BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Ennek a versnek, bizony, története van. Meg utóélete. Talán mindkettő érdemes arra, hogy elmondjam. Keletkezésének körülményeibe és néhány műhelytitkába most beavatom hát a Nyájast, aztán pedig elmesélem azt is, hogyan és miként lett a versnek az eredetitől gyökeresen eltérő „forradalmi” jelentése egy szerkesztői belelátás kései elfogadása nyomán. »tovább

Rövidnek semmiképpen nem mondható kiadói-nyomdai átfutás után privát ünnepi könyvhetem jeles alkalmából meglátta az árnyékos napvilágot verseim retrospektív válogatása 264 oldalon, 1000 példányban a nagy múltú és szerény jelenű ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában. A könyv létrejöttének egyes előzményei nem teljesen mindennapiak, ezek közül elsőül az kívánkozik ide, hogy 22 éve nem jelent meg idehaza úgy könyvem, hogy azt ne magam adtam volna ki  (mint néhányat a 90-es években). Erről itt írtam részletesebben. A másik kis furcsaság, hogy a kötetből egyetlen egy sem kerül kereskedelmi forgalomba: a kárpátaljai könyvtárak állományát fogják gyarapítani. Hogy ez így miért jó, arról kérdezzétek a megyei adminisztrációt, amely ezt a kiadási konstrukciót működteti, s amely, kvázi bérmunkában, a könyvet a kiadótól megrendelte, s most a példányokkal rendelkezik. Viszont a könyv, Csönge borítótervének is hála, elég  szép lett. És persze nagyon jó is: valahol a zseniális és a fenomenális között helyezném el, ha legendás álszerénységem ezt nem tiltaná. Azzal pedig aligha árulok el titkot, ha sejteni engedem: a Kő és árnyék verseivel fogtok még oldalaimon találkozni.   (Kötetnyitó vers: Mentségek közt)

A tőlem vett idézetre kihegyezett alábbi képet egy poén-oldalon találta barátunk: »tovább

Lengyel Balázs nevezte először a hiány költőjének. De azt is ő állapította meg, hogy Pilinszky képes a legkisebb helyen a legtöbbet kifejezni. Tömörség és hiány egy helyütt, egyazon poétikai térben? Robbanni kész kritikus tömeg és tátongó hiány? A Semmibe helyezett Minden?

Az anyag szerkezete már a görögöket is foglalkoztatta, és el is jutottak merész hipotézisekig. Ám a bizonyosságra évezredekig kellett várni. Ha ma közénk csöppenne Démokritosz és az újkori kutatások  történetét követve először találkozna azzal a felfedezéssel, hogy a világunkat felépítő atomok „belseje” nagyrészt „üres”, joggal lepődne meg. Elképedt maga Ernest Rutherford is kereken száz évvel ezelőtt, amikor híres kísérlete során megfigyelhette, hogy a vékony aranylemezre irányított részecske-nyaláb gyakorlatilag akadálytalanul áthalad a lemezen. A fóliára lőtt alfa-részecskék közül csak alig néhányat térített le pályájáról valami, a döntő többségük nem ütközött semmibe. Mindez, kicsit leegyszerűsítve, azt jelentette, hogy az aranylemezt alkotó atomok az alfarészecskék méretét sokszorosan meghaladó sok-sok semmiből és nagyon kevés valamiből állnak. Nagy űr és benne gyéren elhelyezkedő szemcsék: ez az anyag!  Ezután alakult ki a Niels Bohr pontosította atom-modell, amely a Naprendszer felépítéséhez hasonlította az anyag mikroszerkezetét: a roppant tömör atommagok körül, mint a Nap körül a bolygók, tetemes távolságra keringenek az elektronok. Közbül pedig nincsen semmi. A maximális tömörség apró gócai – és köztük hatalmas hiányok. Ez a kettősség képezi világunkat mind a parányok, mind a kozmosz szintjén. »tovább

Egy eddig számomra ismeretlen folyóirat internetes változatában rábukkantam néhány régi versemre. Bár előzetesen nem kérték közlésükhöz hozzájárulásomat, most megkeresésemre gáláns ajánlatot tettek – örömmel el is fogadtam. A publikáció érdekessége, hogy az 1978-79 ben írt verseim nagyjából az elsők azok közül, amelyeket ma is fontos darabjaim között tartok számon. Mondhatnám azt is, hogy bár ekkor már csaknem 5 éve publikáltam, mégis ezek tekinthetők voltaképpeni első költeményeimnek. »tovább

Nagyon kedves levelet kaptam Ferdinandy Györgytől, Maiamiból. Többek között arról értesített, hogy lefordította spanyolra a korábban általam magyarított Alberd Yollaka-verseket. A tolmácsolásait, hogy nyelvileg és költőileg egyaránt kifogástalanok legyenek, az ismert kubai költő, Heriberto Hernandez Medina öntötte végső formába. Két verset küldött el az immáron spanyolul is elkészült kis életrajzzal együtt. Utóbbi így fest: »tovább

Ki vannak akadva rajtam ezek a nagyon derék, nagyon magyar és nagyon kárpátaljai pedagógusok. Legutóbb egy tanárnő osztotta nekem az észt, akkor éppen pikáns limerikjeim okán, bölcs sommázattal állapítva meg azt, hogy: „Megosztó, szélsőséges és a kárpátaljai magyarok érdekével és jóízlésével folyamatosan szembemenő magatartásoddal fájdalmas rombolást végzel olvasóid lelkében.” (teljes levele itt olvasható), most meg egy filozófusi képzettségű (!) főiskolai oktató talált engem kártékonynak, aljasnak, miegyébnek.

Az ősmagyar fegyverét láthatóan lebernyege alatt viselő lovagló bölcselőnek a Nem vagyok azonos című írásom akadt a torkán. Először csak Facebook-kommentben horkantotta el, hogy szívesen megcsapna engem a fokosával (jól megijedtem), aztán rájött, hogy nekiszaladás nélkül nem volt eléggé zavaros a bölcs gondolatmenete, így másnap jól nekifutott a szent feladatnak a cikkemet közlő VilágMa portálon (lásd). A személyes örökségen túl már kis fajelméletet is belekevert a kevélykedő kioktatásba, pár sorába belefért a Tóra, az Aranybulla, a Hármaskönyv, továbbá Arany-idézet, március meg Petőfi. „Nálad kártékonyabb gyom nem terem ezen a vidéken.” – így kedveskedett. Előző nap még személyes üzenetben is elmondta, milyennek kellene lennem, itt meg már odáig jutott, hogy utolsó figyelmeztetésben részesítsen: „utoljára mondom: Igazodj!” Mert ha nem? Akkor borbélytányért tesz a fejére és törött kopjával megindul ellenem? »tovább

Akár még láthatott volna is. Amikor 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Dzsakó bácsi cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Annak pedig éppen negyven éve, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magamnak, de később, 1973-ban első versem már így jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent ott az a D betű. »tovább

Megjelent a Mozgó ehavi száma, benne Esküvő a temetőben című írásom. Honlapjukon egy szűk hét múlva lesz elérhető, akkor majd én is közzéteszem. Addig is egy érdekesség. Az írást nem sokkal azelőtt küldtem el a szerkesztőségnek, mint hogy a Fórum Intézet honlapján megjelent L. Juhász Ilona hasoncímű néprajzi tanulmánya.  Forrásunk azonos, az egybeesés viszont elég érdekes. »tovább

Nagyon itt volt az ideje, hogy a különböző webhelyeimen szétszórt szövegjátékaimat, webakcióimat, régebbi és újabb irodalmi projektumaimat valahogy egybeszedjem. Egyelőre csak egy részletes (de még nem teljes) link-jegyzék készült el, de feltett szándékom, hogy minden akciónak és projektumnak külön oldala lesz ebben a rendszerben, amelynek élére egy bemutatkozó és eligazító oldalt is elhelyeztem. Még építés-fejlesztés alatt áll, de már használható. Látogassátok: Balla D. Károly

Azt hiszem, jelentős sikerként könyvelhetem el, hogy a könyvemről egy országos lapban megjelent kis kritika  szerzője úgy definiál mint piréz és virtuálisan posztumusz írót. Az már valami, ha az ember nevéhez ilyen megkülönböztetések kapcsolódnak, főként, hogy ezeket nem mások ragasztották rá, hanem ő maga választotta. Köszönet hát a szerzőnek akkor is, ha szülővárosom és az ezt átszelő folyó nevét alighanem összetévesztette… És ha már ez posztumusz dolog felmerült és feltehetőleg kelt újabb értetlenségeket, hát leírtam a pontos és részletes magyarázatot: BDK posztumusz (az oldalról piréz mivoltom történetéhez is link vezet).

Leendő könyvem egyre inkább előrevetíti szép színes árnyékát – a címlapon Csönge fotója, ő készítette az elülső borítót és a gerincet is, a kiadó ezek alapján állította össze a teljes kiterített borítót a vágóvonalakkal. A köny előzményeiről bővebben: Kő és árnyék.

MEGANNYI BÜSZKE DIMENZIÓ

Alighanem az idegen nyelvekben való járatlanságom késztetett arra, hogy poliglott szövegprojektumot eszeljek ki. Ehhez segítőtársakra volt szükségem, így irodalmár kollégáim közül azokhoz fordultam felhívással, akikről tudtam, hogy vagy aktív műfordítók, vagy olyan nyelvi közegben élnek, amely biztosítja jártasságukat az adott nyelv/ország kortárs irodalmában. Arra kértem őket, hogy valamely idegen nyelvű (magyarra még át nem ültetett) kortárs prózaműből egyetlen mondatnyi szöveget fordítsanak le számomra, és én majd ezek alapján olyan novellát írok, amelybe valamennyit be is építem. Az interakció elméleti alapját is megvetettem, azt állítván, hogy »tovább

Alighanem az én könyvem volt az első, amelyet nem adott ki a Szépirodalmi Kiadó. Pedig már az előleget is felvettem (25 ezer forint 1991-ben!). Pedig képversek is voltak benne, amelyeket a szerkesztőnőm „igen sikeresek”-nek ítélt. Pedig válogatás lett volna az 1990-ig írt verseimből. Pedig elég nagy példányszámban került volna forgalomba mind Magyarországon, mind Kárpátalján – ugyanis közös kiadás lett volna az ungvári Kárpáti Kiadóval. Pedig a címe is milyen jól hangzott: Amikor a galambok a vállamra szálltak. >> >> az eset további részletei és néhány képvers

Még élhetne. Ma lenne 90 éves. Amióta nincsen, bizonytalanabb a csillagok helye az égen. // Bár különösebb szakmai visszhangja nem volt, én legnagyobb költői teljesítményemnek tartom a Pilinszky-projektumot.

Bányai János

Olvastam egy könyvet,

Balla D. Károly kárpátaljai költő, regény-, esszé- és naplóíró A Pilinszky-projektum címen a szombathelyi egyetemi kiadónál megjelent verseskötetét olvastam el. Szombathelyen április második felében „Ezért tanultam járni!” címen Apokrif-konferenciát rendeztek majd negyedszáz résztvevővel, akik mindannyian Pilinszky János Apokrif című verséről beszéltek egymásnak nem ellentmondva inkább egymás szavát kiegészítve és folytatva. A szervező Fűzfa Balázs szándéka nem a vers egészének feltárása volt, a vers nyújtotta értelmezési lehetőségek száma elvben végtelen, csupán – és ez a „csupán” nem jelent keveset – a vers megközelítése, több szempontú interpretációja, átírása akár a poétika és verstörténet, akár az életmű és fordítás fogalmi nyelvére. A konferencia kezdete előtt a vers első részét 1300 középiskolás diák mondta el a helyi sportcsarnokban Jordán Tamás vezényletével. A szervezőktől nem állt távol a kultuszteremtés szándéka, sőt talán éppen ez lehetett másodlagos szándékuk, bizonyítván hogy kultuszt nemcsak emléktáblákkal, köztéri szobrokkal és alkalmi retorikával lehet alapítani. A kultuszteremtésnek, illetve magának a kultusznak egyik lehetséges és erős változata Balla D. Károly Pilinszky-projektuma. A projektum Pilinszky János Két szonett című versére írt két szonettkoszorú. Vagyis Pilinszky János két szonettjét Balla D. Károly egy-egy mesterszonettnek tekintette és azoknak sorait saját versei első sorának vette. A kötet kétszer közli Pilinszky szonettjeit, egyszer a kötet élén, úgy ahogyan a költő Összegyűjtött versei tartalmazza, majd saját tizennégy szonettje után tizenötödikként, azaz mesterszonettként. Először is, másodszor is dőlt betűkkel. Van különbség a versek kétszeri közlése között, holott szövegük azonos. Amikor először jelenik meg a könyvben a Két szonett, akkor még Pilinszky János versei, amikor másodszorra, immár valóban mesterszonettként, akkor már a tizennégy megelőző szonett visszfényében, némileg átalakulva és mégis azonosan Balla D. Károlyéi. Az interpretáció, a fogalmi is, főként azonban a versben íródó értelmezés valamennyit alakít az eredetin, hozzáad és elvesz belőle, szavaira ráír és törli azokat, visszavonja vagy kiélezi az eredeti mondását. Amikor hát másodszorra, már valóságos mesterszonettként közli Balla D. Károly Pilinszky két szonettjét, a szonettek már másként olvashatók és másként is érthetők, még csak az sem egészen bizonyos, hogy Pilinszky nyomán érthetők. Talán éppen ez a projektum lényege, elfogadni, bekebelezni, magáévá tenni, azaz sajáttá érteni és írni át Pilinszky versét. Nem törölni Pilinszky Két szonettjének szerzőségét, ellenkezőleg megerősíteni és úgy fogadni el a verset, mintha saját vers lenne. »tovább

A kontextustól és kérdésfeltevéstől függetlenül Lator Lászlóval örömmel szerepelek ugyanabban a mondatban: „Vajon kárpátaljai költő-e Lator László és vajon kárpátaljai író-e Balla D. Károly?” Remélem a szerzőnek okoz még ez a dilemma néhány álmatlan éjszakát. Én mindenesetre jót vidultam rajta, bár igaz, aztán kicsit elkomorodtam, mert arra gondoltam, legközelebb azt fogja felvetni, vajon magyar író vagyok-e. Merthogy az ő magyarságtudatába valószínűleg ugyanúgy nem tartozom bele, mint ahogy a kárpátaljaiság-felfogásába sem. De hát ez legyen az ő problémája. Azt viszont erősen remélem, hogy ha majd magyarságomat vitatja, legalábbis Esterházyval tesz egy mondatba.