Berniczky Éva: Szerencsegyökér

Megjelent Berniczky Éva Szerencsegyökér c. könyve Elhagyták a nyomdát Éva új könyvének első példányai. Az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában megjelent kötet válogatott és új novellákat tartalmaz, több mint 20 év írói termését összegzi: a legkorábbi 1997-es (Kulcs a Schmoll testvéreknél), a legújabb 2018-as (Leszek a mitfárered) keletkezésű. A válogatás gerincét A topáz illemtana gyűjtemény (1999), … Olvass tovább

Csontváry és a Berniczky-textúra

„…nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.” – írta Dézsi … Olvass tovább

Éva két novellája oroszul

A moszkvai Центр книги Рудомино kiadó Венгерский стиль sorozatában több egyéni kötet után 2015-ben két antológia is megjelent. Az egyik a magyar költészetet mutatja be az orosz közönségnek, a másik címében jelzi a a szerzők körét: Венгрия за границами Венгрии (ami szó szerint magyarra fordítva kissé sután hangzik, értelemszerűen talán A Magyarország határain túli Magyarország … Olvass tovább

Berniczky észtül

eszt-antologiaBerniczky Éva novellái észtül

Éva megkapta annak az antológiának a tiszteletpéldányát, amely  Észtországban április végén jelent meg. A gyűjtemény tíz magyar írót mutat be az észt olvasónak, név szerint Bánki Éva, Berniczky Éva, Bodor Ádám, Centauri, Darvasi László, Dragomán György, Halász Margit, Lázár Ervin, Láng Zsolt és Vida Gábor egy-két írása olvasható a válogatásban.

A kötet borítója és minden belső címoldala első ránézésre eléggé furcsának tűnik, valahogy egy címében is a szomorúságot hirdető kiadvány számára – A világ legszomorúbb zenekara – konvenciókhoz idomított szemünk más dizájnt rendelne – de harmadik-negyedik kézbevétel után már valahogy szerethetővé teszi magát ez a sok ákombákom.

Az anyagot Reet Klettenberg és Dánél Mónika állította össze, utóbbi a kötetet záró és a szerzőket bemutató utószónak is szerzője.

Éva ezzel a két novellával szerepel a gyűjteményben: A tojásárus hosszúnapja, Blasztula. Az előbbit ilyen címoldal vezeti be:

berniczky-esztulA könyv további adatai és tartalma:

Olvass tovább

Berniczky: Roncswellness

Éva új tárcanovellája az Új Forrás online oldalán, Csönge fotójával Senki sem érti, miért nem utazom többé a társasággal. Pedig igazán hálás lehetek a bankomnak, hogy válságos időkben is ügyel beosztottai egészségére. Havonta befizeti osztályunkat a hetven kilométerre levő kisváros termáluszodájába. Mintha egyenesen nekem szeretne kedvezni, nagylelkűen finanszírozza az utat vissza a gyermekkoromba. Széthúzzuk a … Olvass tovább

Kölcsey kontra Kölcsey

Berniczky Éva

Kölcsey kontra Kölcsey

mozgo7-8Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz.

Olvass tovább

Tégy jót, és tűnj el!

holmiBerniczky Éva

Tégy jót, és tűnj el!

Akkor kezdődött, amikor már hallani lehetett a szárazságot. Amikor a levelek hullása is zajt keltett. És a kínzó aszály ellenére sem háborodott fel senki azon, hogy az elhagyatott udvarból pocsékba folyik a víz. Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de a nap túlnyomó részében ott zuhogott keresztül a járókelők lába előtt. Hol erősebben, hol gyengébben. Voltak időszakok, amikor egészen hajszálvékony, alig észrevehető erecskék szelték át a járda aszfaltját, majd a szegélyen túljutva egészen a macskaköves utca túloldaláig futottak. Nagy- és kismutatók. A helybeliek akár óraként használhatták az átfolyásnak ezt a primitív szerkezetét. A kikerülő víz mennyiségéből és a nap állásából könnyűszerrel megsaccolhatták, hány óra lehet. És ezt a vérlázító pazarlást ebben a csontszáraz időszakban sem kifogásolta senki. Úgy festett, önzőmód ragaszkodnak ahhoz, hogy legalább kiszáradt szemük részesüljön némi felüdülésben, ha csak néhány szerencsétlen gyom látványának erejéig is. Az itt elvonuló szomjúhozók kívánságára néhai Teofánia háza előtt, a járda közepén, az átfolyás mentén zsenge fűszálak eredtek. Bár satnyaságuknál fogva megjelenésüktől kezdve kornyadoztak, a barázdákból kelt élet mégis tökéletesen illett a töredezett, helyenként felpúposodott, toldott-foldott aszfaltba. Ott eresztett gyökeret, ahová egyáltalán nem volt való. A szivárgások nedvein zöldült nyomorult kis oázist valamiért mégsem kiálthatták ki csodának. Ehelyett közömbösen lépdelték át a megnyíló járdarészeket, és bármennyire kínálkozott, nem tartották nyilván szent helyként a vízfakadást. Holott a csoda legalább kézenfekvő magyarázatul szolgált volna arra, miért is nem hasonlít közönséges otthonra a forrás eredetét rejtő hajlék. Elvégre mióta Teofánia nővér a magasban morzsolgatta a rózsafüzért, hátrahagyott házát láthatatlan erők igazgatták.

Olvass tovább

Hörcsög és boszorkány

horcsogCirka egy éve kezdte el műhelymunkáját az Író Cimborák nevű blog. Mára – készítői szerint – „élő gyermekantológiává nőtte ki magát”. Az oldalakat böngészve ez beigazolódni látszik. Legutóbb például rajzpályázatot hirdettek gyermekek számára, a beérkezett anyagból külön galériát nyitottak, majd a blog ötletgazdái felkérték íróbarátaikat, ismerőseiket: írnának szöveget az egyes képekhez…

Olvass tovább

Olvasó nélkül a könyv

Bódi Katalin friss olvasónaplója a BárkaOnline portálon: „Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem … Olvass tovább

Szerencsegyökér

Berniczky Éva: Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele.

Olvass tovább