Balla D. Károly webnaplója
Széles az alagút címmel kiadtam 73 limerikemet elektronikus könyv formátumában, s most a 82. Ünnepi Könyvhét alkalmából digitális dedikálást indítok. Az e-book irodalmi hősökkel kapcsolatos pikáns ötsorosaimat, élő írók nevére írt sírverseimet és ötven kárpáti limerikemet tartalmazza (utóbbiak kárpátaljai helységnevekkel írt pajzán versikék). A digitális könyv megnyitható és letölthető, ennek részletei, illetve a dedikálás feltételei itt olvashatók:
Széles az alagút – Digitális dedikálás
Örömömre a Villanyspenót címen futó internetes irodalomtudományi projektum (folyamatosan új tartalmakkal bővülő hálózati kézikönyv) rendszerébe felkerült A generációváltás elmarad c. dolgozatom. A 2000-ben keletkezett írásban dióhéjban igyekeztem összefoglalni a kárpátaljai magyar irodalom akkori helyzetét. Az adatok jó része elavult és értelemszerűen számos újabb fejlemény sem kerülhetett bele a kis tanulmányba, ezért most kértem is a szerkesztőket, hogy a megírás dátumát legyenek szívesek feltüntetni a közlemény alatt.
Megtiszteltetés, hogy ez a könyvaukciós oldal engem tüntet fel a Tsúszó Sándor emlékkönyv szerzőjének, mégis helyre kell igazítanom a tévedést. Csupán egyike vagyok annak a cirka húsz szerzőnek, akik a Legyél helyettem én (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1992) gyűjteményben szerepelnek. Az összeállítás, szerkesztés és kiadás babérja Hodossy Gyulát illeti, ezért ha mindenképpen egyetlen névhez akarja kötni … Olvass tovább
Bár Muhammad Balfas (1922-1975) arab családban született Indonéziában, költői indulására, mint ahogy az indonéz műveltség egészére, az iszlám jelenléte ellenére nagyban hatottak a hindu és buddhista hagyományok. Alábbi verse is, amelyet most saját magyarításomban bemutatok (köszönet Alberd Yollaka finn barátomnak a kitűnő nyersfordításért), bizonyos szanszkrit szövegek erotikus motívumaival mutat tartalmi rokonságot. Ez a tradíció jól illeszkedett az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtését célul kitűző Angkatan ‘45 mozgalom kereteibe, amelynek szellemében a huszonéves költő pályája egy sorsszerű véletlen nyomán kibontakozott. A csaknem tragikusan végződött fatális esemény: egy trópusi vihar során Dzsakartában Balfasra rádőlt egy százéves bételpálma és kishíján agyonnyomta.
Régi barátunknak, Kovács Imre Attilának (aki az ezredforduló táján ungvári vendégtanárként többször volt irodalmi szalonunk vendége, s akivel azóta elég messze keveredtünk egymástól) új könyve jelent meg. Ebből az alkalomból interjút készített vele a Fejér Megyei Hírlap. Az alább következő kérdésre számomra picit meglepő, rám hivatkozó választ adott:
Azzal kezdődött, hogy egy szép reggelen, amikor Éva behozta a kávénkat, új pulóver volt rajta. Amikor megláttam, azonmód fel is kiáltottam: Meglásd, Évám, a következő honlapomnak olyan színe lesz, mint a pulcsidnak. És lőn. Május elsejére időzítettem a BDK Online nyilvánossá tételét, de a voltaképpeni indulási pont a költészet napja, április 11-e volt – így most egyszerre négy számot tárhatok a Nyájas elébe: lapom minden hétfőre új összeállítással, friss számmal jelentkezik. További részletek, tudnivalók részben alább, de leginkább új webmagazinom oldalán: BDK Online.
Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a): leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel b): érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve c): mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám.
25 évvel ezelőtt tanultuk meg a csakhamar félelmetes szimbólummá nőtt fogalmat: Csernobil. Kifejezője a rossznak, a fenyegetettségnek, a bűnös emberi felelőtlenségnek, az álnok politika képmutatásának, a lopakodó és mindenbe befészkelő halálos veszedelemnek, az istencsapásnak. Csernobil… Mivel a hatóságok eltitkolták a reális veszélyt, Kijevben és országszerte megtartották a kötelezően önkéntes május elsejei felvonulásokat. Tudatlanságunkban mi kirándulni is kimentünk Nevickére, Kolos még nem volt másfél éves, félmeztelenül szaladgált a réten a vakító áprilisi napsütésben. Fogalmunk sem volt arról, hogy milyen izotópok záporoznak rá a makulátlannak látszó kék égből. Nem sokkal később jelentkezett, évekig fulladásos tünetekkel járó allergiája alighanem összefüggésbe hozható ezzel.
Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát.
Az öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. – Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt a többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban a felnőttkor és a diákévek között. Az alapötletet nyilvánvalóan az író Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája adta, sikerült azonban jót csavarni rajta: a filmben ifjú önmagával agyműtétje közben találkozik a főhős, s ennek megfelelően váltakoznak az Utazás a koponyám körül c. regényből és a Tanár úr kérem! történeteiből ismert epizódok, bőven megtűzdelve más írásokból vett motívumokkal, sőt, versrészletekkel. A gazdag montázsból igazi műegész lett: Karinthy szellemének megfelelő alkotás, amelyben a súlyos tragikumhoz, az élet értelmét firtató mélységekhez a legtermészetesebb módon társul a játszi könnyedség, a jóízű humor. Mindez a legnemesebb filmes eszközökkel történik: megragadó az erőteljes, olykor szürreálisba hajló képi világ, jó ütemben váltakozik párbeszéd, monológ és narráció, meggyőző a színészi játék. Az egészet egy igen jó érzékkel felépített konstrukció tartja egyben, amelyet még zenés betét is gazdagíthat (az Előszó részlete, igen sajátos hangulatú előadásban).