Csontváry és a Berniczky-textúra

csontváry zarándolklat a céderushoz„…nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.” – írta Dézsi Fruzsina beszámolójában a Prae portálon a 2016-os Textúra-produkcióról, amelynek keretében tíz kortárs magyar szerző írt szövegeket a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének tíz  meghatározó jelentőségű művéhez. Turbuly Lilla véleménye a 7óra7-en : „A legköltőibb szöveg Berniczky Éváé volt, amit Újratervezés címmel Csontváry Kosztka Tivadar festményéhez, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbanhoz írt. Stefanovics Angéla a cédrusok létramagasából beszélt a fák nevében, amelyekben „ott szunnyad az elpusztult madarak éneke”.

textura 2016 könyv / magyar nemzeti galériaA szerzők előre megkapták a feladatot, elegendően hosszú idő állt rendelkezésükre szövegeik megírásához, amelyek avatott kezű dramaturgok munkája nyomán nyerték el felhangzó-eljátszható változatukat. A Valló Péter rendezte rövid jelenetek ezután ismert színészek előadásában kerültek a közönség elé a Nemzeti Galéria „összes termeiben” több alkalommal november és december folyamán, a hat előadásból Csönge és Bence is megnézték az egyik utolsót. Tetszett nekik :). Az anyag írott része könyv alakban is megjelent – Éva a minap kapta meg postán szerzői tiszteletpéldányát, benne Újratervezés című írásával. A projekt Facebook-oldalán ezt a mondatot idézték belőle: „Ha nem félnéd a kisdedet, ha nem ülne ott a kék ruhás nő ölében odalenn, bevallanál mindent. Azt is, hogy milyen veszélyes kísérlet szentként emelkedni a hamisság fölé.” /Berniczky Éva/

berniczky éve - textura - stefanovics angéla

Stefanovics Angéla a MOME divat- és textilszakos hallgatóinak ruháját viselve mászik fel egy létrára: lábán piros edzőcipő, harisnyája zöld, szürke kapucnis felsőjében pedig a fehér mellett visszatér a piros és a zöld szín. Ott áll a magasban Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye előtt. Amint várja, hogy elcsendesedjen a közönség, egyszer-egyszer olyan, mintha kiszólna a nézőkhöz, pedig már Berniczky Éva kárpátaljai írónő Újratervezés című szövegét mondja. Nézd, jönnek! – mondja egy alkalommal, nem sokkal utána pedig a megszeppent érdeklődőkön végigvezetve szemét, arról panaszkodik, hogy azok sziszegnek, lézengenek, és bizony neki lövése sincs arról, mire várhatnak. Elhangzik a szájából az is, hogy nagyon nehéz szentként emelkedni a hamisság fölé, a műsor végén pedig még egy táncbetétet is láthat a közönség, igaz csak egy archív felvétel vetítését. /Népszava/

textura 2016 berniczky

A létra tetején tinilány,  kapucnis dzsekijén rakottszoknyásan nyíló,  trikolór csíkos körszelet, zöld a harisnya, piros a cipő, Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban képe előtt az örök kamasz  Stefanovics Angéla győzhetetlen lendülettel mondja  Berniczky Éva szövegét. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – Gyerek!!! A gyantás cédrusokat kivágják a leukémiás rózsaszín hegyek előtt,  a madarak elpusztulnak,  de énekük ott szunnyad  az aprított törzsekben, míg lantot nem faragnak belőlük. /Fehér Elephánt/

Éva két novellája oroszul

vengerskij-stil-antologiaA moszkvai Центр книги Рудомино kiadó Венгерский стиль sorozatában több egyéni kötet után 2015-ben két antológia is megjelent. Az egyik a magyar költészetet mutatja be az orosz közönségnek, a másik címében jelzi a a szerzők körét: Венгрия за границами Венгрии (ami szó szerint magyarra fordítva kissé sután hangzik, értelemszerűen talán A Magyarország határain túli Magyarország formában lehet visszaadni). A jobb híján határon túli magyar irodalomnak nevezett alakulat képviselői többé-kevésbé arányosan reprezentálják saját régiójukat, egy részük ma is szülőföldjén él (Grendel Lajos, Tolnai Ottó), többen rég áttelepültek (pl. Bodor Ádám), és akad, aki már Magyarországon halt meg (Gion Nándor). Éva két novellájával szerepel az illusztris társaságban, ezeket életrajzi ismertető vezeti be. Halász a hálóban és Galambtej, galambvér c. írását Okszana Jakimenko fordította, aki Moszkvából érkezvén Budapesten Csöngével randevúzva adta át a szerzői tiszteletpéldányt. Két napig cicák őrizték az üres lakásban, aztán Adry vette magához hazautazása előtt, érte Kolos ugrott el Csapra, s végül itthon ő adta át méltó tulajdonosának a hosszú utat járt könyvet, amely az írások komor hangvételét meghazudtolva most vidáman itt zöldell asztalomon.


Más. Marketing link-ajánló:

 

 

 

Berniczky észtül

eszt-antologiaÉva megkapta annak az antológiának a tiszteletpéldányát, amely  Észtországban április végén jelent meg. A gyűjtemény tíz magyar írót mutat be az észt olvasónak, név szerint Bánki Éva, Berniczky Éva, Bodor Ádám, Centauri, Darvasi László, Dragomán György, Halász Margit, Lázár Ervin, Láng Zsolt és Vida Gábor egy-két írása olvasható a válogatásban.

A kötet borítója és minden belső címoldala első ránézésre eléggé furcsának tűnik, valahogy egy címében is a szomorúságot hirdető kiadvány számára – A világ legszomorúbb zenekara – konvenciókhoz idomított szemünk más dizájnt rendelne – de harmadik-negyedik kézbevétel után már valahogy szerethetővé teszi magát ez a sok ákombákom.

Az anyagot Reet Klettenberg és Dánél Mónika állította össze, utóbbi a kötetet záró és a szerzőket bemutató utószónak is szerzője.

Éva ezzel a két novellával szerepel a gyűjteményben: A tojásárus hosszúnapja, Blasztula. Az előbbit ilyen címoldal vezeti be:

berniczky-esztulA könyv további adatai és tartalma: a cikk folytatódik >>

Berniczky: Roncswellness

Éva új tárcanovellája az Új Forrás online oldalán, Csönge fotójával

berniczky-ujforras

Senki sem érti, miért nem utazom többé a társasággal. Pedig igazán hálás lehetek a bankomnak, hogy válságos időkben is ügyel beosztottai egészségére. Havonta befizeti osztályunkat a hetven kilométerre levő kisváros termáluszodájába. Mintha egyenesen nekem szeretne kedvezni, nagylelkűen finanszírozza az utat vissza a gyermekkoromba. Széthúzzuk a szürkévé koszlott mustársárga függönyöket, vadonatrégi film pereg. Bámulunk ki az ablakon, míg lepukkant autóbuszunk eldöcög az élet harminchat fokos vizéhez. Áldás annak minden cseppje, duruzsolják a kolleganőim az utazás alatt. Egyet kell értenem velük, negyven év távlatából is. Bár megérkezésünk után, amikor tüdőre szívom a medence felől szálló sókat, határozott különbséget érzek hajdani és jelenlegi kipárolgás között. Annak idején, higgyék el, bizonygatom a többieknek, a maró klórszagban édeskés rózsaillat keringett. Az intézmény egykori igazgatója betegesen rajongott a rózsákért. Minden talpalatnyi földet azzal ültettetett be az uszodát övező parkban. Hol van már az a fegyelmezett romantika? >> tovább az Új Forrás oldalára: Berniczky Éva: Roncswellness

>> ahol ez a szöveg folytatása:
A rózsák helyén most jelentéktelen oxalisszőnyeg rojtosodik. A vízben araszolók némelyike időnként heccből kiugrik a partra, letép egy fogásnyit a virágágyások dísznövényéből. A középen barna mintázatú négylevelű elég savanyú, úgy tartják, szerencsét hoz. Azért babonásoknak sem árt figyelni a mennyiségre. A medencében úszkáló társaságot nem ejtették a fejére, jól tudja, módjával ehet a csemegéből, különben megárt. Talán a szerencsehere okolható a visszafordíthatatlan pusztulásért. Egyedül a víz dacol, azóta sem hullott elemeire. A burkolat ellenben mind hiányosabb, a kapaszkodók rozsdállanak. A víztükröt sávokra osztó műanyag huzalok megereszkedve tünedeznek el a habokban. Többnyelvű úszóegyletünk tudomást se vesz a halódásról, elégedetten lubickol, ázik, vagy éppen kitartóan gyűri a métereket. Az edzettebbek a medence fölé nyúló trambulin vastraverzén csimpaszkodva erősítik karizmaikat. Nők és férfiak vegyesen. Fel-felugranak a vízből a magasba, ügyesen elkapják a rozsdás vasrudat. Felhúzódzkodnak-leereszkednek, tízszer, hússzor felhúzzák magukat. Mintha jutalmul kapták volna a gyakorlatokat.

Ha lehunyt szemmel tempózom, minduntalan az jut eszembe, hogyan nem tanultam meg úszni ezerkilencszázhatvankilencben, ugyanebben a medencében nyolcévesen. A jóképű és remek testű edző iszonyom, kapálódzásom ellenére kényszerített a víz alá. Milyen férfi lesz belőlem, ha ennyire félek, harsogta gúnyosan. Sárga fogai veszedelmesen mozogtak a szájában. Citromcápa, gondoltam halálra váltan. Akkor makacsoltam meg magam, azóta kívánok segítség nélkül, önszántamból megfulladni. Valamiért ez bizonyult bátrabb és komfortosabb döntésnek az erőszakkal szemben. A víz alatt nem hallottam az üvöltését, de hiába buktam gyöngyhalászként a mélybe, nem menekülhettem. Stopperrel mérte, mikor fogy el a levegőm, akkor villámgyorsan utánam vetődött, dühösen vonszolt a partra. Amikor idáig jutok a visszarévedésben, szívesen váltok úszásnemet, saját történetem helyett kedvenc filmemben, A medencé-ben tempózom tovább. Azért nem vagyok elfogult, sem telhetetlen, helyzetem nem sokat változik, bizonyára a részeg Harry szerepét osztanák rám, egykori úszásoktatómra pedig Jean-Paulét. Kinyitom a szemem, Alain Delon-alakú fazont akár találhatok is játékomhoz, kiábrándító azonban, hogy a sok megfáradt asszonyság között nem akad Romy Schneider. Hiába indítja újra a víz kolleganőimben szemlátomást a hormonokat. A víz és Michael Bublé hangjának selymes csobogása. A Sway with me folyik a hangszóróból. Boldogan mozdulnak vele, lebegnek önmegtermékenyülten. Mígnem betetőzésképpen a Feeling good bódulatában terülnek szét a felszínen. Nekem a ráncos Nina Simone-nal jön be leginkább az új élet. Az idő múlása teszi, vagy csak ilyen perverz az ízlésem, egyre megy. Inkább hallgatok róla, nem árulom el senkinek. A bankban nem sejtik, hogy nemcsak nem tartok többé velük, hanem szemérmetlenül meg is írom, hogyan himbálóznak tehetetlenül. Pedig nem az elkábított ötvenes asszonyokat akarom lefesteni, hanem a medencét. Az ásványi sók unottan füstölgő páráját, a fülledt remegést. Elsősorban a tárgyak lebegését szeretném felidézni, csakhogy legtöbbször mozdul velük valaki. A hangszórókból ömlő kifogyhatatlan Michael Bublé egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Hangjától a nők élvezetükben aléltan cuppognak a vízszínen. Félő, hogy a megereszkedett bőrük alól áramló ösztrogéntöménységben minden úszó egyed elnőstényiesül körülöttük. Valahol olvastam, hogy svéd tudósok szerint a női nemi hormon miatt kihalás fenyegeti a békákat. A természetes környezetben felgyülemlett ösztrogén hatására a hím ebihalakból nőstény békák fejlődhetnek ki. A medence partján vízi mentők, két férfi követi árgus szemmel mozgásunkat. Furcsa, hogy állig felöltözötten végzik munkájukat. Terepszínű varangyos ruhában. Gyakran rászólnak a rosszalkodókra. Visszaszorítják a nőuralmat. Természetvédőként harcolnak a békák kihalása ellen. Majdnem elhittem a rám osztott szerepet, miszerint azért váltam bankhivatalnokká, hogy minduntalan visszatérjek ebbe a harminchat fokos ásványi anyagoktól terhes vízbe. Szívrohamot is bevállalva leússzam a kötelező távot. Számoljam a métereket, ezernyolcvan a forrás eredetéig, ugyanennyi vissza. Örüljek, hogy az öltözőben már nem tarthatok kolleganőimmel. Ne lássam, hogyan nyitják a csapot a tusolóban. Képzeletemet a férfi-részlegben tapasztaltak vezessék. Végül is mindegy, melyik oldalon élem meg a hiányt. A rózsákból úgyis koedukáltan nem folyik víz, miután nincsenek zuhanyrózsák. A fejünk fölött rozsdálló csövekből levegő szörcsög. Letört csapok, egy-egy csempe is hiányzik. Az öltözőkből eltűntek a fogasok, helyükön kampók és szögek meredeznek. Nem számít, kibírjuk, így is érdemes, mert álca az egész leépülés, bársonyosra fiatalodott a bőrük, áradoztak elégedetten az asszonyok minden alkalommal a visszaúton.

Szerintem a bankunk azért lepett meg havonta az ingyen úszással, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a pusztulásról, tanúsítsuk, a változás elengedhetetlen és visszafordíthatatlan. Addig szállíttat rendületlenül bűzös autóbuszával a siralmas helyszínre, míg a látvány ideálisra nem nyomja az uszoda árát. Amint eléri a tervezett összeget, vezérünk nyomban megvásárolja a komplexumot. Aztán felújítás után még egyszer utoljára nagylelkűen befizet bennünket a wellnessébe. Csak hogy rákapjunk a valódi kényeztetésre. Nem tudhatja, mennyivel kéjesebb érzés mindebből kimaradni, nem látni, nem hallani, nem vágyakozni. Felőlem pfujolhatnak az oxalis-pártiak, ha majd a maró klórszagban újra édeskés rózsaillat kering.

(Az Új Forrás rovatát szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

Kölcsey kontra Kölcsey

Berniczky Éva

Kölcsey kontra Kölcsey

mozgo7-8Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz. a cikk folytatódik >>

Tégy jót, és tűnj el!

holmiBerniczky Éva

Tégy jót, és tűnj el!

Akkor kezdődött, amikor már hallani lehetett a szárazságot. Amikor a levelek hullása is zajt keltett. És a kínzó aszály ellenére sem háborodott fel senki azon, hogy az elhagyatott udvarból pocsékba folyik a víz. Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de a nap túlnyomó részében ott zuhogott keresztül a járókelők lába előtt. Hol erősebben, hol gyengébben. Voltak időszakok, amikor egészen hajszálvékony, alig észrevehető erecskék szelték át a járda aszfaltját, majd a szegélyen túljutva egészen a macskaköves utca túloldaláig futottak. Nagy- és kismutatók. A helybeliek akár óraként használhatták az átfolyásnak ezt a primitív szerkezetét. A kikerülő víz mennyiségéből és a nap állásából könnyűszerrel megsaccolhatták, hány óra lehet. És ezt a vérlázító pazarlást ebben a csontszáraz időszakban sem kifogásolta senki. Úgy festett, önzőmód ragaszkodnak ahhoz, hogy legalább kiszáradt szemük részesüljön némi felüdülésben, ha csak néhány szerencsétlen gyom látványának erejéig is. Az itt elvonuló szomjúhozók kívánságára néhai Teofánia háza előtt, a járda közepén, az átfolyás mentén zsenge fűszálak eredtek. Bár satnyaságuknál fogva megjelenésüktől kezdve kornyadoztak, a barázdákból kelt élet mégis tökéletesen illett a töredezett, helyenként felpúposodott, toldott-foldott aszfaltba. Ott eresztett gyökeret, ahová egyáltalán nem volt való. A szivárgások nedvein zöldült nyomorult kis oázist valamiért mégsem kiálthatták ki csodának. Ehelyett közömbösen lépdelték át a megnyíló járdarészeket, és bármennyire kínálkozott, nem tartották nyilván szent helyként a vízfakadást. Holott a csoda legalább kézenfekvő magyarázatul szolgált volna arra, miért is nem hasonlít közönséges otthonra a forrás eredetét rejtő hajlék. Elvégre mióta Teofánia nővér a magasban morzsolgatta a rózsafüzért, hátrahagyott házát láthatatlan erők igazgatták. a cikk folytatódik >>

Hörcsög és boszorkány

horcsogCirka egy éve kezdte el műhelymunkáját az Író Cimborák nevű blog. Mára – készítői szerint – „élő gyermekantológiává nőtte ki magát”. Az oldalakat böngészve ez beigazolódni látszik. Legutóbb például rajzpályázatot hirdettek gyermekek számára, a beérkezett anyagból külön galériát nyitottak, majd a blog ötletgazdái felkérték íróbarátaikat, ismerőseiket: írnának szöveget az egyes képekhez… a cikk folytatódik >>

Olvasó nélkül a könyv

Bódi Katalin friss olvasónaplója a BárkaOnline portálon: „Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem engedi és segíti az elbeszélt történet nyomon követését.”

Olvasó nélkül a könyv

A nővérem tanított meg olvasni. Nem a betűket felismerni, összeolvasni és szavakká, mondatokká formálni, hanem arra, hogy az unalmat és a főbűnös időt az olvasás teszi értelmetlen fogalmakká. A könyvekre, amiket gyerekként olvastam, de sok későbbi szövegre is úgy emlékszem vissza sokszor, mint helyekre, mert legtöbbször az alapján idézem fel a történeteket, hogy hol tartottam kezemben azt a könyvet, lefekvés előtt az összematricázott (összelevonózott) burájú, égett szagú olvasólámpa alatt, üdülés közben, a szögletes állomásépületek elől kigördülő vonaton vagy éppen kollégiumi szobák félhomályában. Mindig arra voltam kíváncsi, amit ő olvasott és ő mesélt lelkesedéssel, vágya magával ragadott a könyvtárba, s amikor már kilógtunk a gyerekrészleg alacsony polcai közül, kicsit tanácstalanul bolyongtunk a magas könyvsorok tövében. Eleinte nem kerestünk célirányosan, a klasszikusok, vagyis a kötelező olvasmányok közül sok otthon is megvolt, a hasonlóképpen klasszikus, de tiltott könyvekről meg nem volt még tudomásunk, így egyszerű módszert választottunk, a cím ígérete alapján (lásd pl.: Vásott kölykök, Tíz kicsi néger, Iskola a határon), esetleg a borító tetszetőssége szerint válogattuk ki olvasmányainkat, és otthon aztán csereberéltünk. Az idő később önmagától beszűkült, a bolyongás könyvesboltokra és antikváriumokra is átterjedt, de a cím izgalma és az olvasás nagyképű céltalansága részben megmaradt és talán ez már nem fog változni.

Régóta megpróbálok már nem követelőző lenni olvasás közben, inkább örülök annak, ami van, s közben résen is vagyok, hiszen megtanultam nagy sokára, hogy a rejtélyek lényege éppen megoldhatatlanságukban van, leleplezésük sokszor hoz magával elégedetlenséget, talán csömört is, míg megőrzésük feszítő izgalmat, cinkos örömöt enged megmaradni a küldetését beteljesítő olvasóban. Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem engedi és segíti az elbeszélt történet nyomon követését. Adott egy mondhatni klasszikusan, de még éppen nem hivalkodóan posztmodern elbeszélésszerkezet: két szöveg egymásba íródása, a Szvitelszki által hajszolt, a legképtelenebb helyekről előkerített naplólapok lefordított szövege és a fordító látszólagosan metonimikus történetmondása, akinek kommentárjai, megszállott munkája, Sziszüphoszt vagy éppen Ahasvérust megidéző megértési vágya végül mindig elodázza az elbeszélt történet pontos rögzíthetőségét. A fordítás, az írás, az olvasás, a titokfejtés, a szöveg mint megérinthető, anyagként létező, teremtményként megszülető tárgy, a szöveg mint identitás, az önmagát író szöveg, a szöveg mint élvezet fogalmai, jelentései és élményei egyszerre vannak jelen az egymást életben tartó két elbeszélésben s válnak az olvasó felé is izgalmas tükörjátékká. A kávézó belső udvarra néző ablakából feltárulkozó látvány a pusztulásnak indult üres képkeretek kaotikus halmazával a jelentések áthelyeződésének és a perspektívaváltások paradoxonokig menő játékának groteszk örömét hangsúlyozhatja: „A folyamat eleje láthatatlanul ér egybe a végével, ha a keretek mind egy szálig szétkorhadnak, az ablak, amelyen át kinézünk, tovább mutatja a szirmok és levelek  bomlását, fonnyadását, majd az elkövetkező szárba szökkenést.” (193.)  A szöveg folyamatos önreflexióját tehát éppen az teszi indokolttá s védi meg a kiüresedés veszélyétől, hogy a fordítási munka miatt eleve minden az írás és a hozzá kapcsolódó tevékenységek mikéntjéről szól: „Alig várom a reggelt, már hajnalban ott ültem frissen hozott nyersfordításom előtt, fejtegettem a betokosodott bábról a leheletvékony szálat, míg rá nem találtam alatta a teljesen kifejlett példányra. Még nem tudtam, mivel válthatom ki a másik nő életét, de mindent megtettem azért, hogy az egykor elpusztíthatatlan bogárnak a nőstény párja megmozduljon a szövegben. Amikor végre elborzasztott a gyönyör, mert az általam teremtett imágó attól volt elveszejtően szép, amitől az a valóságos másik förtelmes.” (17.)

Ezzel a megnyugvást nemigen lelő tevékenységgel a fordítást az elbeszélésbe integráló nő párhuzamosan emeli története középpontjába a női lét inkább fájdalmas sokoldalúságát, ami azáltal válik megérthetővé, hogy távol marad az érzelmességtől, s különleges képiségben bontakozik ki. Amikor a lezárásban Szvitelszki utoljára találkozik a naplóbejegyzések fordítójával, ismét egy hatásos képben válik érzékelhetővé és sűrűsödik össze mindaz, amit a naplóbejegyzések és a fordító elbeszélése mindvégig láthatóvá tesz a női testről. A kávéházi pincérlány figyelmetlenségből a kezében tartott tányérból az asszony ölébe borít néhány szem érett paradicsomot, amik az ölében, a fehér szoknyán csattannak szét. Megrendítően szép ez a kép, ahogy a fehér és a piros, a tisztaság és a vér, a terhesség és a menstruáció, a szülés és a vetélés, a rezignáció és a szégyenkezés kettősségét rögzíti sajátos sűrítettséggel a női test mibenlétéről: „Amikor ijedtsége felengedett, s már mozdulhatott, a könyvész azonnal felém kapott. Én pedig halálra váltam, mert azt hittem, arra készül, hogy szép sorjában leeszegesse és végignyalogassa a rajtam elvérző paradicsomdarabokat. De nem azok után nyúlt, a befejezettnek hitt fordítást ragadta el tőlem, a hússzerű cafatok akadálytalanul válhattak el szoknyám anyagától. Földre potyogásukkal, csorgásukkal meghosszabbították, s bármennyire is kellemetlen volt felvállalni a körülöttem és alattam kialakuló rendetlenséget, mégis úgy éreztem, hozzám tartozik, nem tagadhatom meg az ölemből a burkolatra szánkázó ocsmányságot.” (196-197.)  A regény címének nehezen emészthető paradoxona a szöveg végére érve felfoghatatlan büntetéssé és örök vezekléssé válik, ami a nőt, minden akarata ellenére, s bármennyire furcsán hangzik is, a méhén keresztül határozza meg.

A nővérem szerintem leginkább arra tanított meg, hogy az újraolvasás milyen jó.

Berniczky Éva, Méhe nélkül a bába, Budapest, Magvető, 2007

»» a teljes szöveg

Más:

Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele. a cikk folytatódik >>

Berniczky: En passant

Berniczky Éva

En passant

Ómédinél evett utoljára jóízűen spenótot, aztán a folytatásban velük együtt veszett el az étvágya. Amíg Pénzeséket a szomszédjukból el nem hurcolták a Moskovits-téglagyárba, Menyétke hozzájuk járt kosztolni. Az anyja késő este szabadult a szeszgyárból, csak hétvégén főzött. Ő meg délben is hazaugorhatott az irodából. Ómédi párját ritkító kóser konyhát vitt. Gyereke nem lévén, az utca népét etette. Annak fejében, hogy a környék lakói összehordták neki a főzéshez, sütéshez valókat, sajátos kifőzdéjében mindig akadt valami finomság a hozzá betérők részére. A Cső utca valamennyi kölyke oda volt a spenótjáért, mert az öreg Médi edényében az is átminősült. Talán a zöldségekkel együtt vitte el a fazekakat, serpenyőket, tepsiket megmeríteni. Ki tudja, mindenesetre, mire főzeléke tányérra került, csoda történt a parajjal, annyi szent. a cikk folytatódik >>

Alla leleplezése

Mozgó Világ, 2011/márciusIdeje felfednem az igazságot. Nem mintha a közvéleményt égetően foglalkoztató titokról vagy világra szóló átverésről lenne szó, ám bizonyos irodalmi berkekben mégis tudnak Alláról, neve, versei és naplói megjelentek nyomtatásban, életrajza fent volt a Wikipédián, megtalálja a Google, kritikák és tanulmányok foglalkoztak regényben is megrajzolt alakjával – kilétét mégis homály fedi. S bár ennek eloszlatására senki sem tett kísérletet, szerkesztők, kritikusok, irodalomtörténészek soha nem vonták kétségbe valódiságát, mindenki elfogadta azt, amit közöltünk vagy amit elhallgattunk róla, most mégis úgy érzem, ideje, hogy a titokzatos nőalakról lehulljon a lepel. a cikk folytatódik >>

Várkulcsa – Híd

„Berniczky Éva maga is mutatványossá válik, önmaga szereplője lesz. Világlátásával bemutatja, hogy a valóság és képzelet között keskeny sáv húzódik meg, amik között szabad és zavartalan az átjárás. Csak egy kis zsönglőrködés kell hozzá.” – Kelemen Emese kritikája Éva Várkulcsa c. könyvéről a Híd idei márciusi számában jelent meg. Teljes szövege itt olvasható: Hiszen csak közönséges mutatványosok vagyunk

Költői legendárium

Ameddig a szem ellát, koncentrikus körökben mutatja be várhegyi lakásának környékét, miközben ki sem mozdul biztonságot adó otthonából. Egyszerre teremti meg a részvétel és a kívülállás poétikáját, hiszen csupán egy üvegfal választja el képzelete szülötteitől, de pont ez az üvegfal az, ami lehetővé teszi, hogy novelláinak szereplői olykor felintegessenek neki, bekopogtassanak ajtaján és elmeséljék életüket. Tevékenysége akár az írás, de bármilyen másik művészeti ág metaforája is lehetne. »tovább