BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Ingmar Bergman mestere annak, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb feszültséget megteremtse. Ebben a filmjében (Farkasok órája, 1968) ezt ezúttal nem csupán az egymáshoz közeledő és egymástól távolodó karakterek közti szikrakisülésekkel és a lélek belső feszülésével érte el (mint legtöbb alkotásában), hanem a szürreális ábrázolás klasszikus elemeinek az alkalmazásával. A történet akár egy jó kis horror alapja is lehetne: vadregényes szigetre érkezik feleségével a festő, hogy alkosson, ám ehelyett inkább virraszt és démonokat lát, velük és részben feleségével tusakodik, aki annyira szereti őt, hogy olykor neki is megjelennek férje démonjai. Mindez így leírva akár komikusan is hathat, ám Bergman jó érzékkel vegyíti egymásba a megélt valóságot és az átélt látomást, pontosan érzi, meddig mehet el az abszurditásban és a  túlexponálásában, s mikor kell apró hétköznapi banalitásokkal felitatni a már majdnem szertefolyó értelmezhetetlenségeket. »tovább

Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi  kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát. »tovább

Úgy adódott, hogy egyszer már elkezdtük nézni az algériai születésű, félig roma származású francia rendező Erdély-filmjét (Transylvania, 2006, rendezte Tony Gatlif), ám akkor valahogy a harmadánál nem jutottunk túl. Most sugározta az m1, hát megnéztük. Utólag úgy tűnik, legutóbb épp a javát fogtuk ki, a film a második felében elveszti báját, feszességét, kicsit talán hitelességét is. Az odáig teljesen rendben van, hogy a szenvedélyes francia lány barátnőjével Romániában, pontosabban Erdély egzotikus, soknemzetiségű társadalmi dzsungelében keresi muzsikus szerelmét, akitől teherbe esett, s akit állítólag kiutasítottak Franciaországból. Meg is találja, de a férfi eltaszítja, bevallva, szó sem volt kiutasításról, egyszerűen megszökött tőle, mert nem szereti. »tovább

Az öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. – Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt a többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban a felnőttkor és a diákévek között. Az alapötletet nyilvánvalóan az író Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája adta, sikerült azonban jót csavarni rajta: a filmben ifjú önmagával agyműtétje közben találkozik a főhős, s ennek megfelelően váltakoznak az Utazás a koponyám körül c. regényből és a Tanár úr kérem! történeteiből ismert epizódok, bőven megtűzdelve más írásokból vett motívumokkal, sőt, versrészletekkel. A gazdag montázsból igazi műegész lett: Karinthy szellemének megfelelő alkotás, amelyben a súlyos tragikumhoz, az élet értelmét firtató mélységekhez a legtermészetesebb módon társul a játszi könnyedség, a jóízű humor. Mindez a legnemesebb filmes eszközökkel történik: megragadó az erőteljes, olykor szürreálisba hajló képi világ, jó ütemben váltakozik párbeszéd, monológ és narráció, meggyőző a színészi játék. Az egészet egy igen jó érzékkel felépített konstrukció tartja egyben, amelyet még zenés betét is gazdagíthat (az Előszó részlete, igen sajátos hangulatú előadásban). »tovább

Amikor Elizabeth Taylor alig két hete meghalt, „házimozinkba” épp be volt készítve a Nem félünk a farkastól. A véletlen egybeesés annyira megzavart, hogy az újranézést inkább elhalasztottam, megvártam, hogy lecsengjen a dolog. Aztán persze mégis sorra került a film a DVD-lejátszónk menüjében, és hiába idéződtek fel a sok évvel ezelőtt látottak, az Edward Albee színdarabjából készült 1966-os alkotás (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, rendezte Mike Nichols) most is maradéktalan élményt nyújtott. A méltán világhírű film időtállóságát a zseniálisan megírt darab, a páratlanul gazdag színészi játék és az irodalmi alapanyaggal roppant érzékenyen bánó rendezés egyszerre eredményezi, emiatt a Nem félünk a farkastól újra és újra tökéletes szellemi kielégülést nyújthat, sőt, ha a kulmináció drámai fordulatát a legutóbbi találkozás óta sikerült elfelejtenünk, akkor katartikus élményt is. »tovább

Nagyon kedves filmet láttunk, Jiří Menzel Mesés férfiak kurblival c. munkáját (Báječní muži s klikou, 1978). A történet a film hőskorában játszódik, főszereplője egy vándormutatványos (Rudolf Hrusínský játssza – parádésan!),  aki bűvésztrükkjei után leánya zongorakísérete mellett gyűrött lepedőre némafilmeket vetít alkalmi közönségének, s aki arról álmodozik, hogy állandó mozit nyit – még ám Prágában. Váratlanul számos értékes filmtekercset örököl elhunyt társától és egy frissében megözvegyült tehetős asszonyság is kegyeibe fogadja, így a korábbinál is magasabbra törnek vágyai: saját filmeket szeretne készíteni. Ehhez kapóra jön megismerkedése a dokumentum-felvételeket készítő fiatal operatőrrel. Ez utóbbi szerepét maga Menzel játssza, s nem akármilyen élmény a még fiatalember rendezőt kurblis felvevőgép mögött látni. »tovább

Hatásos és meggyőző erejű Dennis Gansel 2008-as filmje. Ezt akkor is megállapítottam, amikor, talán két éve, először láttam. Most másodjára azért már kicsit zavart a didaktikussága, oktatófilm-jellege. Elsőre ez nem tűnt fel annyira, maximálisan lekötött a pergő cselekmény, és nem maradt el a döbbenet sem: lám, milyen könnyű manipulálni a fiatalokat, milyen kevés kell az elvakultságig terjedő lelkesedésük eléréséhez. Elég hozzá egy karizmatikus vezéregyéniség, egy jó név,  megkülönböztető ruhaviselet, embléma, kézmozdulat – és még világosan megfogalmazott célokra sincs szükség, a valahová tartozni akarás, az erőhöz való csatlakozás csoportszelleme egyetlen hét alatt fanatizálja, fasizálja az amúgy teljesen normális kamaszokat. »tovább

(Három év után újranézve) Kétségtelen: a puszta szórakoztatásnál többre vállalkozott Till Attila első filmje (Pánik, 2008). Legalábbis a nem túl szerencsés besoroló minősítésen („romantikus vígjáték” – ?)  jóval túlmutat. Társadalmi drámának vagy mélylélektani filmnek persze semmiképpen nem nevezném, a mulatságos, olykor kacagtató helyzetek  és jelenetek mégis mélyebb összefüggéseket és bonyolult lelki folyamatokat érintik. A jól felépített szerkezet, a sorsok szellemes összeszövöttsége,  a művészi ábrázolást is megcélzó színészi játék révén a film ügyes könnyedséggel mutat rá a mai társadalmat feszítő olyan jelenségekre, amelyeket a benne élők frusztrációként élnek meg (korai karrier és úttalanság,  öregedés és szingliség, szerelemhiány és homoszexualitás). Az okok feltárása, az elemzés ugyan elmarad, ám a mai kor képét mégis kiadja a pánikbetegek elénk vetített kórképe – még ha egyszer-egyszer bántó felületességgel is. Mélyebb merülést azonban igazságtalanság lenne elvárni egy szórakoztatónak szánt közönségfilmtől. »tovább

(A világítótorony árnyékában) Remekül kezdődik Martin Scorsese művészi igénnyel megalkotott pszichothrillere (Viharsziget, Shutter Island, 2009), a nyitó képsorok és a  zene borzongtató akkordjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy komoly filmnek nézünk elébe: két nyomozóbíró érkezik a legveszélyesebb pszichopatákat elkülönítő börtönszerű elmegyógyintézetbe, ahol is egy háromszoros gyermekgyilkos nő rejtélyes eltűnését kell kinyomozniuk. És ugyancsak kitűnő a befejezés, amikor is az addigra alaposan összekuszált szálak  és felgyülemlett »tovább

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom »tovább

Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben  fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes  tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság. »tovább

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. »tovább

Az cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Herz, Chytilová örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de »tovább

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában). »tovább

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba még nem botlott a civilizált Európában. Egy biztos: a film 1967-ben aligha illett bele abba az országképbe, amelyet az akkori Jugoszlávia vezetői mutatni kívántak a művelt Nyugatnak – a szociográfusi pontosságú és művészi hitelességű alkotás talán éppen ennek az állami propagandának az ellenében aratott világsikert.  »tovább

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins  és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma.  Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele.

Egy ungvári ukrán kollegina telefonhívása: Budapestre készül, pár napos kikapcsolódásra, és ha már ott jár, szeretne találkozni a magyar fővárosban élő ukránokkal, talán van valamilyen szervezetük – tudnék-e segíteni neki, hogy felvegye velük a kapcsolatot? Tudtam. Egyetlen internetes kereséssel megtaláltam a Magyarországi Ukránok Kulturális Egyesületének és az Ukrán Országos Önkormányzatnak a honlapját (magyar és ukrán nyelvű verziója is van), leolvastam és a telefonba bediktáltam az elérhetőségüket. Közben beugrott, hogy a két alakulat elnök asszonyával nekem személyes nexusom is volt pár éve, amikor a budapesti Sevcsenko-szobor különös történetét  (lásd: Sevcsenko revival) írtam meg. »tovább

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. »tovább