A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált || a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből?

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható: a cikk folytatódik >>

Pirézségem története, 7

pirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás keretében interjúkat készítenek „híres pirézekkel”. Mint Első Piréz, én is képbe kerültem. A megkeresésre reagálva azt kértem, blogom nyilvánossága előtt válaszolhassak. Angyal Emese, a közvélemény-kutató intézet munkatársa írásban küldte el  kérdéseit, én ezekre nagyjából egyesével reagáltam a magam piréz módján. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? 6. Megrázó élmény öntudatápoló cikkek hiányában. | Alább az utolsó kérdés és válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 7.


  • Mik a további tervei a pirézekkel?

Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy terveim legyenek velük. Ha mondjuk egy illiberális hatalmi struktúra csúcsán pöffeszkednék, valószínűleg ellenállhatatlan kísértést éreznék a pirézek betiltására, esetleg deportálására. Csak egyetlen gombot kellene megnyomnom a propagandagépezeten és máris kiderülne, hogy a pirézek galád módon akadályozzák a rezsicsökkentést és ellenzik az évszázad nagy üzleti atomdurranását, emellett kirívó kockás inget hordva elveszik a magyarok közmunkáját, továbbá fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, mi több, aljas módon nem hajlandók összes pénzüket elveszíteni a nemzeti játékkaszinókban.

Efféle felhatalmazások és szándékok szerencsés hiányában és magánpirézi mivoltomban ennél sokkal szerényebb, de annál felemelőbb akciók távlata nyílik meg előttem. Serényen munkálkodhatom például az Arvisura meghekkelésén.

Arvisurák néven a magyarok színigaz őstörténetet tartják számon, eszerint a Szíriusz csillagról érkezett ősanya leszármazottai vagyunk, akinek kozmikus tudása egyfelől székely rovásírásos aranylemezek, másfelől beavatott hun-magyar-finnugor rovósámánok közvetítése, továbbá egy szovjet-manysi ejtőernyős partizán elmondása, leginkább pedig a kollektív tudatalattival közvetlen agyrádió-kapcsolatot létesítő ózdi kohász lejegyzése révén képezi a magyarság egyetlen hiteles eredettörténetét.

Két éve indítottam azt a piréz magánakciót, amelynek keretében igyekeztem a magam szerény eszközeivel pár homokszemet hinteni az Arvisura erőteljesen zakatoló fogaskerekei közé. Arra persze pillanatig sem számítottam, hogy a nemzeti mélylélek bugyraiból gyökerező és abba visszaágazó áltudomány elterjedése elé bármiféle gátat szabhatok, de abban azért bíztam, kis zavart talán valóban sikerül keltenem azzal, ha a magyarok őseredetének hamis mítoszára utaló internetes találatok közé becsempészek olyanokat is, amelyek az Arvisura és Arvisurák keresőszavakra keresve egészen más dolgokról szólnak. Ha ma valaki ezekre a kifejezésekre rákeres a Google-ban, első helyen ugyan (egyelőre?) a Wikipédia szócikkét találja (ebből megtudhatja, amit erről a fantazmagóriáról tudni érdemes), de a 2. és 3. találat alatt már másról értesülhet, például arról, hogy az Arvisurák nem egyebek, mint a modern keleti egzisztencialista filozófia azon alaptételei, amelyeket Cecil M. Joepardy, a Madagaszkáron élő bengáli költő és filozófus fektetett le főművében, s amelyek közül az első rögzíti, hogy az ősprincípium a léttudat akaratlan szétszóródása révén lényegül rá az újonnan keletkező szubsztanciákra. Nem tudom, igyekezetem ellenére van-e ez az Arvisura annyira emelkedett, mint az ózdi partizánok által a frissen avatott palóc rovósámán vezetésével tartott ünnepélyes medvetor szimbolikája.

Azt gondolom, vérbeli piréz cselekedet efféle kakukktojásokat csempészni a hamis néptörténetből  eredeztetett felsőbbrendűségi tudat dokumentumai közé. Az én Arvisuráimat ugyan nem terjesztik szamizdatként a kozmikus származásban elszántan hívő térítők, nem adja ki egy megrostált változatát a Püski Kiadó, nem idézik amatőr őstörténészek – az internetes keresések világában mégis felbukkannak ezek a piréz Arvisurák, például annak a friss hírnek az apropóján, hogy pirézek fogják megépíteni az első transzgenetikus állatkertet.

Ha tehát a pirézekkel nekem nincsenek is terveim, ám piréz terveim időnként még lehetnek, illetve fordítva is állhat a dolog: előfordulhat, hogy a pirézeknek lesz valami nagy-nagy terve velem. Aminek majd kellő gyakorlattal ellenszegülhetek

Pirézségem története, 6

bdk-kispirezA Tárki újra kutatja a pirézeket, ez alkalomból interjút készítenek „híres pirézekkel”. Úgy kerültem képbe, mint Első Piréz. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? | Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 6.


  • Érte valamilyen pozitív/negatív élmény a piréz identitásával kapcsolatban?

Sok megrázó élmény ért mindkét elektromos póluson. Amikor például semleges töltésű voltam, pirézségem miatt kiutasított egy zord szilíciumkristály a negatív pólus közeléből. Saját elektronhéjamon éreztem ezt a negatív megkülönböztetést. De van ellenpéldám is: amikor szabad vegyérték lehettem egy társadalmi reakcióban, megkérte a kezemet egy egész szénlánc, csak úgy szikráztak a pozitív kötések.

A legmegrázóbb azonban az volt, amikor megrázott, mit megrázott, mondhatni belém csapott a nemzeti együttműködés istennyilája. Sajnos nem voltam leföldelve. Pedig ilyen esetekre mindig van a zsebemben egy gyufásdoboznyi szülőföld, meg lapos üvegcsében kevéske történelmi sorsverés, de sajnos pirézként nekem nem jutott a dobozkámba egyetlen rög sem a szívcsakrával ékesített Kárpát-medence őshumuszából, és az üvegecskémben sem kotyog az a búbánatban dúsan oldott jófajta trianoni szindróma, így én az engem megrázó pozitív és negatív villamos feszültségekre nem tudok úgy reagálni, mint azok, akik az említett öntudatápoló cikkekkel kellő mennyiségben rendelkeznek – ha meg fogytán lennének ennek-annak, hát annyit shopingolnak belőlük a nemzeti drogériában, amennyit elbír a tarsolyuk.

Nekem viszont ki van szúrva a szemem azzal, hogy piréznek lenni már önmagában is felettébb pozitív élmény, így aztán egyetlen vigaszom az lehet, hogy ezzel a szlogennel pont én szúrtam ki a saját szememet. Magam sem értem, hogy szemtelenségemben vajon miért látom élesebben az ítélet és az előítélet, az együttműködés és a kirekesztés közti mecsoda különbséget.

Pirézségem története, 5

pirez-bdkA Tárki újra kutatja a pirézeket, interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 5.


  • A piréz szót sokszor „félig-komolyan” használják, az Ön által lefektetett piréz hitvallás viszont nagyon is komoly. Hogy fér meg ez a kettő együtt?

Mi sem áll távolabb a pirézektől, mint a karót nyelt komolyság. Az én felfogásomban legalábbis a piréziánus elvszerűségbe bőven belefér a játék, a humor, az irónia vagy akár a hülye vicc. Sőt: nemcsak belefér, hanem a lényegéhez tartozik. Hát hiszen maga a piréz lét is afféle duplafenekű identitás, mert ugye a piréz egyik feneke az, amibe belerúgnak, de a másik az, amelyikkel nagyokat durrant az előítélesen gondolkodók orra alá.

Félreérti tehát ezt magatartást az, aki nem látja benne a kettősséget: komoly dolog az elszánt tükörbenézés és a másoknak a tükörrel való szigorú szembesítése – de ez remekül összefér a tükör-mögüli kikacsintás és gúnyolódó grimaszvágás mulatságos szerepjátékával. Ha pedig a piréz magatartás ilyen, akkor botorság lenne elvárni, hogy ezt a piréz attitűdöt mások komolyabban kezeljék, mint maga a grimaszokat vágó piréz.

A kérdésben szereplő „ez a kettő” tehát nemcsak hogy megfér együtt, hanem kölcsönösen feltételezi egymást, hiszen minden komoly kiállás és akár politikai súlyú véleményalkotás közben azért percre sem szabad elfeledkezni arról, hogy aki piréznek vallja magát, az egy felettébb abszurd helyzetre vezeti vissza saját eredetét. A piréz abból a képtelenségből született, hogy Magyarországon egy nem létező etnikum tagjaival szemben fogalmazódott meg határozott lakossági elutasítás. Aki ebből a nonszenszből eredezteti magát, az magára húzza a kiinduló helyzet egyfelől elkeserítő, másfelől roppant komikus voltát. A piréz olyan, mint a fa tetejéről elrugaszkodó és messze szálló teknősbéka. Nem lehet komolyan venni, de mégis muszáj, hiszen épp most repül be a csukott ablakon.

Pirézségem története, 4

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | Alább Angyal Emese további kérdése és pirézértelmező válaszom.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 4.


  • Pirézként Ön határozottan elköteleződik az előítéletekkel való szembefordulás mellett, mégis sokszor éppen rasszista, fajgyűlölő kontextusban használják a szót. Mit gondol erről?

A piréz szó értelmezési tartománya valóban eléggé széles. A közbeszédben a leggyakrabban alighanem  egyfajta eufemizmusként használják: ilyenkor a cigány és zsidó helyett szerepel, még ám leginkább elítélő, ironikus felhanggal, és a jelentésébe valamilyen negatív jelző is belesűrösödik, lényegében az értelme ilyesmi: „büdös cigány”, „idegenszívű zsidó”. Előfordulhat enyhébb változat is, amikor tisztán rasszista és antiszemita tartalom nem feltétlenül társul hozzá, inkább csak lekezelés, „jópofizás”, összekacsintás a hallgatósággal/olvasókkal: ugye tudod, kikre gondolok. Létezik az eredeti kontextushoz közelebbi, ugyancsak negatív értelmű használat is, amikor a pirézek „gyanús, idegen népség” jelentésben kerülnek szóba. Nem csodálkoznék, ha akadna, aki 2016-ban a migránsokat nevezné így.

Azt gondolom, ez a negatív szóhasználat sajnos természetesnek számít egy olyan társadalomban, ahol a liberális is szitokszóvá válhatott. Éppen a szabadelvű gondolkozás, a nyitott világszemlélet, a toleráns és empatikus magatartás visszaszorulásának a következménye az, hogy mindenki gyanússá válik, aki nem egy ideálisnak gondolt, uniformizált többséghez tartozik. Aki tehát nem fér bele a „fehér bőrű”, „keresztény”, „magyar anyanyelvű”, „heteroszexuális”, „nemzeti elkötelezettségű”, „itt lakó” halmazok átfedődési tartományába, azaz nem felel meg egyidejűleg az összes említett címkének, az óhatatlanul pirézzé, valamilyen szinten kirekesztetté, elutasítottá válik.

Ez a jelenség tehát, bár sajnálatos, számomra teljesen érthető, és félő, hogy nem is fog változni mindaddig, amíg egyfelől az állami szintre emelt hatalmi demagógia rájátszik az alantas emberi indulatokra, másfelől a többségi társadalom tagjai vevők erre a hatalmi demagógiára. A jelen időszakban a kereslet és kínálat egyre inkább megfelelni látszik egymásnak, mindenfajta idegent és kisebbséghez tartozót gyanú övez és kirekesztés fenyeget. Ez pedig, jól tudjuk, nem csupán a kirekesztettek számára jelent problémát: a gyűlölködőket erősen frusztrálja (és idővel: mérgezi) az, hogy hergelt állapotukban mégis szembesülniük kell mindenféle pirézekkel, akiknek bőrszíne, vallása, nyelve, lakhelye, szexuális identitása, ne adj isten, mind egyszerre eltér az övékétől. Az elfogadás és befogadás, az együttérzés és együttműködés nemcsak erkölcsileg magasabb rendű a kirekesztésnél, hanem társadalmilag is célszerű és pszichésen is hasznos. A toleráns és empatikus embert nem frusztrálja, nem irritálja saját magatartásának a tárgya, míg a kirekesztőt igen.

Vagyis értelmezésemben piréznek lenni sokkal-sokkal jobb, mint piréz-kirekesztőnek. A rasszista, antiszemita, idegengyűlölő szóhasználattal és az előítéletes kirekesztéssel szemben önmagunk pirézségét megvallani: merő önzés.

Pirézségem története, 3

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe Első Pirézként. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány  | Alább Angyal Emese további kérdései és magamat kimerítő válaszaim.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 3.


  • Hogyan lehet valaki piréz?

Hát így. Sehogy. Bárhogyan. Zsigerből. Érzelmileg. Ösztönösen. Tudatosan. Szimbolikusan. Metaforikusan. Irodalmilag. Virtuálisan. Erkölcsi értelemben. Elvi síkon. Döntés alapján. A piréz nincs, hanem lesz. Exhibicionizmusból. Társadalmi nyomásra. Államtitkári kinevezés hiányában. Pályázati sikertelenség útján. Sok tanulással. Summa cum laude. Napi 24 órai gyakorlással. Cseppfertőzéssel. Tanúságtételül. Halmazati büntetésül. Életfogytiglan. Posztumusz.  Avagy származási ágon. Von Hause aus. Piréznek születni kell. Piréznek piréz az anyja. Már az ükapám is piréz volt. Aki nem piréz, ne vegye magára. Aki piréz, az a legpirézebb. A pirézséggyakorlás nem sétagalopp, nem fáklyásmenet, és nem is dobostorta. És még sok minden más sem, viszont van, ami de. Gorcsev Iván makaón nyerte. A szegény szabólegény csak egy felet kapott hozományba a királylány mellé.

  • Ön szerint mit jelent ma piréznek lenni Magyarországon?

Erről helyesebb lenne egy magyarországi pirézt megkérdezni. Én tűréshatáron túli piréz vagyok.

  • A Piréz blog sok kezdeményezést ösztönzött (pl: a népszámláláson), Ön mégis megmaradt „magánpiréznek”. Miért?
  • Mit gondol a pirézek nyilvános szerepléseiről, megmozdulásaikról magánpirézként? Feladata egy piréznek képviselnie az ideológiát? Az interneten a blog, illetve az Ön által indított fórumok biztosították a legnagyobb nyilvánosságot, kollektív pirézgyakorlásban viszont sosem vett részt, ez miért van így?

Ebben egyfelől a kollektív nemzettudat-gyakorlás terén ért csalódásaim játszhattak közre, másfelől pedig az, hogy ma már nehezen vagy egyáltalán nem tudok bármi olyasmihez csatlakozni, igazodni, amivel nem értek egyet maradéktalanul. Ha kialakult volna bármilyen piréz mozgalom, csoport (erre voltak kezdemények: egy időben az én egyik weboldalamon is bejelenthette bárki, hogy mától ő is piréz; de megalakult és valamilyen embrionális szinten talán létezett is a Magyar Pirézek Országos Érdekvédelmi Szövetsége meg a Piréz-Magyar Baráti Társaság), akkor abban óhatatlanul csoportérdekek kezdtek volna dominálni, és ezeknek illett volna alávetniük magukat a piréz tagoknak. Erre én ma már nem tartom magam alkalmasnak, ezért szinte minden társaságból, szervezetből kiléptem az utóbbi évtizedekben: ezt a tendenciát nem állt szándékomban megfordítani. Ha van piréz csapat, nyilván lettek volna társadalmi akciók, születtek volna nyilatkozatok, netán dönteni kellett volna arról, ki lehet piréz és ki nem – nos, ilyen szervezősdiben én részt venni semmiképp sem akartam. És arra sem éreztem ambíciót, hogy esetleg én magam hozzak létre valamiféle, akárcsak virtuális piréz formációt. Már csak azért sem, mert van már nekem egy nagyon komoly csoportom, az Egyek, amelyet a Kilencek, Nyolcak, Hetek mintájára hoztam létre. Nevéből következően én vagyok az egyetlen tagja, és ez épp elegendő volt arra, hogy az Egyek teljes tagsága egyemberként csatlakozzon az Egytagú Szervezetek Világszövetségéhez, amelynek természetesen az Egyek az egyetlen tagszervezete…

Nekem tehát tökéletesen megfelel a magánpiréz státus. A magam gyér szakállára talán próféta is lehetek a saját külön bejáratú pirézségemben.

Pirézségem története, 2

pirezMottó: Tárki rózsám ablakidat

<< előzmény | A Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Angyal Emese 1. kérdésére adott válaszom: Mese a kis pirézről | Alább a 2. kérdés és a válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 2.


  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Döntésemben valószínűleg az érzelmi és erkölcsi okok játszották az elsődleges szerepet. A felmérés eredménye sértette az igazságérzetemet, keserűség és dac egyszerre volt bennem. Amit elsőre éreztem, az 24 óra leforgása alatt pontosan tudatosult és meg is fogalmazódott bennem. Tisztán láttam, hogy pirézségem bejelentésének motivációi:

  • a negatív megkülönböztetésben részesítettek iránti szolidaritás kifejezése
  • tiltakozás a többség előítéletes gondolkodása, xenofóbiája ellen

Azonban nyilvánvaló, ha csak ezek lettek volna a mozgatórugói döntésemnek, akkor inkább arabnak vagy kínainak kellett volna vallanom magamat, hiszen velük szemben nagyobb volt az elutasítás. Ám ha ezeket a létező etnikumokat választom, akkor a konkréttá tétellel beszűkül a szolidaritás és tiltakozás tere, míg a nemlétező pirézeket választva a kiállásom általánossá, univerzálissá válhatott. De miért is? Ezt talán érdemes körbejárni.

Elméleti megközelítések:

A nemlétezés és a létezővé válás

Azzal, hogy Csepeli György ősatyaként kitalálta és Sík Endre nemző atyaként a kutatás részévé tette a pirézeket, egyben meg is alkotta őket. Ám ez a megalkotottság mindaddig elmosódott maradt, amíg a közvélemény-kutatás eredménye nem élesítette ki a kontúrokat. Ha annak előtte a pirézek nem léteztek, az eredmény ismeretében nagyon is létezővé váltak azáltal, hogy egyvalamit egészen pontosan tudni lehetett róluk:

A PIRÉZEK AZOK, AKIKET 2007-BEN A MAGYAR LAKOSSÁG 68 %-A ELUTASÍT (míg 2006-ban csak 59 %-uk tette ezt)

A pirézek az elutasítás által váltak meghatározottá, definiálhatóvá.

Fenomenológiai megközelítéssel:

a pirézek a megkérdezettek intencionális élménye révén az elutasítottság fenoménjává váltak.

Ebben a megközelítésben annak már nincs jelentősége, hogy a pirézek léteznek-e, s hogy az elutasítóknak van-e róluk bármilyen információja: számukra ezek hiányában is markánsan megformálódott a pirézség képzete, mondjuk valahogy így: „gyanús, távoli, idegen népség”.

Reálisan a „pirézek” ugyan továbbra is egy üres halmaznak volt a neve, lévén egyetlen piréz sem létezett, ám ez a halmaz:

  • a Tárki kutatói által belehelyeződött egy konkrét kontextusba
  • és a megkérdezettek éles előítéletével körberajzolva konkréttá vált

Egy üres halmazba egyetlen elemként belehelyezni magamat: pompás gondolatkísérletnek látszott.

A megalkotott hiány

Pirézzé válás mint művészeti performansz

A nemlétező, a Nincs, a Semmi igen régóta izgat, foglalkoztat. Egy vaskos könyvemet építettem arra a kísérletre, hogy pusztán járulékos szövegek révén (előszó, lábjegyzetek, munkanapló, utószó stb.) jelenítsek meg egy megíratlan kulcsregényt. A Hiánnyal való  Szembesülésem meghatározását egyik kritikusom adta meg: A műgonddal okadatolt Semmi. Könyvemnek A Semmi apoteózisa c. fejezetében tudományos és művészeti példák sokaság hozom fel arra, hogyan alkotható meg a Nincs, azaz hogyan tudjuk a nemlétezőt a róla alkotott vélekedésünkkel értelmezhetővé és artikulálhatóvá tenni. És bár a regényhiányt körbeíró regény megírásával és megjelenésével ezen a problematikán valamelyest túlléptem, a nemlétező dolgok iránti érdeklődésem ezek után a szövegkalandok után mégis töretlen maradt, mi több, kis privát esztétikai elméletet is építettem rá, mondván: az esztétikum lényege abban a folyamatban ragadható meg, amelynek során a művészeti alkotás képes olyan erős képzeteket kelteni a befogadóban, hogy ezen képzetek az ő érzékelésében visszahatnak a valóságra. Az okadatolt Nincs és a szubjektív valóságba beavatkozó művészet felől közelítve

egy nem létező etnikumnak saját személyemmel való megképezése olyan művészeti performansz, amellyel kísérletet tehetek arra, hogy az előítéletes gondolkodás valóságába beavatkozzam.

Ilyen nagyszerű alkalom és kihívás ritkán adódik íróember számára, nem csoda hát, hogy éltem vele és a magam lehetőségeinek és szándékának keretei között igyekeztem tenni arról, hogy a piréz és pirézek kifejezés pozitív fogalmakkal társuljon már csak azon a réven is, hogy én önként és büszkén identitásommá választottam a piréz mivoltot.

Idővel aztán elhatározásom nyomán lassan kikristályosodott bennem, mit is értek piréziánus szemléleten, magatartáson, gondolkodáson. Valószínűleg azt is, hogy nem ideológiák mentén, hanem más típusú ismeretrendszerek alapján tájékozódom a világban (ezért a feltett kérdés második mondata fölött nagyvonalúan elsiklom).

Pirézségem története, 1

A megkeresés:

A Tárki újra kutatja a pirézeket […]. A kutatás során interjút szeretnénk készíteni híres pirézekkel, ehhez kérném az Ön – mint „Első Piréz” és a Piréz Blog írója – közreműködését. […]. – Előre is köszönöm, Angyal Emese

Feltételeim:

Igent mondtam az interjúra azzal a feltétellel, ha teljes egészében blogom nyilvánossága előtt zajlik. Meg is jöttek hamarosan a kérdések, ezekre válaszolok alább, egyszerre egyre vagy többre, ahogy adódik és ahogy kedvem diktálja, időm szabja. Lehet, hogy itt feldarabolva, külön posztokban jelennek meg, de a végén majd kap a teljes szöveg egy szép pirézoldalt. Kérdezőmnek felajánlottam, hogy ha válaszaim során közbeiktatna újabb kérdéseket, arra én is közbetűzéssel válaszolok. Induljunk hát.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 1.


  • Mikor hallott először a pirézekről? Ön hogyan lett piréz?

Pontosan emlékszem, hogy a pirézekről jóval születésem előtt déd- és nagyszüleimtől hallottam először. Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer (szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám addig-addig szomszédolt, míg az Ószövetségben találta magát, onnan meg anyai nagyapám idézte meg héberül, a Próféták Könyvéből, amelyben írva vagyon a pirézek igazsága. Előkönyörgő apai dédapám sem maradhatott rest, tudta ezt az igazságot ő is, épp csak az ő szájából Károli Gáspár nyelvén gördült tovább a történet. De nem mondhatta sokáig, mert a lábunkat addig csak csiklandozó metaforák közben falánk szimbólumokká híztak az Ungban, jobbnak láttuk odébbállni. Az idő is rosszra fordult, emlékszem, súlyosan zuhogott a forró nemzeti eső és kíméletlenül fútt a fagyos liberális szél, szinte menekültünk, míg végre menedéket találtunk egy hatalmas szivárványszín sátorban. Összebújtunk. Én ott és akkor tökéltem el, ha végre megszületek és felnövök, derék piréz lesz belőlem.

De valahogy születésemkor elfelejtettem nemcsak a vérszomjas szimbólumokat, nemcsak a szép  elhatározásomat, hanem a történetek, nyelvek, vallások közt vándorló kicsi pirézt is.

Talán eszembe sem jut soha ez az egész, ha 2007-ben nem olvasok a NOL-ban a Tárki felméréséről.

Külön figyelmet érdemel a „pirézekkel” szembeni ellenszenv erősödése. A „piréz” nem létező népcsoport. A Tárki kutatói azért találták ki ezt a fiktív etnikumot, hogy megvizsgálják, velük szemben is megjelenik-e az idegenellenesség. A válasz: igen. Mi több, egyre nagyobb méreteket ölt. Tavaly júniusban a megkérdezett magyarok 59 százaléka utasította el a pirézek befogadását, idén februárban már a 68 százalékuk.

Még hogy nem létező népcsoport! Nem hagyhattam a dolgot annyiban, másnap ezt tettem közzé blogomban:

Piréz vagyok

pirezTegnap a híradásokat olvasva, hallgatva, nézve  még csak azt éreztem, hogy kifejezett rokonszenvet érzek a pirézek iránt. Mára beláttam, ezzel nem elégedhetek meg. Ezennel kijelentem tehát, hogy mától teljes meggyőződéssel egész valómban

piréznek tekintem magam.

Nem túl nagy dicsőség, de tény, hogy én voltam az első, aki ezt felvállaltam. Így lettem az Első Piréz.


A következő kérdés:

  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Válaszom rövidesen.

Visszatérve rám

lengyel-csordas Ha jól meggondolom, hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma szakértőjét, akkor az újságíró „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését (lásd),  most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban (lásd). A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők.

lengyel-csordas-bdkValahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül,  előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?: a cikk folytatódik >>

A céltábla mögött

kerdes-feleletAz ukrajnai helyzet és a kárpátaljai magyarság sorsa iránti felfokozott médiaérdeklődés közepette az utóbbi hónapokban-hetekben-napokban több felkérés is megtalált. A lapok, folyóiratok, rádiók  egy része értékelő cikk megírására kért, más részük interjút készített volna. Eddig mindegyiknek ellenálltam, amelyikbe pedig vonakodva belementem, azt meg is bántam (hagy miért, lásd egy másik posztnak az alján). Az utóbbi esetből is okulva és a sok hárításba beleunva  e hétvégén írásban válaszoltam egy hozzam közel álló nagy napilap kérdéseire, de úgy, hogy lehetőleg ne közöljék le. A szerkesztő így jelzett vissza: „Kicsit más jellegű válaszokban bíztam, de ez sem rossz.:)” – ebből akár arra is gondolhattam, hogy leközlik. ám a szombati szám on-line anyagai között nem szerepel (ettől még a nyomtatottban akár benne is lehetett). Akár így, akár úgy, a blogomban helye van ennek a nem teljesen szokványos kérdés-feleletnek: [- frissítés: az interjú vasárnap délután felkerült az Új Szó online oldalára, a kérdéseket feltevő Mózes Szabolcs bevezetőjével: „A forrongó Ukrajnában 150 ezres magyar kisebbség is él. Milyen hatással lesz a forradalom a magyarság helyzetére, kérdeztük Balla D. Károly ismert kárpátaljai publicistát, aki velős válaszokkal lepett meg minket.” – ] a cikk folytatódik >>

Fabatkát hányok – kisinterjú

Falloszodra…

Rövid interjú Balla D. Károly
blog- meg Ungparty-gazdával

1. Közölted a blogodban, hogy újabban együttműködsz a Gépnaranccsal. Nincs ebben valami hiba? Úgy értem, az összetett szó által keltett képben?

A narancs nagyjából a Tanú c. film óta a magyar abszurditások bőlevű szimbólumává érett, miközben nemes nemzeti jellegét megőrizve mégis kicsi, savanyú és zöld maradt, különösen ha egy narancsuralmi éber párt ügyel arra, nehogy kellemes ligetbe boruljon a szigorú magyar puszta. a cikk folytatódik >>

Interjú, BárkaOnline

Megkérdeztük Balla D. Károlyt

A Tejmozi oldalán van egy Szófelhő a regényben leggyakrabban előforduló szavakból. Nos, én hagytam, hogy összeálljon számomra egy mondat az elsőként megpillantottakból: „Csupán magam éreztem titkos lassan.” Érdekesnek tartom, ez valószínűleg a saját befogadásomról árulkodik, de azt hiszem, valahogy így kell olvasni ezt a könyvet. Maga szerint hogy kell?

A Tejmozi oldalán van egy Szófelhő a regényben leggyakrabban előforduló szavakból. Nos, én hagytam, hogy összeálljon számomra egy mondat az elsőként megpillantottakból: „Csupán magam éreztem titkos lassan.” Érdekesnek tartom, ez valószínűleg a saját befogadásomról árulkodik, de azt hiszem, valahogy így kell olvasni ezt a könyvet. Maga szerint hogy kell? a cikk folytatódik >>

Interjú, ART.CO

ÉLETÉHSÉG
BESZÉLGETÉS BALLA D. KÁROLLYAL TEJMOZI CÍMŰ ÚJ KÖNYVÉRŐL

Barnás Márton interjúja

Balla D. Károly napló- és regényíróval, szerkesztővel, a kárpátaljai magyar irodalom jeles képviselőjével új könyvéről, az írás keletkezéséről, a regényírás lehetetlenségéről, valamint életünket meghatározó szeretetjátszmáinkról beszélgetünk. a cikk folytatódik >>

Újra felépített Tejmozi

Balla D. Károly ungvári költő, író „igen tág dimenziókat nyitó” irodalmi kalandjáról mesél

Beszélgetőtársunk 2003-ban szokatlan irodalmi projektbe fogott: íróbarátai által szállított vendégszövegekből kiindulva, azok felhasználásával önálló elbeszélést írt Tejmozi címmel. Ennek egyik változatát lapelődünk, a Romániai Magyar Szó Színkép melléklete 2005 februárjától kezdve öt héten át folytatásokban közölte. Nemrég vehettük hírét, hogy a Magvetőnél megjelent Balla D. Károly Tejmozi című regénye. a cikk folytatódik >>