Berniczky: Roncswellness

Éva új tárcanovellája az Új Forrás online oldalán, Csönge fotójával

berniczky-ujforras

Senki sem érti, miért nem utazom többé a társasággal. Pedig igazán hálás lehetek a bankomnak, hogy válságos időkben is ügyel beosztottai egészségére. Havonta befizeti osztályunkat a hetven kilométerre levő kisváros termáluszodájába. Mintha egyenesen nekem szeretne kedvezni, nagylelkűen finanszírozza az utat vissza a gyermekkoromba. Széthúzzuk a szürkévé koszlott mustársárga függönyöket, vadonatrégi film pereg. Bámulunk ki az ablakon, míg lepukkant autóbuszunk eldöcög az élet harminchat fokos vizéhez. Áldás annak minden cseppje, duruzsolják a kolleganőim az utazás alatt. Egyet kell értenem velük, negyven év távlatából is. Bár megérkezésünk után, amikor tüdőre szívom a medence felől szálló sókat, határozott különbséget érzek hajdani és jelenlegi kipárolgás között. Annak idején, higgyék el, bizonygatom a többieknek, a maró klórszagban édeskés rózsaillat keringett. Az intézmény egykori igazgatója betegesen rajongott a rózsákért. Minden talpalatnyi földet azzal ültettetett be az uszodát övező parkban. Hol van már az a fegyelmezett romantika? >> tovább az Új Forrás oldalára: Berniczky Éva: Roncswellness

>> ahol ez a szöveg folytatása:
A rózsák helyén most jelentéktelen oxalisszőnyeg rojtosodik. A vízben araszolók némelyike időnként heccből kiugrik a partra, letép egy fogásnyit a virágágyások dísznövényéből. A középen barna mintázatú négylevelű elég savanyú, úgy tartják, szerencsét hoz. Azért babonásoknak sem árt figyelni a mennyiségre. A medencében úszkáló társaságot nem ejtették a fejére, jól tudja, módjával ehet a csemegéből, különben megárt. Talán a szerencsehere okolható a visszafordíthatatlan pusztulásért. Egyedül a víz dacol, azóta sem hullott elemeire. A burkolat ellenben mind hiányosabb, a kapaszkodók rozsdállanak. A víztükröt sávokra osztó műanyag huzalok megereszkedve tünedeznek el a habokban. Többnyelvű úszóegyletünk tudomást se vesz a halódásról, elégedetten lubickol, ázik, vagy éppen kitartóan gyűri a métereket. Az edzettebbek a medence fölé nyúló trambulin vastraverzén csimpaszkodva erősítik karizmaikat. Nők és férfiak vegyesen. Fel-felugranak a vízből a magasba, ügyesen elkapják a rozsdás vasrudat. Felhúzódzkodnak-leereszkednek, tízszer, hússzor felhúzzák magukat. Mintha jutalmul kapták volna a gyakorlatokat.

Ha lehunyt szemmel tempózom, minduntalan az jut eszembe, hogyan nem tanultam meg úszni ezerkilencszázhatvankilencben, ugyanebben a medencében nyolcévesen. A jóképű és remek testű edző iszonyom, kapálódzásom ellenére kényszerített a víz alá. Milyen férfi lesz belőlem, ha ennyire félek, harsogta gúnyosan. Sárga fogai veszedelmesen mozogtak a szájában. Citromcápa, gondoltam halálra váltan. Akkor makacsoltam meg magam, azóta kívánok segítség nélkül, önszántamból megfulladni. Valamiért ez bizonyult bátrabb és komfortosabb döntésnek az erőszakkal szemben. A víz alatt nem hallottam az üvöltését, de hiába buktam gyöngyhalászként a mélybe, nem menekülhettem. Stopperrel mérte, mikor fogy el a levegőm, akkor villámgyorsan utánam vetődött, dühösen vonszolt a partra. Amikor idáig jutok a visszarévedésben, szívesen váltok úszásnemet, saját történetem helyett kedvenc filmemben, A medencé-ben tempózom tovább. Azért nem vagyok elfogult, sem telhetetlen, helyzetem nem sokat változik, bizonyára a részeg Harry szerepét osztanák rám, egykori úszásoktatómra pedig Jean-Paulét. Kinyitom a szemem, Alain Delon-alakú fazont akár találhatok is játékomhoz, kiábrándító azonban, hogy a sok megfáradt asszonyság között nem akad Romy Schneider. Hiába indítja újra a víz kolleganőimben szemlátomást a hormonokat. A víz és Michael Bublé hangjának selymes csobogása. A Sway with me folyik a hangszóróból. Boldogan mozdulnak vele, lebegnek önmegtermékenyülten. Mígnem betetőzésképpen a Feeling good bódulatában terülnek szét a felszínen. Nekem a ráncos Nina Simone-nal jön be leginkább az új élet. Az idő múlása teszi, vagy csak ilyen perverz az ízlésem, egyre megy. Inkább hallgatok róla, nem árulom el senkinek. A bankban nem sejtik, hogy nemcsak nem tartok többé velük, hanem szemérmetlenül meg is írom, hogyan himbálóznak tehetetlenül. Pedig nem az elkábított ötvenes asszonyokat akarom lefesteni, hanem a medencét. Az ásványi sók unottan füstölgő páráját, a fülledt remegést. Elsősorban a tárgyak lebegését szeretném felidézni, csakhogy legtöbbször mozdul velük valaki. A hangszórókból ömlő kifogyhatatlan Michael Bublé egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Hangjától a nők élvezetükben aléltan cuppognak a vízszínen. Félő, hogy a megereszkedett bőrük alól áramló ösztrogéntöménységben minden úszó egyed elnőstényiesül körülöttük. Valahol olvastam, hogy svéd tudósok szerint a női nemi hormon miatt kihalás fenyegeti a békákat. A természetes környezetben felgyülemlett ösztrogén hatására a hím ebihalakból nőstény békák fejlődhetnek ki. A medence partján vízi mentők, két férfi követi árgus szemmel mozgásunkat. Furcsa, hogy állig felöltözötten végzik munkájukat. Terepszínű varangyos ruhában. Gyakran rászólnak a rosszalkodókra. Visszaszorítják a nőuralmat. Természetvédőként harcolnak a békák kihalása ellen. Majdnem elhittem a rám osztott szerepet, miszerint azért váltam bankhivatalnokká, hogy minduntalan visszatérjek ebbe a harminchat fokos ásványi anyagoktól terhes vízbe. Szívrohamot is bevállalva leússzam a kötelező távot. Számoljam a métereket, ezernyolcvan a forrás eredetéig, ugyanennyi vissza. Örüljek, hogy az öltözőben már nem tarthatok kolleganőimmel. Ne lássam, hogyan nyitják a csapot a tusolóban. Képzeletemet a férfi-részlegben tapasztaltak vezessék. Végül is mindegy, melyik oldalon élem meg a hiányt. A rózsákból úgyis koedukáltan nem folyik víz, miután nincsenek zuhanyrózsák. A fejünk fölött rozsdálló csövekből levegő szörcsög. Letört csapok, egy-egy csempe is hiányzik. Az öltözőkből eltűntek a fogasok, helyükön kampók és szögek meredeznek. Nem számít, kibírjuk, így is érdemes, mert álca az egész leépülés, bársonyosra fiatalodott a bőrük, áradoztak elégedetten az asszonyok minden alkalommal a visszaúton.

Szerintem a bankunk azért lepett meg havonta az ingyen úszással, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a pusztulásról, tanúsítsuk, a változás elengedhetetlen és visszafordíthatatlan. Addig szállíttat rendületlenül bűzös autóbuszával a siralmas helyszínre, míg a látvány ideálisra nem nyomja az uszoda árát. Amint eléri a tervezett összeget, vezérünk nyomban megvásárolja a komplexumot. Aztán felújítás után még egyszer utoljára nagylelkűen befizet bennünket a wellnessébe. Csak hogy rákapjunk a valódi kényeztetésre. Nem tudhatja, mennyivel kéjesebb érzés mindebből kimaradni, nem látni, nem hallani, nem vágyakozni. Felőlem pfujolhatnak az oxalis-pártiak, ha majd a maró klórszagban újra édeskés rózsaillat kering.

(Az Új Forrás rovatát szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

Tégy jót, és tűnj el!

holmiBerniczky Éva

Tégy jót, és tűnj el!

Akkor kezdődött, amikor már hallani lehetett a szárazságot. Amikor a levelek hullása is zajt keltett. És a kínzó aszály ellenére sem háborodott fel senki azon, hogy az elhagyatott udvarból pocsékba folyik a víz. Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de a nap túlnyomó részében ott zuhogott keresztül a járókelők lába előtt. Hol erősebben, hol gyengébben. Voltak időszakok, amikor egészen hajszálvékony, alig észrevehető erecskék szelték át a járda aszfaltját, majd a szegélyen túljutva egészen a macskaköves utca túloldaláig futottak. Nagy- és kismutatók. A helybeliek akár óraként használhatták az átfolyásnak ezt a primitív szerkezetét. A kikerülő víz mennyiségéből és a nap állásából könnyűszerrel megsaccolhatták, hány óra lehet. És ezt a vérlázító pazarlást ebben a csontszáraz időszakban sem kifogásolta senki. Úgy festett, önzőmód ragaszkodnak ahhoz, hogy legalább kiszáradt szemük részesüljön némi felüdülésben, ha csak néhány szerencsétlen gyom látványának erejéig is. Az itt elvonuló szomjúhozók kívánságára néhai Teofánia háza előtt, a járda közepén, az átfolyás mentén zsenge fűszálak eredtek. Bár satnyaságuknál fogva megjelenésüktől kezdve kornyadoztak, a barázdákból kelt élet mégis tökéletesen illett a töredezett, helyenként felpúposodott, toldott-foldott aszfaltba. Ott eresztett gyökeret, ahová egyáltalán nem volt való. A szivárgások nedvein zöldült nyomorult kis oázist valamiért mégsem kiálthatták ki csodának. Ehelyett közömbösen lépdelték át a megnyíló járdarészeket, és bármennyire kínálkozott, nem tartották nyilván szent helyként a vízfakadást. Holott a csoda legalább kézenfekvő magyarázatul szolgált volna arra, miért is nem hasonlít közönséges otthonra a forrás eredetét rejtő hajlék. Elvégre mióta Teofánia nővér a magasban morzsolgatta a rózsafüzért, hátrahagyott házát láthatatlan erők igazgatták. a cikk folytatódik >>

A petróleumcápa

Jó az, ha az embernek van egy kormánya. Biztosan jó, mint ahogy általában jobb szokott lenni, ha valami van, mint az, ha valami nincs. Ezt én akkor értettem meg, amikor háromévesen először látott meztelenül egy nálam fiatalabb kislány, és roppant módon elcsodálkozott azon, hogy nekem van valamim, ami neki nincsen. Amit én persze nem hittem, mármint hogy neki ne lenne ugyanolyanja, így hát ő is meztelenre vetkőzött, és neki valóban nem volt, ami nekem nagyon is. És akkor nagyon büszke lettem, hogy lám csak, lám, nekem igen, neki pedig nem, és észrevettem, hogy a kislány is irigyli tőlem. a cikk folytatódik >>

A sufniban

Ötéves volt, amikor az anyja először zárta a sufniba büntetésül, amiért az új szoknyájában beletoccsant a sárba. Ettől kezdve mindig ide csukta be, ha rossz fát tett a tűzre, vagy ha útjában volt. Csak először sírt, később rájött, hogy a sufniban lenni jó, a réseken besütő nap csíkokat rajzol a porba, a hasított fából pedig tornyot lehett építeni. Kifelé nézelődni is remek szórakozás: figyelheti, mi történik az udvaron, ki megy el a kerítés előtt – de őt nem látja senki. a cikk folytatódik >>

Oresztész és a közhelyek

Beteglátogatóba érkeztek. Szájra adták agresszív nyálas csókjaikat, hoztak bonbont és befőttet, hosszan zörögtek nejlontasakjaikkal, amíg minden odaadó figyelmességüket kipakoltak a nachtkasznira. Kis pálinkát is akartam, finom házit, de azt most neked nem lehet, szabadkozott egyikük. Oresztész csalódottan legyintett, ugyan miért pont azt ne lehetne, majd rémülten figyelte, ahogy a közhelyek végigülik az ágya szélét, a legfázósabb asszony cipőjét lerúgva még a lábát is bedugta a paplan alá. Messzi van ez a város, sóhajtott az egyik kövérkés gyerek, anyja megértette a célzást. Reggel óta nm evett szegénykém, szedte elő az elemózsiát. A többiek követték a példát  és  Oresztész ágyán pillanatok alatt megterítették a csirkecombok, fokhagymás fasírtok és elmés élcekben bővelkedő családi történetek pompás lakomáját. Kár, hogy te ezekből nem ehetsz, harapott nagyot egy kedves rokon a kovászos uborkából, majd a nemrégiben elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau emlékére német eredetiben Goethe Rémkirályát kezdte tele szájjal dúdolni Schubert dallamára, már-már legyűrve a beregi diftongusokat. Ezután körbeadták és jól meg-meghúzták a savankás házi vigasztalások csikóbőrös kulacsát és lassan felkászálódtak a betegágyról. Meg fogsz gyógyulni, mondta búcsúzásul a legokosabbik, miután Oresztész megnevezte gyógyíthatatlan betegségét.


több hasonló

Kállay Labord egymilliója

A fantaszták léha életét élő Kállay Labord a rendszerváltás első évet (akkor még Laborc néven) Budapesten töltötte. Apja, a jó nevű ungvári professzor, eredetileg csak azt szerette volna, ha fia szétnéz kicsit a nagyvárosban, de az ábrándos szemű ifjú valahogy ottragadt: egyszerűen nem akaródzott visszautaznia. Szabadkozó leveleket írt haza, és közben kedvteléseinek hódolt, illegális kártyabarlangokba és fogadóhelyekre járt, lottózott és lóversenyzett, leginkább pedig azzal foglalkozott eközben, hogy éhen ne haljon. Mivel a szerencse ritkán pártolt hozzá, jobb híján kénytelen volt tudását kamatoztatni: végigjárta azokat a parkokat, ahol a kisnyugdíjasok pénzben sakkoztak. A tétek ugyan minimálisak voltak, egy-egy délelőttön Laborc mégis megkereste néhány napi megélhetését. Még mozijegyre is futotta. Az év folyamán elszánt szorgalommal végignézte az összes olyan filmet, amit Ungváron nem láthatott: Tarkovszkij két utolsó, Nyugaton forgatott mesterművével kezdte a Tabánban és a korúti Művész Mozi Peter Greenaway-sorozatával zárta a vizuális élvezetek nagyszerű egymásutánját. a cikk folytatódik >>

Oresztész és a gitár

Oresztésznek szép gitárja van, de egyáltalán nem tud játszani rajta. Püladész gyönyörűen gitározik, de nincs saját hangszere. Oresztész imádja a gitármuzsikát, ezért odaadja a hangszerét Püladésznek azzal a feltétellel, hogy csak neki játszhat rajta. Püladész gyönyörűen játszik Oresztész szép gitárján. Oresztész rajongva hallgatja, szereti, hogy Püladész játszik neki. Püladésznek imponál, hogy Oresztész ennyire szereti a gitárjátékát. Püladész szeret Oresztésznek gitározni, Oresztész szereti, hogy Püladész szeret neki játszani. Oresztész szereti Püladészt. Püladész szereti Oresztészt. Mégis meg fogják ölni egymást, mert Oresztész halálosan féltékeny Püladész játéktudására, Püladész pedig halálosan irigyli Oresztész gitárját. Haláluk után Elektra máglyára veti a gyilkos hangszert.


több hasonló

Mondatom a Literán

A litera.hu ma az én Egy mondatomat közli jobb felső sarkában. Holnap már más lesz ott, de itt megőrzöm:

…nem ismeri a kéjsóvár kínt sem, amely akkor hasít belénk, amikor a rettentő teljesség hirtelen leveti magáról a hitvány látszatot, és azon nagyszerűségében megmutatkozik előttünk a halál gyönyörű és termékeny asszonyteste.

Ez voltaképp mondattöredék, az egész túl hosszú lenne mottónak. A kis részlet így hangzik: a cikk folytatódik >>

Orrhangon, malacképpel

Hát előadóművész már nem lesz belőlem… A Magvető Kiadó kérésére készítettem el ezt a két nagyon amatőr webkamerás videófelvételt, az egyik már kint is van honlapjukon. Nekem, bevallom, nem igazán tetszik a saját felolvasásom, többszöri próbálkozás után is folyton bakiztam, a hangom sem természetes, ahogy pedig kinézek… Egyedül a bedrótozottságom imponáló… Csak azzal tudom nyugtatni magam, hogy van az egésznek, már az alliteráció kedvéért is,  valami botrányosan bumfordi bája. a cikk folytatódik >>

Oresztész és az aggodalom

A félig nyitott ablakon karját kidugta az aggodalom. Nem, egyáltalán nem azt akarta megállapítani – mármint az aggodalom -, hogy esik-e az eső, erre nem volt szükség: a kövér cseppek jól látható csíkokat húzva kötötték egybe az eget a földdel. Hogy az aggodalom mégis kinyúlt a félig nyitott ablakon, annak okát a szemközti nyárfára épített fészek éppen megrepedő madártojásaiban kell keresnünk, illetve az afölötti bizonytalanságban, hogy a repülés szentsége vajon részét képezi-e az aktuális biológiai kánonnak. Már hogy ne képezné, mondta a szobába belépő Oresztész és határozott mozdulattal rázárta az ablaktáblát az aggodalom kinyújtott karjára.


több hasonló

Dárkszájd

Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére. a cikk folytatódik >>

Tejmozi: részlet, borító

A Magvető Kiadó honlapjának kötetemet bemutató oldaláról már regényem egy szövegrészlete is elérhető .pdf formátumban, olvasóimnak kedveskedve itt alább is közreadom – néhány mondattal megtoldva. Másik érdekesség, hogy a Magvető Facebook-oldalán a kiadó megosztotta a BDK Onlinra feltett posztomat, amelyben azon tűnődöm, hogy mi legyen a könyv fülszövege, s a szerkesztői javaslatok mellett néhány saját ötletemet is bemutatom: Mi legyen a Tejmozi fülén? A kérdésre a kiterített borító ad választ. a cikk folytatódik >>

Válogatott halálaim

Íróként harminchárom éve foglalkoztat a halál. Leginkább a sajátom. Alighanem költővé is akkor avatódtam, amikor két korai versemben először néztem szembe a megszemélyesített Halállal, aki az első versben kaszáját barátságosan meglóbálva köszön rám – és én ismerősként üdvözlöm. Az Életnek viszont be kell mutatkoznia, őt nem ismerem, s fel is üvöltök, amikor galambjait vállamra ülteti. A második vízió: a cikk folytatódik >>

Oresztész és a közelgés

Nem izgatta különösebben a közelgő vihar. Van ernyője, van esőkabátja. Bár itt benn a szobában aligha lesz szüksége rájuk. Teljes a biztonság, a háztetőn villámhárító, a pincében felfújható mentőcsónak. Keze ügyében a telefon, mentők, tűzoltók valahol készenlétben, ha mégis. De ugyan miért lenne mégis? Őt csak ne riogassa a rádió azzal, hogy a Dunántúlon már orkánszerű és galambtojás nagyságú. Juszt sem kezd el szorongani. a cikk folytatódik >>

Berniczky: En passant

Berniczky Éva

En passant

Ómédinél evett utoljára jóízűen spenótot, aztán a folytatásban velük együtt veszett el az étvágya. Amíg Pénzeséket a szomszédjukból el nem hurcolták a Moskovits-téglagyárba, Menyétke hozzájuk járt kosztolni. Az anyja késő este szabadult a szeszgyárból, csak hétvégén főzött. Ő meg délben is hazaugorhatott az irodából. Ómédi párját ritkító kóser konyhát vitt. Gyereke nem lévén, az utca népét etette. Annak fejében, hogy a környék lakói összehordták neki a főzéshez, sütéshez valókat, sajátos kifőzdéjében mindig akadt valami finomság a hozzá betérők részére. A Cső utca valamennyi kölyke oda volt a spenótjáért, mert az öreg Médi edényében az is átminősült. Talán a zöldségekkel együtt vitte el a fazekakat, serpenyőket, tepsiket megmeríteni. Ki tudja, mindenesetre, mire főzeléke tányérra került, csoda történt a parajjal, annyi szent. a cikk folytatódik >>