívott vendégek közt volt többek között Dr. habil Csanádi Judit DLA (MKE rektor), Gregor Anikó (adjunktus, ELTE Társadalomtudományi Kar), Szurcsik József (tanszékvezető, MKE-Grafika Szak), Varga Anna Gizella (grafikus). A beszélgetésen Csanádi Judit meglepődött Varga kijelentésén, miszerint a szexuális zaklatásokat tartalmazó mappa nagy részben a tervezőgrafika szakot érinti. Az estén elhangzott a rektor ígérete, hogy elsőként hallgatói fórumot fog összehívni, hogy elinduljon egy beszélgetés erről a súlyos problémáról. Szurcsik Józseffel együtt azt ígérték, hogy teljes erővel fellépnek a visszaélések ellen. A közös munka viszont ezután elmaradt, a rektor nem kereste őket, Varga Anna Gizella ezért 2016. október 10-én levélben érdeklődött a tervezett lépésekről, amelyre választ nem kapott.
  1. február 2-án a Kelet Kávézóban egy hónapos kiállítás nyílt a Nem Oké! diplomamunka bemutatásával. Még ezen a napon Spronz és Varga nem hivatalos információt kapott arról, hogy 2016 novemberében (tanárokból és két hallgatóból álló) etikai kódex munkacsoport alakult, viszont őket ebbe nem vonták bele. Ennek okán levélben keresték meg a Rektor Asszonyt és korábbi megbeszélésükre hivatkozva kérték, hogy ne hagyják ki őket a protokoll szabályzatot kidolgozó munkacsoportból. Csanádi csak Spronz Júliát invitálta személyes találkozóra, ami Spronz elfoglaltságai miatt nem valósult meg, nem válaszolt a levélre és március 16-ig nem is történt köztük levélváltás.

Mivel a még őszre ígért hallgatói fórum elmaradt, ezért az egyetem néhány hallgatója 2017 márciusában úgy döntött, hogy nem hagyják annyiban az ügyet. Ennek okán nyílt levélben fordultak Csanádi Judit Rektor Asszonyhoz, bízva abban, hogy szakértőket bevonva segít ezen problémák feltárásban és megoldásában; és el tud indítani egy gyökeres változáshoz vezető folyamatot az egyetemükön.

Sajnáljuk, hogy a készülő szabályzatról csak távoli információink vannak, és ez a munka nem az egyetem nyilvánossága előtt zajlik. Nem előzte meg sem egy hallgatói fórum, sem a hallgatók tapasztalatainak szakértők általi felmérése.” (forrás: Nyílt levél)

Mind a nyílt levelet, mind az ügyet tárgyaló blog címét  elküldték a rektornak 2016. március 16-án, tájékoztatva, hogy 2017. március 31-én lezárják az aláírásgyűjtést és aznap – a sajtót is értesítve – 11 órakor személyesen adják át neki a levelet.

2017. március 17-én érkezett válasz a rektortól, aki kijelenti, hogy álláspontja az ügyben nem változott és már dolgozik más egyetemek szakértőivel egy Etikai Kódex kidolgozásán:

A Szenátus a Kódex kidolgozására bizottságot állított fel, Eperjesi Ági vezetéséve Kicsiny Balázs, Felsmann Tamás, Pongó Zsuzsa, Mányoki Endre, a HÖK küldöttjei, László Eleonóra jogi szakértő és jómagam részvételével azóta dolgozunk. A Kódex az elmúlt hétvégén érte el a mindnyájunk által elfogadható változatát, s tervünk szerint a március végén esedékes Szenátusi Ülés elé tárjuk.” (forrás)

Azt javasolja, várják meg a 10 napon belül esedékes Szenátusi Ülést és ott vitassák meg a fennmaradó problémákat és amennyiben elfogadja a Szenátus az Etikai Kódexet, áprilisban tartsák meg a Fórumot. A levél végén a rektori kabinetvezető a személyes találkozó időpontjának 2017. március 24. péntek 10 órát javasolja.

2017. március 17-én Eperjesi Ágnes, az etikai kódex munkacsoport vezetője csatlakozott a hallgatók nyílt leveléhez, mely a szakértők és hallgatók bevonását kéri, másnap pedig Spronz meg is kapta a készülő etikai kódex szövegét, melyen szakvéleményezést kérnek, és közlik, hogy a kódex a március végén kerül a szenátus elé. Illetve a levélben a rektor egy személyes találkozó időpontját is szorgalmazza.

2017. március 20-án délelőtt az etikai kódex kiküldésre kerül az egyetem polgárai számára: „Ezúton kérek valamennyi oktatót és hallgatót, hogy véleményét és észrevételeit  2017. március 24-én, pénteken délig küldje meg a rektorikabinet@mke.hu címre.”.

2017. március 20-án a hallgatók elkezdik a nyílt levél és a blog címének terjesztését a szociális médiában, estére már egy összefoglaló írás is olvasható az ügyről a >> Magyar Narancs oldalán: A tanárok hatalmi pozíciójából eredő szexuális zaklatás nagyon nem oké.

Eperjesi Ágnes, az etikai kódex munkacsoport vezetője 2017. március 21-én reggel kérte, hogy vegyék vissza az aláírását, mert problémásnak érezi a hallgatók nyilvánossághoz való viszonyát. Azt kifogásolta, hogy a diákok kiposztolták nyílt levelüket a Facebookra (nyílt levél révén azonnal nyilvánosságra hozták a levelet és erről a rektort is értesítették), pedig március 31-ét jelölték meg a sajtónyilvánosság kezdetének. Továbbá szerinte elhallgatták, hogy Spronz Júlia nem válaszolt a februári meghívásra (a blogon több ízben is történt erről bejegyzés). Eperjesi emellett kritizálta, hogy nem tették ki a rektor levelét, amivel az egyetemi polgárok számára megvitatásra küldte az új etikai kódex szövegtervezetét, valamint kifogásolta, hogy nem válaszoltak a rektor levelére (azóta mindezt pótolták).

Március 22-én a hallgatók javaslataikat tartalmazó választ küldtek a rektor levelére, melyben kiemelik, hogy szükség van szakértők bevonására. Továbbra is szeretnék tartani a március 31-ei lezárás tervét, mivel folytatni szeretnék az aláírásgyűjtést, ezért egy későbbi időpontot kérnek.

Még aznap válaszolt a Rektor Asszony az előző levélre, arra kéri a hallgatókat, hogy 2017. március 24-én 12 óráig küldjék meg észrevételeiket, továbbá „március 27-én, a Spronz Júliával egyeztetett időpontban szeretettel várom Önöket.

Mindeközben március 22-én a 24.hu-n megjelent egy cikk, amelyben arról számolnak be, hogy az ELTÉ-nek lesz egy független egyetemi ombudsmanja a szexizmus és előítéletek miatt, így végre lesz olyan ember, kihez bármilyen visszaélés miatt fordulhatnak majd az egyetem polgárai, és a gátat vet a hatalmi túlkapásoknak is: Szexizmus és előítéletek miatt lesz ombudsmanja az ELTE-nek.

Jelenleg itt tart a Magyar Képzőművészeti Egyetem szexizmus és előítéletek elleni ügye és még koránt sincs vége, hiszen hosszú és sok munkát igénylő folyamatról van szó és valamennyi magyarországi felsőoktatási intézménynek követnie kell. A szóban forgó etikai kódexnek pedig a diákok érdekeit kell képviselnie és a mindennapjaik szerves részévé kell válnia.

Az összefoglalót Fazekas Andrea készítette, 2017.03.24

Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<).

Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a nevek, nem árt egy kis tréning. Ez jobbára abból áll, hogy Évától teljesen váratlanul ilyeneket kérdezek: „És mondd, Évikém, hogy hívták az N-i kultúrház igazgatójának a feleségét? Emlékszel, a 90-es években jártunk ott egyszer  író-olvasó találkozón”. Vagy: „És mondd, mi is az eredeti neve Woody Alennek?” vagy: „Hogy is hívják azt az operaénekest, akinek a neve soha nem jutott Apuka eszébe, és ezért belülről ceruzával felírta az irattára ajtajára, és ha éjszaka nem jutott eszébe, felkelt, kinyitotta az irattárat, bent felgyújtotta a villanyt (így nem zavarta Anyukát) – és leolvasta, hogy el tudjon aludni?

Látszólag ezek a rákérdezések Éva memóriáját teszik próbára, holott dehogy; pontosabban: nem csak. Mert előzőleg nekem is eszembe kell hogy jusson az adott név, épp azért kérdezem, mert nekem sem ugrott be azonnal, kicsit keresgéltem meszesedő memóriámban, és amikor már ráleltem, csak azután kérdezhettem rá.

Az egyenes rákérdezés helyett néha kis asszociációs áttételt is beiktatunk, illetve rásegítő pótlólagos információk is sorra kerülnek. Éva fejében érdekes módon valami furcsa betűkatalógus kapott elhelyezést, ez segít a keresésben, mert ha nem jut eszébe egy név elsőre, akkor rákérdez az illető monogramjára: én megmondom a két betűt – és ő erre azonnal rávágja a teljes nevet.

Kombináltabb játékaink közé tartozik az idézet alapján való rákérdezés. Persze klasszikus versidézetek túl könnyűek lennének, inkább ilyenekkel állok elő: Na ki mondta azt, hogy „Miért nem én?!” – Ez így persze nemigen ugorhat be azonnal, Éva barkochba-kérdésekkel jut el közös emlékünkig: kedves pártfogónk, az idős irodalomtörténész mesélte, hogy amikor fiatal felesége meghalt, öreg és beteg édesanyja fogadta e szavakkal menye halálhírét.

A zenei idézetek sora külön világot képez. Például kitűnően tudok régi Korda György- és Koós János- slágerekre rákérdezni egy-egy sornyi fragmentummal. Legutóbb pedig kis tematikus kvízjátékot rögtönöztem. Előbb azt énekeltem mély átéléssel, hogy „Mánni, mánni, mánni”, aztán azt, hogy „manimani-manimani-manimani”, aztán pedig azt, hogy „Maaneeeej”. Az első két előadót Éva azonnal köpte – természetesen ez a fentebb említett adekvát és releváns interpretációnak volt köszönhető -, jelesül, hogy ABBA és Liza Minnelli (a Kaberé-ban),  a harmadik produkcióm sem volt kevésbé tökéletes, épp csak Éva a Pink Floyd zenekar munkásságában nem eléggé járatos ahhoz, hogy azonosíthatta volna a zeneszámot.

Minap egy filmrendező nevére kérdeztem rá. Évának nem ugrott be, ezért híres filmjének egyik szereplőjére utalva próbáltam segíteni. Elénekeltem azt, hogy Param-param, pararam – PU! – és Éva azonnal tudta, hogy Marilyn Monroe-ra gondoltam.

Pedig nem is idéztem eléggé pontosan a Van, aki forrón szereti című filmben elhangzó I Wanna Be Loved By You című szám szöveghelyét, de invenciózus előadásom olyannyira meggyőző volt, hogy a bájos szőke szexidol alakja nyomban megidéződött. Kicsit be is ült szobánkba, keresztbe vetette a lábát a fotelban és megelégedéssel hallgatta, ahogy Billy Wilder többi filmjét is sorra vesszük.

A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált || a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből?

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható: a cikk folytatódik >>

Csontváry és a Berniczky-textúra

csontváry zarándolklat a céderushoz„…nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.” – írta Dézsi Fruzsina beszámolójában a Prae portálon a 2016-os Textúra-produkcióról, amelynek keretében tíz kortárs magyar szerző írt szövegeket a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének tíz  meghatározó jelentőségű művéhez. Turbuly Lilla véleménye a 7óra7-en : „A legköltőibb szöveg Berniczky Éváé volt, amit Újratervezés címmel Csontváry Kosztka Tivadar festményéhez, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbanhoz írt. Stefanovics Angéla a cédrusok létramagasából beszélt a fák nevében, amelyekben „ott szunnyad az elpusztult madarak éneke”.

textura 2016 könyv / magyar nemzeti galériaA szerzők előre megkapták a feladatot, elegendően hosszú idő állt rendelkezésükre szövegeik megírásához, amelyek avatott kezű dramaturgok munkája nyomán nyerték el felhangzó-eljátszható változatukat. A Valló Péter rendezte rövid jelenetek ezután ismert színészek előadásában kerültek a közönség elé a Nemzeti Galéria „összes termeiben” több alkalommal november és december folyamán, a hat előadásból Csönge és Bence is megnézték az egyik utolsót. Tetszett nekik :). Az anyag írott része könyv alakban is megjelent – Éva a minap kapta meg postán szerzői tiszteletpéldányát, benne Újratervezés című írásával. A projekt Facebook-oldalán ezt a mondatot idézték belőle: „Ha nem félnéd a kisdedet, ha nem ülne ott a kék ruhás nő ölében odalenn, bevallanál mindent. Azt is, hogy milyen veszélyes kísérlet szentként emelkedni a hamisság fölé.” /Berniczky Éva/

berniczky éve - textura - stefanovics angéla

Stefanovics Angéla a MOME divat- és textilszakos hallgatóinak ruháját viselve mászik fel egy létrára: lábán piros edzőcipő, harisnyája zöld, szürke kapucnis felsőjében pedig a fehér mellett visszatér a piros és a zöld szín. Ott áll a magasban Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye előtt. Amint várja, hogy elcsendesedjen a közönség, egyszer-egyszer olyan, mintha kiszólna a nézőkhöz, pedig már Berniczky Éva kárpátaljai írónő Újratervezés című szövegét mondja. Nézd, jönnek! – mondja egy alkalommal, nem sokkal utána pedig a megszeppent érdeklődőkön végigvezetve szemét, arról panaszkodik, hogy azok sziszegnek, lézengenek, és bizony neki lövése sincs arról, mire várhatnak. Elhangzik a szájából az is, hogy nagyon nehéz szentként emelkedni a hamisság fölé, a műsor végén pedig még egy táncbetétet is láthat a közönség, igaz csak egy archív felvétel vetítését. /Népszava/

textura 2016 berniczky

A létra tetején tinilány,  kapucnis dzsekijén rakottszoknyásan nyíló,  trikolór csíkos körszelet, zöld a harisnya, piros a cipő, Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban képe előtt az örök kamasz  Stefanovics Angéla győzhetetlen lendülettel mondja  Berniczky Éva szövegét. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – Gyerek!!! A gyantás cédrusokat kivágják a leukémiás rózsaszín hegyek előtt,  a madarak elpusztulnak,  de énekük ott szunnyad  az aprított törzsekben, míg lantot nem faragnak belőlük. /Fehér Elephánt/

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre. a cikk folytatódik >>

Az árokásó halála

arokaso-temeto-halalaMély árokba zuhanva lelte halálát a rá hulló föld alatt Balla D. Károly költő, aki saját megosztó személyiségének lett tragikus áldozata, miután elhatározta, hogy enkezűleg temeti be azt a maga ásta árkot, amely áldatlan tevékenysége nyomán kettészelte a kárpátaljai magyar irodalom eleven testét. Ezt a sebvonalat az 1990-es évek első felében kezdte ásni azzal a szándékkal, hogy mesterségesen elkülönítse a szerinte értékes irodalmi műveket a hitványaktól, a progresszív irányzatúakat a szerinte sematizmusba süppedt hagyományosoktól. Eleinte inkább csak kijelölte a fejlődés térfelét, majd sokáig csupán egyetlen ásónyom mélységű vágatokkal határolódott el a visszahúzónak mondott erőktől. Sokáig élt benne a remény, hogy a túloldalon rekedt írótársai vonzónak találják az általa választott parcellát, belátják annak előnyeit és az árkot könnyedén átlépve maguk is a modern melioráció talajára építik munkásságukat, odahagyva a túloldal hagyományokban gazdag, ám ragadós sarát. Csakhogy ennek épp az ellenkezője történt: akikkel korábban együtt kerülgette a szocreált, azok most éppen a visszamaradt cuppogásban lelték örömüket, kijelentették, hogy káros minden poszt- vagy neo- alagcsövezés, ez a sár a mi sarunk, és aki nem dagasztja híven a szülőföld tradícióit, az jobban is teszi, ha minél messzebbről figyeli az itt fogant sikereket. a cikk folytatódik >>

Hollandia, Mikes Kör, 1996

hollandia1996-bdk-mikesAz alábbiakat 20 évvel ezelőtt írtam és olvastam fel Hollandiában 1996 őszén, a Mikes Kör az évi Tanulmányi Napjain. Pontosabban nem is felolvastam – és ezt a módot akkor próbáltam ki először -, hanem kitérőket téve, az írott szövegtől el-elszakadva (például a lábjegyzetek helyén) végigbeszéltem bő másfél órát. (Szerénységem tiltja megemlíteni, hogy elég nagy sikerem volt, többen gratuláltak. Egy idősebb lelkészt kivéve mindenkinek tetszett a mondandóm, egyedül ő fűzte hozzá előadásomhoz kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor javában virágzott a magyar élet; ő tudta, kétszer is hozott egyházi segélyszállítmányt.) Később ennek a szövegnek az első részét használtam alapul Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében c. nagyobb esszémhez. A második részben a meghívók kifejezett kérésének eleget téve tértem ki a ruszin kérdésre. Erről a témáról soha azelőtt nem beszéltem nyilvánosan, később többször is rákérdeztek, akkor is hasonlókat mondtam. A befejező részt pedig amolyan vallomásnak szántam. Érdekesség: 20 évvel ezelőtt még többé-kevésbé a kárpátaljai magyar közösség tagjának tekintettem magam, egy részével pedig sorsközösséget is vállaltam. „Íróságomban” még meghatározó jelentőséget tulajdonítottam lakhelyemnek, fontosnak tartottam, hogy beszámoljak kisebbségi szorongásomról (amely aztán – erről másutt hosszan beszámoltam – 2000 táján egyszer s mindenkorra megszűnt). De lássuk az eredeti szöveget.

Balla D. Károly:

Sorsverés vagy kiváltság?

Kárpátalja: múlt, jelen, jövő

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1996-os Tanulmányi Napjainak keretében tartott előadás alapjául szolgáló szöveg

A mai Kárpátalja négy történelmi magyar vármegye – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – területén (ill. azok egy részén) helyezkedik el, közel 13.000 km2-nyi területen, 1 millió 300 ezernél több lakossal. Ebből – a legutóbbi, 1989-es népszámlálás adatai szerint – 156 ezer a magyar nemzetiségű.

Kárpátalját északról és északkeletről az Erdős Kárpátok (más néven az Észak-keleti Kárpátok) gerince határolja, a területi egység itt Ukrajna két szomszédos közigazgatási területével (megyéjével) határos. Délről az ukrán-román, dél-délnyugatról az ukrán-magyar, nyugatról pedig az ukrán-szlovák államhatár zárja a mai Kárpátalja területét.

Nagyobb városai: Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Huszt, Técső, Csap; legmagasabb hegycsúcsa a Hoverla (2061 m), fontosabb folyói: a Tisza és annak jobb oldali mellékfolyói: a Tarac, a Talabor, a Nagyág, a Borzsa és a Tiszába a Bodrog közvetítésével ömlő Ung és Latorca.

Történelmileg a vidék ezer éven át Magyarországhoz tartozott; az első világháborút követően a trianoni békeszerződés értelmében a csehszlovák Köztársaság kebelezte be (1919. május 6.); az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén az alföldi részt visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta területe csehszlovák kézen maradt önálló közigazgatási egységként (Podkarpatska Rus); 1939. március 15-én a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja egészét, amely így egészen 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott; ekkor a vidéket megszállták az ún. felszabadító szovjet csapatok és saját érdekterületükké tették, amit több hónap átmeneti állapot után aztán az 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés szentesített. A vidéket 1946-ban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpátontúli területe néven az akkori Szovjetunió, vagy ha tetszik: Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységévé szervezték, s ez a státusa megmarad egészen 1991. augusztus 24-éig. Ekkor kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s attól kezdve Kárpátalja és annak magyarsága ennek az új államalakulatnak képezi részét, hivatalosan továbbra is Kárpátontúli terület néven.

A részletezéseket nem tartalmazó száraz tényekből is kiolvasható, hogy ennek a vidéknek a lakossága XX. századi történelme folyamán több olyan állam‑, rendszer‑ és hatalomváltást is átélt, amelyekből akár egyetlen is elegendő lett volna sorsverésnek.[1]

Ha a rövidebb életű és átmeneti alakulatokat – például az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot vagy a Huszt székhellyel 1938-ban szervezett Karpatszka Ukrajina nevű bábállamot – nem tekintjük, akkor is öt különböző államnak lehetett a polgára az, aki a század elején született. Ráadásul – a hat éves magyar visszacsatolástól eltekintve, amelyre viszont a második világháború viszonyai nyomták rá a bélyegüket – ezeknek a hatalomváltásoknak a során az itt élő magyarság az egyik kisebbségi vödörből a másik kisebbségi csöbörbe került, s a különböző államok és rendszerek váltogatott módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni, asszimilálni, megtizedelni, szülőföldjéről elűzni. Ezzel kapcsolatban – és főleg a régió magyarságának a szovjet megszállást követő évtizedeit tekintve – állítottam egy tanulmányomban, hogy Kárpátalja magyarsága halmozottan hátrányos helyzetű. Ennek a szociológiából ismert szakkifejezésnek a használatára a következő három szempont alapján merészkedtem:

1. Az anyaországától elszakított magyar népcsoportok közül – a burgenlandit leszámítva – a kárpátaljai volt a legkisebb lélekszámú.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a több milliós erdélyi vagy a közel milliós szlovákiai magyar etnikumhoz képest a kétszáz ezret sem elérő magyar populáció sokkal elesettebb, hátrányosabb helyzetű. Bizonyos lélekszám alatt egy elszigetelt népesség ugyanis nem képes önmaga reprodukálására, s még kedvező létfeltételek közepette is lassú kihalásra vagy felmorzsolódásra-asszimilálódásra van ítélve. Ezen kívül egy kis lélekszámú közösségben sokkal lassúbb a kiválasztódás (kiválogatódás), ritkábban születnek kiugróan nagy tehetségek, előfordulhat, hogy nemzedékek nőnek fel, amíg a kétszáz ezerből kiválik egy nagy zeneszerző, egy költőzseni vagy akár egy igazi „népvezér”. Még bármiféle negatív diszkrimináció hiányában is lassan alakul ki az értelmiségi réteg, a „kisebbségi többletmunkát” vállaló pedagógusi elit, az alkotó művész-intelligencia, az orvosi-ügyvédi-jogászi vagy a tudósréteg. Ez a lassú kiválasztódás azután – második fokon – visszahat: példák, tapasztalatok hiányában az új és újabb nemzedékek számára egyre nehezebbé válik a kiemelkedés. Mindez – nem árt ismételni – még akkor is fenyeget, ha egyébként nincsenek negatív külső tényezők. Kárpátalja vonatkozásában azonban ezek megléte nem kétséges.

2. Egy időben divatossá vált a megállapítás, mely szerint Magyarország volt a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Nos, a kárpátaljai magyarság vonatkozásában ezt a képet úgy módosíthatjuk, hogy nekünk viszont a „legszomorúbb kaszárnya” jutott, ugyanis ez a magyar kisebbség szenvedte meg leginkább a kommunista rezsim embertelenségét azáltal, hogy a tábor leghatalmasabb és országához, a Szovjetunióhoz kötötte sorsa. És itt sorolhatnánk a tényeket: az 1944-es etnocídiumot (az új, sztálini hatalom birtokosai gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták), az államosítást és kollektivizálást, amely egyik „utódállamban” (és magában az anyaországban) sem zajlott le olyan mértékben és olyan erőszakosan, mint itt; a vallási felekezetek felszámolására (görög katolikus egyház) és korlátozására (római katolikus és református egyház) irányuló intézkedéseket (vagyonelkobzástól papok internálásáig); a teljes magyar intézményrendszer felszámolását és szovjet vágányra történő átállítását; egyáltalán: az ötvenes évek nyomasztó diktatúráját.[2]

3. Azzal, hogy Kárpátalja magyarsága történetesen épp a Kelet-Európát saját befolyási övezeteként birtokló nagyhatalom kötelékébe került, még egy vonatkozásban vált hátrányos helyzetűvé: a leghosszabb időn keresztül és a leghermetikusabban ez a magyar etnikum volt elzárva anyaországától. Két vonatkozásban is: egyrészt a „nagy testvértől” való félelmében a hivatalos Magyarország nem vett (nem vehetett) tudomást az itteni magyarságról, mint ahogy ez utóbbi sem kereshetett intézményesen kapcsolatot amazzal, másrészt a személyes kontaktus is szinte lehetetlenné vált: útlevélhez jutni hatalmas kiváltságnak számított. Egészen a hatvanas évek közepéig semmilyen magyar sajtótermék nem juthatott Kárpátaljára, mint ahogy az itteni kiadványokat is tilos volt külföldre vinni-küldeni. [3]

A határon túli magyarság más csoportjaival szemben is volt egy elszigetelődési szándék, de például Csehszlovákiába utazni minden további nélkül lehetett és könyvek, lapok szabadon áramolhattak; Erdély pedig akár szellemi önellátásra is berendezkedhetett. Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka soha nem rekesztődött ki annyira a magyar köztudatból vagy a hivatalos tudomásulvételből, mint Ungvár vagy Beregszász. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar alkotókkal, intézményekkel mindig is volt nexusa az anyaországnak (hivatalos vagy félhivatalos, netán baráti, személyes csatornák mentén kialakuló), Kárpátalja azonban még tíz évvel ezelőtt is szinte kirekesztett tartománynak számított. A politikai elzártság egészen a nyolcvanas évek végéig fennállt, amelyet mostanra felváltott a gazdasági (erről később szólunk), illetve egy újabb politikai elszigetelődés veszélye van kibontakozóban. Ha ugyanis Magyarországot felveszik az Európai Közösségbe és a NATO-ba, Ukrajnát viszont nem, akkor – és erről valahogy „nem illik beszélni”, mintha szőnyeg alá seperhető kérdésről lenne szó – nos, akkor a két ország között azonnal bevezetik a vízumkényszert, és a civilizált egységes Európa szűrő-kapuja Hegyeshalomról áttevődik Záhonyba, mi pedig, kárpátaljai magyarok, a szűrőn túlra kerülünk és újra elérhetetlen messzeségbe szakadunk a magyar nemzettest törzsétől.

De ne ugorjunk ennyire előre az időben, hanem vizsgáljuk meg, hogy a három hátráltató tényező („a legkisebb közösség”, „a legszomorúbb kaszárnya”, „a legelszigeteltebb nemzetrész”) hogyan alakult át mára. A magam részéről megkockáztatom a kijelentést, hogy a kárpátaljai magyarság ma, a kilencvenes évek derekán szorongatottabb helyzetben és súlyosabb válságban van, mint az elmúlt évtizedekben, lakhelye ugyanis kaszárnya helyett nyomortanyává vált.

Ukrajnában ugyanis súlyos gazdasági krízis alakult ki: rohamosan csökken a termelés [4], évekig tartott a hiperinfláció, egyre nagyobb mérvű a belső és külső eladósodás, teljes a gazdasági káosz. Az alapvető szükségleti cikkek, az energiaárak és a szolgáltatások ára lassan világpiaci szintűvé válik, miközben az átlagjövedelmek alig haladják meg a magyarországiak egy tizedét (nem tévedés!). Nő a valódi és rejtett munkanélküliség, terjed a bűnözés, sosem látott mértékeket ölt a korrupció és lassan mindent behálóz a hatalommal összeszövődő maffia [5].

Végzetes mértékben polarizálódik a társadalom: egy szűk réteg anyagi vonatkozásban „mindent megengedhet magának”, miközben egyre nagyobb tömegek élnek mélyen a még emberhez méltó nívó alatt.

Mindezek általános, országos válságról tanúskodnak, és nem csupán a magyar kisebbségre vonatkoznak, ám erre nézve fokozott veszélyekkel járnak. Lássuk, melyekkel is!

A) Számbeli csökkenés

Említettem, hogy a legutóbbi népszámlás 1989-ben 156 ezer magyar lelket mutatott ki Kárpátalján. Ez abszolút számát tekintve háromezerrel kevesebb, mint amennyit a tíz évvel korábbi, az 1979-es állapított meg. Önmagában ez nem jelentős csökkenés, két tényező miatt azonban igencsak ijesztő. Az egyik az, hogy a háromezer fő elvesztése a területi egység összlélekszámának dinamikus gyarapodása közepette történt, így a magyarság részaránya Kárpátalján 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza tíz év alatt, s azóta ez a szám újabb fél százalékkal lett kisebb. Tehát miközben a magyarság lélekszáma csökken, aközben a vele együtt élő (főleg szláv) népességé növekszik. Nem nehéz megjósolni, mihez vezet ez hosszabb távon. A másik elgondolkozásra ösztönző tényezőt azzal kapcsolatban fogalmazhatjuk meg, hogy a háromezres csökkenés egy igen jelentős növekedési várakozással szemben következett be. Miről is van szó. Arról, hogy a hivatalos statisztikákkal szemben mindig is úgy gondoltuk, nagyjából 200 ezren, esetleg még többen lehetünk, s hogy a kimutatásokban mintegy 40 ezerrel kevesebben vagyunk, annak pontosan megnevezhető történelmi okai vannak, amelyek közül kettőre igen röviden kitérek. Elsőül arra, hogy a már említett 1944-es deportálások során csak a magyar (és német) férfiakra irányultak. Akik valódi nemzetiségük helyett orosznak, ukránnak, szlováknak vallották magukat, megúszták a kényszermunkát. Talán ezrek vagy akár tízezrek estek így ki a statisztikák megfelelő rubrikájából, s hamis nemzetiségüket a szovjet törvények szerint örökölték gyermekeik is. Második kitérőül a magyar ajkú görög katolikusokat kell említenünk: amikor a szovjet hatalom számba vette új alattvalóit, többük nemzetiségét önkényesen megváltoztatta. Így lettek moldovánok a románok, ukránok a ruszinok – és ez utóbbi analógiája alapján azok a magyarok is, akik nem a romai katolikusoknak vagy reformátusoknak vallották magukat, hanem görög katolikusoknak, amely egyház a Kárpátalján élő szlávok nemzeti egyházának tekinthető. Ezeknek az ukránná tett magyar görög katolikusoknak a számát 30 ezerre becsültük a szovjet éra előtti egyházi nyilvántartások alapján. Nos, 1989-ben már nem volt diktatúra, a peresztrojkától és a nyíltságtól volt hangos a világ, s a Szovjetunióban először történt meg, hogy a népszámlás során szabad bevallás, bemondás alapján töltötték ki a nemzetiségi rubrikát, s nem kérték a személyi okmányokat. Joggal várhattuk, hogy mindazok és mindazok utódai, akik a fentebb említett okok miatt eddig más nemzeteket gyarapítottak, most végre magyarnak íratják be magukat, és így 160 ezer körüli lélekszámunk akár 200 ezer fölé ugrik. Erre a várakozásra következett hideg zuhanyként a háromezres csökkenés [6].

Azaz: Kárpátalján ma 156 ezren vallják magukat magyarnak, tehát: csökkenésünk vitathatatlan tény. A csökkenés oka pedig nem az asszimiláció és nem is a stagnáló népszaporulat, hanem a kivándorlás. Az elmúlt évtizedben (pontosabban 1980 és 1992 között, amikor is a felmérés történt) Kárpátalját 8 ezer 200 fő emigrált, s bár nemzetiségi összetételükről az illetékesek nem közöltek adatokat, feltehető, hogy a Magyarországra települő közel ötezer fő nagy többsége magyar volt. Az elmúlt két-három évben a kivándorlás felgyorsult, és ha ez a tendencia folytatódik (márpedig mi állítaná meg?), akkor etnikai határaink egyre inkább elmosódnak, az egy tömbben élők közössége szigetekre szakadhat s a felső-Tisza mentén élő szórványmagyarság fel is morzsolódhat. A kárpátaljai magyarság egésze pedig – mint közösség – működésképtelenné válhat.

És ez a felvetés már el is vezet bennünket a második válság-tényezőhöz, ez pedig a

B) minőségi sorvadás

A kivándorlók többsége ugyanis értelmiségi, akiknek a számaránya a korábban említett többszörösen hátrányos helyzet miatt amúgy sem volt túl magas. Eddig is akadtak hiányszakmák, de mára nemcsak a magyar ügyvédek, közgazdászok, szociológusok számítanak fehér hollónak, hanem ijesztően csökken az orvosok, mérnökök, pedagógusok és a művészek száma is. Tegyük még hozzá: az áttelepülők többsége pályáját most kezdő vagy tanulmányait most befejező fiatal, akiknek távozása tovább rontja a közösség reprodukciós esélyeit. És lehet ugyan vitát folytatni arról, hogy egy szellemi vezércsapat (értelmiség) nélkül maradó és elöregedő etnikum meddig tarthatja meg vitalitását, az azonban nyilvánvaló, hogy – mint közösség – szerves egészként nem képes sokáig funkcionálni és gyógyíthatatlanul súlyos működési zavarok lépnek fel életében. Említsem csupán a pedagógushiányt: magyar iskoláinkban egyre több olyan oktatót alkalmaznak, aki maga nem járt magyar iskolába, a nyelvet csak töri, szaktárgya kifejezéseit nem ismeri.

A válsághelyzetre utaló harmadik momentumot én – gyakran felháborodást keltő merészséggel

C) A kárpátaljai magyarság demoralizációja

cím alatt szoktam tárgyalni, ami kétség kívül kicsit erős kifejezés, mégis úgy látom, hogy amíg az ötödfélszázados szovjet uralom ideje alatt magyarságunk megőrizte tartását, önbecsülését, identitását, s mindig büszke volt különbözőségére, s ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján, a magára csukott lakásban megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz –, addig ebben a mostani létbizonytalanságban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tisztességes munkából nem lehet megélni, hogy hol törvénytelen, hol „csak” megalázó tevékenységre (például csempészésre, piacolásra) kényszerül a létfenntartásáért küldő kisember –, nos akkor minden fontosabbá válik számára, mint nemzeti hovatartozása. És amíg a többségi nemzetekhez tartozók „csak” általános emberi értelemben válnak elutasítókká vagy közömbösökké például a kulturális értékekkel szemben, és ezeket az értékeket, ha más nem, hát gyermekeik újra felfedezhetik, addig a magyar kisebbség a nemzeti értékekről mond le, s ha lemond, ezek többé nem gyökereztethetők meg egy idegen közegben. a cikk folytatódik >>