Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991

bdk-1991

Keszthely, 1991

Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló (1 perc 15 másodperctől). Kétség kívül bizsergető élmény akkori magamat látni, és amiket mondtam, talán az sem érdektelen folyamatos önvizsgálataimban – kiváltképp ekkora időtávlatból. Úgy fest, a véleményem azóta lényegében nem változott (pl. az ukrajnai magyarság akkori helyzetének megítélésében), ám az irodalmi folyamatokat illetően valamelyest módosult. Az avantgárd szerepéről és létjogosultságáról szólva azt mondom, hogy természetesen kisebbségi helyzetben is van létjogosultsága (még szép), és hogy minden irodalomnak át kell esnie az avantgárd megújító korszakán, de azt is hozzáteszem, hogy nálunk, ahol még a hagyományos irodalom sem futotta ki magát, ez azzal a veszéllyel járhat, hogy az írók elszakadnak közönségüktől. Ezt a veszélyt akkor reálisnak vélhettem, de két-három évvel később már azt gondoltam, hogy az irodalmi progresszió sokkal fontosabb, mint a közönségigényekhez való igazodás, és 1994-ben ki is adtam a Kárpátalján megjelent első és mindmáig utolsó avantgárd verseskötetet (szerzője Cséka György volt)  részletesebben erről: Tízévente avantgárd.

Akkori véleményemet érdemes két különböző kontextusba belehelyezni. Az első az utánam szólók véleménye. Nem kommentálom: tessék megnézni-meghallgatni. A másik, hogy én hosszú éveken, talán évtizedeken át valamelyest elfojtottam magamban az avantgárdot. Történt ez talán a fent megfogalmazott veszély túlértékelése miatt (ti. az olvasók elvesztésétől való félelem), talán meg azért, mert nem tudtam-akartam eléggé komolyan venni saját irodalmi devianciámat, szívesebben mutatkoztam a közéleti szerepet is komolyan vevő jólfésült költőnek, semmint a polgárpukkasztó attitűdöt felvállaló formabontónak. Holott komoly kirándulásaim voltak még csak a dadaizmus terén is (lásd: Dadaista dadogás – az idézett versek is épp 1991-ben jelentek meg), de e téren nem voltam sem következetes, sem elkötelezett – mint ahogy, több tucatnyi publikált képversem ellenére például a vizuális költészet terén sem.

Két bekezdés még magáról az írótalálkozóról. Én itt bizony nem ültem végig az előadásokat. Ennek két oka is volt. Egyik, hogy untam őket. Másik, hogy folyóiratot és könyvet árusítottam. A rendezvénynek helyet adó Festetics kastély bejáratánál több könyves standot is felállítottak, az egyik asztalka az enyém volt, ahová büszkén kiraktam a Hatodik Síp addig megjelent számait és éppen hogy beindult könyvkiadásunk első darabjait. A portékáimat meggusztálókkal szóba elegyedni sokkal izgalmasabb volt, mint a szólamokkal bőven spékelt felszólalásokat végighallgatni.

Az egyik szünet után is ott álltam kis pultom mögött, a népség tódult be a díszterembe. Göncz Árpád is előttem haladt el, akkor már több éves ismeretségünk okán megszólítottam. Éppen azelőtt zajlott a „médiahaború” Hankiss Elemér tv-elnök felmentése és mások kinevezések körül, a sajtóban – teljesen szokatlan módon – nyilvánosan váltott pengét egymással Göncz és Antall József. „Árpi bátyám, én már tudom, mi lesz a következő drámádnak a címe” – mondtam a magát mindenkivel visszategeztető írónak és köztársasági elnöknek. „Na, mondd csak!” – csodálkozott. „Hát: a Magyar Média c. királydráma” – utaltam Magyar Médeia c. monodrámájára (amely egyfajta Euripidész-adaptáció). Elnevette magát: „Az nem királydráma lesz, hanem rémdráma”.

És akkor lássuk Varga István riportfilmjét.

Az árvizi esernyős

juhasz-r-esernyo

Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos  művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna).  Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése). a cikk folytatódik >>

Pauer Gyula (1941-2012)

Szerencsém volt személyesen ismerni a magyar avantgárd egyik legnagyobb hatású kortárs művészét. Valamikor az 1990-es évek elején-derekán találkoztunk a Magyar Műhely-összejövetelek egyikén (a folyóirat akkoriban volt hazaköltözőben Párizsból, nagy élményem, hogy több napos rendezvényeiken 3-4 alkalommal is részt vehettem). Hosszú szünet után aztán 2008-ban újra kapcsolatba kerültem vele: egy akkori performanszát részletesen be akartam mutatni a blogomban, ehhez kértem a segítségét. Küldte is azonnal a linkeket. Most én is egy linkkel, akkori nagyszerű akciójának felidézésével búcsúzom a nagyszerű művésztől. Biztos vagyok abban, sokat hallunk még róla. Legközelebb talán akkor, amikor egy formabontó installációval lepi meg az unatkozó égieket. >> Pauer Gyala performansza: Marx-Lenin

Dadaista dadogás

Tovább lapozva éppen húsz éve megjelent kötetemet (mint itt és itt) és formai újításokat keresve benne persze rábukkantam egyik dadogós versemre is. Erről a nagy találmányomról már írtam egyszer, most azt a jegyzetet bővítem ki sok újabb adalékkal, verssel és részlettel.

Kései kamasz koromban, miközben már sikereket értem el úgynevezett tematikus (szocreál) verseimmel,  aközben az avantgárd irányzatokkal kacérkodtam (a publikálás halvány reménye – és igazi szándéka – nélkül). Ekkoriban találtam fel a dadaista dadogást. Az első így leírt szövegem talán ez volt: a cikk folytatódik >>