Woody, férjek, feleségek

BAFTA-díja és Oscar-jelöltsége ellenére a hőn szeretett Woody Allen Férjek és feleségek című filmje nem nyújtott igazi élményt. Kicsit unalmas, kicsit önismétlő, kicsit közhelyes. Persze azért röppen egy-egy sziporka is, meg vannak mulatságos helyzetek, ám az egész együtt komédiának nem elég szellemes, szatírának nem elég ironikus, drámának nem elég feszes és nem elég mély. Hiányzik a Mesterre oly jellemző abszurd látásmód, hiányoznak a meglepetések, helyette azt a lapos megoldást kapjuk, hogy a szereplők a riporternek elmondott monológ-részletekkel görgetik tovább vagy kerekítik le történeteiket.

Olvass tovább

Befejezetlen élet

A  súlyos művészi filmdráma és az olcsó családi mozi között nagyjából éppen félúton helyezkedik el  a svéd Lasse Hallström rendezte Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005). Legnagyobb gyengéje alighanem az oly sokszor feldolgozott alapsztori szokványossága (brutális párja elől gyermekével menekülő bántalmazott nő; magányába menekült idős férfi, aki idővel meglágyul…), illetve az, hogy a fő cselekményszálak szövése kevéssé mutat túl az ismert paneleken (az már szinte bosszantó, hogy a menekülő nő beleszeret az őt védelmező seriffbe). Ám bővelkedik az alkotás erényekben is: jók a párbeszédek, kidolgozottak, mívesen formáltak a karakterek, szép a kameramunka – és zseniális a melléksztori szimbolikája: számomra ez emelte művészi nívóra a filmet.

Olvass tovább

Hány az óra, Vekker úr?

Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet.  Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett.

Olvass tovább

Született gyilkosok

Ha valaki nem vonzódik különösen a véres filmekhez, akkor a Született gyilkosokról elsőre nehéz eldöntenie, hogy zseniális műalkotás-e vagy inkább csak gusztustalan és felháborító baromság. De ha elég nyitott az ember az ízlésétől idegen munkákra, másodjára talán megengedi a maga módján zseniális minősítést, hiszen el kell ismernie, hogy ez szinte már nem is film, hanem totális élményre hajtó mozi, amelyben látvány, hang, cselekmény, jellemek, szövegek és zenék, vágások és effektusok kompakt egységbe fogottan, érzékeinkre és elménkre egyszerre hatva bámulatos erővel teremtik meg a brutalitás poézisét.

Olvass tovább

Észak-Északnyugat

Egyik kedvenc Hitchcock-filmem. Ebben támad rá Cary Grantre a sivatag közepén egy permetező repülőgép. Azt persze nem tudni, miért ilyen bonyolult módon akarják eltenni láb alól a tévedések áldozatává vált főhőst – de aki valaha látta a jelenetet, soha nem felejti el, erről gondoskodott a Mester a támadás idegeket feszítő késleltetésével és a későbbi, fejlettebb technikájú akciófilmek hatásosságát felülmúló, páratlan ritmusú dramaturgiájával.

Olvass tovább

Múlt nyáron, hirtelen

Egy jó krimi izgalmával felér az a feszültség, amelyet Joseph L. Mankiewicz 1959-es filmje teremt (Múlt nyáron, hirtelen – Suddenly, Last Summer). Haláleset, rejtély, téboly és lélektani nyomozás is szerepel a kelléktárban, a történet azonban mégsem bűnügyi. Igazi emberi drámákat tár elénk a történet, amely nagyrészt zárt térben zajló párbeszédek és kevés szereplős jelenetek révén bontakozik ki. A redukáltság érthető: a film Tenessee Williams azonos című színművének a dramaturgiáját követi, s eközben takarékosan bánik a filmes látványeszközökkel. Nincs is rájuk szükség: az irodalmi szöveg annyira erős, a párbeszédek oly feszesek, az előzmények elmondása oly érzékletes és maga a történet annyira súlyos, hogy a kifejezően játszó színészek gesztusainál, arcjátékánál, tekinteténél többre szinte nincs is szükség.

Olvass tovább

A hullaégető

Hátborzongató alkotás Juraj Herz 1968-as filmje, A hullaégető (Spaľovač mŕtvol). Újhullámos groteszk, nyomasztó film noir, társadalmi szatíra, történelmi kórkép és pszichothriller egyszerre: hogyan válik egy példás életű, de beteges lelkületű kisember családtagjai gyilkosává, miként emeli a szintén beteges ideológia kisemberből reménybeli népirtóvá. A Ladislav Fuks azonos című regényéből magas művészi igénnyel készített film minden stilizáltsága ellenére (vagy épp ezért?) hiteles kor- és jellemrajz, szuggesztív ereje a témában született legjobb alkotások közé emeli.

Olvass tovább

Halálkeringő – szédület nélkül

Köves Krisztián Károly filmje (Halálkeringő, 2010) jófajta pszichothrillernek indul, de a történet fokozatosan felszámolja saját műfaji kereteit. Miközben igényes, művészfilmbe illő képi elemek uralják a látványt, aközben komikus és abszurd elemek épülnek a történetbe, ami még nem lenne baj, de jönnek sorra a sablonmegoldások is. Hosszú ideig sikerül az információk késleltetésével valódi feszültséget kelteni, ám miután (a részben könnyen kitalálható) előzmények kiderülnek, szépen leül a mozi, hogy aztán némi erőlködéssel eldöcögjön a kényszerű végkifejletig.

Olvass tovább

Bergman: Farkasok órája

Ingmar Bergman mestere annak, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb feszültséget megteremtse. Ebben a filmjében (Farkasok órája, 1968) ezt ezúttal nem csupán az egymáshoz közeledő és egymástól távolodó karakterek közti szikrakisülésekkel és a lélek belső feszülésével érte el (mint legtöbb alkotásában), hanem a szürreális ábrázolás klasszikus elemeinek az alkalmazásával. A történet akár egy jó kis horror alapja is lehetne: vadregényes szigetre érkezik feleségével a festő, hogy alkosson, ám ehelyett inkább virraszt és démonokat lát, velük és részben feleségével tusakodik, aki annyira szereti őt, hogy olykor neki is megjelennek férje démonjai. Mindez így leírva akár komikusan is hathat, ám Bergman jó érzékkel vegyíti egymásba a megélt valóságot és az átélt látomást, pontosan érzi, meddig mehet el az abszurditásban és a  túlexponálásában, s mikor kell apró hétköznapi banalitásokkal felitatni a már majdnem szertefolyó értelmezhetetlenségeket.

Olvass tovább

Sorstalanság – film és könyv

Balla D. Károly: a regény és a film összehasonlítása

A regény. Kertész Imre: Sorstalanság

film és könyv - sorstalanság
Nagy Marcell a Sorstalanságban

Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi  kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát.

Olvass tovább