A Weöres-konferencia anyagai

valse-tristeA nyári Weöres Sándor-centenárium alkalmából tartott nagyszabású rendezvénysorozat anyagai kaptak helyet a Savaria University Press gondozásában most megjelent, közel 400 oldalas könyvben. Szerkesztője, összeállítója az a Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, tanár,  aki a konferenciának is szervezője volt, és akinek a neve a szélesebb közönség előtt az alkalmanként sok száz és ezer versrajongót megmozgató 12 legszebb vers c. eseménysorozat révén vált jól ismertté a magyar nyelvterületen. Persze a Weöres-centenárium sem maradhatott nagy kollektív versmondás nélkül… Megtiszteltetés számomra, hogy kis személyes vallomásom szövege, amelyet a rendezvény csöngei helyszínén Csönge olvasott fel, bekerülhetett a rangos kiadványba. Az írás itt olvasható: Weöres 100 – Miért éppen Csönge

Játszi őszben álltam

sarga-lombÉrdekes módon ezt a szonettet 1989-ben a publikálásra nem szánt írások közé soroltam, egyfajta nyersanyagnak, egyszer majd átírandó, feldolgozandó szövegnek minősítettem, olyannak, amelynek sorai, képei, rímei majd valamikor egy jobb versben felhasználhatók. Aztán szépen megfeledkeztem róla. Sok hasonló társával együtt közel negyedszázadot várt türelmesen…  Akkor valahogy idegennek éreztem magamtól ezt a kicsit finomkodó-költőieskedő hangot, talán úgy éreztem, a nyugatosok hangütését utánozza, túlságosan kosztolányis, tóthárpádos – és erősen berzenkedtem attól, hogy epigon-szerepbe süllyedjek. No meg akkoriban inkább a keményebb hangot és a szabad formákat éreztem közelebb magamhoz. Ez a kicsit túlcizellált képiség és a halk rezignáció a megírás után már zavarhatott, még ha belőlem fakadt is, a vers így került az elfekvőbe. Mostanában viszont már egyáltalán nem idegen tőlem ez a hang, így a felfedezés örömével adom közre a szonettet. Elvégre sárgulnak a lombok…

Balla D. Károly

Játszi őszben álltam

A játszi őszben sárga lombok értek
és rezge fényre rebbent fel rét,
garázda szél is rázta köntösét
és sziklák álltak – mint komorló vértek –

a messzi parton, ott, ahol a két
akácfa égre néz, s ahol beléndek
holt szára készült már ördögszekérnek
– ahol a lélek szállt… és elalélt.

A játszi őszben álltam bűnre készen
és csendben néztem, a múlás mint kísért:
hogyan lesz bajban, kényes kínban részem,

miként nyúlok majd írért, fegyverért –
és mint akit csak kéj és bűn marasztal
kecsegtetett a ősz egy kis malaszttal.

(1989)

Szemben a gesztenyékkel

gesztenyeÉva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…

Ellenálltam hát a réveteg visszavágyódásnak. A magam-provokálta szembesüléshez azonban épp megfelelőnek találtam ezt a délutánt, fényes gesztenyéim rakosgatása közben rászántam magam néhány dolog újbóli végiggondolására – és talán jutottam is újabb következtetésekre: lásd a jegyzet utolsó bekezdéseit.

Az ezredfordulót követő három évben sok minden ellenkezőjére fordult és véglegesen eldőlt az életemben. Naplómban ekkoriban szögeztem le először teljes határozottsággal, hogy szellemi értelemben én már emigráltam Kárpátaljáról és soha többé nem akarok részt venni az itteni magyar kulturális életben. Amelynek pedig egyfajta gerjesztője, mozgatója, talán valamilyen szinten motorja voltam. De addigra véglegesen megromlott kapcsolatom a helybéli kollégákkal, eltávolodtam tőlük és mindattól, amit képviseltek, ők pedig néhány erőteljes lökéssel felgyorsították ezt a folyamatot, talán hogy elmondhassák: ők közösítettek ki. Pedig akkor már nem volt honnan… 2002-ben mégis megtörténhetett a „hivatalos” szakítás is egy elnöki poszt megszüntetésével (részükről) és egy kilépéssel (részemről) – ezzel a formális kötelékek is megszűntek. Attól kezdve, tehát 11 éve egyetlen itteni magyar szervezethez, csoporthoz, intézményhez sincsen semmilyen kötődésem. a cikk folytatódik >>

A posztmodern maszk

Meglehetős örömmel tölt el, hogy én magam és Markovits Teodórának a regényemről írt gondolata a posztmodern irodalom lesajnálásának hivatkozási alapjává vált – legalábbis egy általam most talált írásműben. Amelyet ugyan elkezdtem olvasni, de nem igazán volt hozzá türelmem, így megelégedtem a rólam, mint negatív példáról szóló bekezdéssel.  Ezen a mondaton például elég hosszan elidőztem:

Ez a fajta irodalom puszta maszk, az üres semmit sejtéssel árnyalva az individuum egoista feltűnési vágyát elégíti ki.

a cikk folytatódik >>

Hörcsög és boszorkány

horcsogCirka egy éve kezdte el műhelymunkáját az Író Cimborák nevű blog. Mára – készítői szerint – „élő gyermekantológiává nőtte ki magát”. Az oldalakat böngészve ez beigazolódni látszik. Legutóbb például rajzpályázatot hirdettek gyermekek számára, a beérkezett anyagból külön galériát nyitottak, majd a blog ötletgazdái felkérték íróbarátaikat, ismerőseiket: írnának szöveget az egyes képekhez… a cikk folytatódik >>

A hárítás lélektana

haritA szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát. a cikk folytatódik >>

A világháló kontextusában

Balla D. Károly. Kő és árnyék

Könyvemet épp abba a rezervátumba zárták, amelyből évtizedek óta szabadulni igyekszem. Egyetlen példánya sem kerül kereskedelmi forgalomba, s nem jut át a határon sem. Így nincs esélye megmérettetésre sem a magyar nyelvterület szélesebb olvasóközönsége előtt, sem szakmai körökben. Kötetem címadó versében a kő ráhull az árnyékára, de könyvemmel mintha fordítva történne: félő, hogy az ismeretlenség egyre sűrűbb árnya telepszik rá. Ki kell hát szabadítanom valahogy. Új projektumot indítok: publikálom és nyilvános disputára bocsájtom a kő és árnyék közül szabaduló verseket, arra is számítva, hogy a világháló kontextusában talán számomra is váratlan jelentésekkel bővülhetnek. Tekintsétek az akciót egyfajta virtuális író-olvasó találkozónak, alkalomnak arra, hogy szerző, írás, olvasó és kritikus találkozzon. Várlak hát titeket az akció helyszínén és (egyelőre) az első vers oldalán. Hozzászólási lehetőségek: kommentelhettek hagyományos módon (mint a blogokban), de megtehetitek ezt Facebook-bejelentkezéssel is közvetlenül a vers alatt. — A projektum részletes leírása, további tudnivalók: Kő és árnyék – itt pedig már várakozik az első vers: Mentségek közt.

Mihez ért BDK?

– részlet Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t című esszéjéből –

markovits dóra Ez még akkor történt, amikor szívességből elkészítette akkoriban floppyn terjesztett diákfolyóiratunk, az Alkarpatraz honlapját. (A dolgot egyébként nagyon megbántuk, mert a látszatra jótékonykodó, a fiatal pályatársakat felkaroló BDK kishíján kisajátította kezdeményezésünket, ezért is indítottunk később külön blogot: Alkarpatraz). Nos, amikor én már Debrecenben PhD-ztem, egyszer elvittem hozzá két új és egy régi ismerősömet. Icu a szobatársam volt, ő biológiából készült a doktorijával, Lacát a Nagytemplom előtt „szedtük fel” azzal, hogy mindketten modellt ültünk neki (utcai portrégrafikusként kereste kenyerét, nagy terve az volt, hogy művészettörténetet tanuljon), Dezske pedig még otthonról volt a barátom, friss diplomásként fizikát tanított Técsőn. Nos, egy hosszú ungvári napnak a végén estünk be BDK-hoz, aki a szokásos kedélyességgel fogadott minket. A tőle megszokott módon rákérdezett arra, hogy a számára ismeretlen három fiatal mivel foglalkozik és ezt megtudván azonnal pár keresztkérdéssel tesztelni is kezdte őket. a cikk folytatódik >>

Az eltévedés útján

TejmoziÓcsai Éva / Tiszatáj: Balla D. Károly: Tejmozi

Balla D. Károly harmadik regénye azokhoz a kortárs regényekhez kapcsolódik, amelyek a felnőtt fiúnak az apához fűződő feldolgozatlan viszonyát tematizálják. A Tejmozi című regény emellett az anya és a fiú kötődésének, elválásának a folyamatát és az elhunyt szülők emlékéhez való viszonyulást dolgozza fel. Egy olyan fiatal regényhős tudata és reflexiói kerülnek a kisregény középpontjába, aki az apáról és az anyáról kezd írni vallomásos regényeket, és akit az írás mint az önmeghatározás és az identitásteremtés eszköze segíti a keresésben és a magánya okaival való szembesülésben.

Azonban nemcsak a történet hőse ír regényt, hanem a narrátor is, akinek szerepeltetése a fikció határán egyensúlyozó eljárás: amellett, hogy a mindentudó elbeszélő szereplői tudatát láttatja, valamint hősét és annak apját egyes szám első személyben is beszélteti, saját írásának olvasója, elemzője és kommentátora is lesz. A regény alakjainak a megteremtése részben közvetve, a mindentudó narrátor elbeszélésén és a fiú visszaemlékezésein keresztül, részben pedig közvetlenül, az apa és a fiú beszéltetése révén történik.  >>teljes szöveg – Tiszatáj // több kritika

Vízumköteles irodalom

„A szakmai körök és a közönség egyik része leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.” a cikk folytatódik >>