Megbotránkoztak saját hibáikon

avagy jogsérelem egy halott szerző kárára

Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket. (A kárpátalja szerkesztők bocsánatkérő leveléből)

Eddig azt hittem, a kárpátaljai magyar irodalom és könyvkiadás berkeiben lovag vitéz doktor Dupka György elnök igazgató a legnagyobb szélhámos. De most riválisai akadtak.

Történt, hogy egy ismeretlen könyvtáros megkeresett a Facebookon azzal, hogy ismét elhunytam. Mégpedig a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas kiadvány szerint. (Szerk. Takaró Mihály, kiadó: Méry Ratio, 2017.).  Halálom tényét a tartalomjegyzékről készített másolattal igazolta. Engem cseppet sem döbbentett meg elhalálozási dátumom (2012),  kicsit még kuncogtam is – ugye tudjuk, miért -, annál sérelmesebbnek találtam, hogy munkáimból egy nem jelentéktelen merítést megkérdezésem és hozzájárulásom nélkül jelentettek meg a kötetben. Ez a szerzői jogok megsértése, ami önmagában is elegendő lenne a háborgásra, ennél jobban csak a szerkesztő személye zavart. Takaró Mihály szemléletéről most ne essék sok szó, de annyi bizonyos, hogy számomra nem nagy dicsőség olyan valakinek a válogatásában szerepelni, aki a Nyugatot is lehazudná a magyar irodalom egéről és Adyval, Kosztolányival, Babitscsal szemben Tormay Cecilt és lapját tartja meghatározó jelentőségűnek.

Ezen azonban igyekeztem túltenni magamat és csak a szerzői jogaim csorbítására koncentrálva kezdtem gondolkozni, mitévő legyek. Ésszerű megoldásnak tűnt, hogy magyarázatot, esetleg jogorvoslatot a könyv kiadójától reméljek. Honlapjukat meg is találtam a neten: – Méry Ratio -, és az üzenetküldő funkció kínálta lehetőséggel élve beküldtem pár sort. Mivel e-mail-cím is szerepelt a weblapon, levélformában is megismételtem üzenetem. Miután 36 órán belül nem jött válasz,  újra megismételtem ugyanazt a szöveget. Így festett:

Tiltakozás szerzői jog megsértése miatt

T. Kiadó! T. Igazgató Úr!

Tudomásomra jutott, hogy az Önök Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. kiadványában tudtom és engedélyem nélkül több művemet is megjelentették. Ez a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogsértésnek minősül. Tiltakozom eljárásuk ellen. Várom magyarázatukat. (Mellékesen: azt az értesítést kaptam, hogy a tartalomjegyzékben nevem mellett 2012. elhalálozási dátumként szerepel. Nos, ne reménykedjenek: élek.)

Üdvözlettel Balla D. Károly.

Végül öt napra rá megjött a válasz:

Tisztelt Balla D. Károly!

Levelét tegnap továbbítottam Takaró Mihálynak a kötet felelős szerkesztőjének. Megkértem, hogy egyeztessen a kárpátaljai szerkesztőkkel, és vegyék fel Önnel a kapcsolatot.
Tájékoztatásuk érkeztével természetesen minden megteszek, az ügy orvoslásában.

Tisztelettel: Méry Gábor

Ezzel szinte egy időben „a kárpátaljai szerkesztők” bocsánatkérő levele is megjött (teljes terjedelemben lásd alább). Ebben a legérdekesebb rész ez:

Szíves elnézését kérjük a durva hibákért. Megértjük a felháborodását. Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.

Ezek szerint több durva hiba is van. De az mindenesetre szép a derék kárpátaljai szerkesztőktől, hogy ők maguk is megbotránkoztak saját hibáikon.

A kiadónak elég hosszan válaszoltam:

Tisztelt Méry Gábor,

én semmilyen szükségét nem látom annak, hogy a kötet szerkesztőivel bármit is egyeztessek vagy tisztázzák, szakmai inkompetenciájuk és felháborító hanyagságuk, szélhámos magatartásuk számomra nyilvánvaló. A kárpátaljai szerkesztők szánalmas bocsánatkérő levelét megkaptam, nevetségesnek gondolom, hogy megfogalmazásuk szerint sajnálattal értesültek saját hibáikról és, mint írják, „Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket”. Talán nem kellett volna elkövetni őket. Hacsak nem személyesen Takaró úr nyúlt bele precíz munkájukba. Nem mellékesen a szerkesztők sorában több személyes ismerősömet is felfedeztem, kárpátaljai elérhetőségeim pedig nyilvánosak és évtizedek óta változatlanok, a legkisebb erőfeszítést sem igényelte volna felvenni velem a kapcsolatot és a közléshez hozzájárulásomat kérni.

Most már egyék meg, amit főztek, nekem nincs velük dolgom. Bár egy fricska talán belefér…

Jelezni szeretném, hogy engem az elhalálozási dátumom feltüntetése kevéssé zavar, mint ahogy más esetleges ferdítés sem (a kötetben szereplő tanulmányt még nem láttam), amit kifejezetten sérelmesnek találok, az a szerzői jog megsértése, a jogtulajdonos hozzájárulása nélküli közlés. Kiadójuknak valószínűleg kötelessége lett volna a szerzők hozzájárulásának meglétét ellenőrizni – és ez természetesen nemcsak az élő szerzőkre vonatkozik, hiszen az első levelemben említett 1999. évi LXXVI. törvény és módosításai értelmében a szerzői jogviszony a szerző halála után 70 éven keresztül fennáll, elhunyt szerzők esetében a jogörökös hozzájárulása szükséges. Ha tehát nem élnék, örököseimet kellett volna megkérdezni.

A kiadó és a szerző közötti felhasználói szerződés megkötésének a szükségességét már nem is említem.

Mindezek ellenére a kiadó jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, így Önnel szívesen tisztázom, hogy ezek után mi a teendő.

A magam részéről én a következőket szeretném szíves tudomására hozni:

  1. A szerkesztők bocsánatkérő levelében szerepel ez az állítás: „A Kiadó ígérete szerint még ebben az évben megjelenteti a könyv kiigazított változatát.” Ezúton szeretném bejelenteni, hogy szerzői jogaimra hivatkozva nem járulok hozzá írásaim közléséhez semmilyen további kiadásban, ám ha lesz ilyen, abban helyreigazításként kérem feltüntetni, hogy az előző kiadásban megkérdezésem és hozzájárulásom nélkül publikálták írásaimat.
  2. Mivel szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy a jogsérelem kifogásolása mögött anyagi érdekeim húzódnának, ezért a jogsérelem enyhítése céljából Önök által méltányos mértékben megemelt tiszteletdíjat jótékony célra kívánom fordítani, így a tiszteletdíjam összegét egyenesen az Oltalom Karitatív Egyesület alábbi számlaszámára kérem átutalni: K & H Bank Zrt. 10400140-00026699-00000006. A kiadó kössön velem, legalább így, utólagosan, felhasználói szerződést, és ebben tényszerűen és a konkrétumokat tartalmazva szerepeljen fenti kívánságom.
  3. Mivel a könyvből az erre illetékesek „természetesen” tiszteletpéldányt sem küldtek számomra, kérem ennek a mulasztásnak a pótlását a Kiadó részéről, azt hiszem, ennek a könyvészeti kuriózumnak – mint elrettentő példának -, ott a helye könyvespolcomon.

Szíves válaszát várva, üdvözlettel.

No és akkor a helybéli szerkesztők önmagukon megbotránkozó levele (Király Katalin címéről érkezett, de mindük neve szerepelt alatta):

Bocsánatkérés

Tisztelt Balla D. Károly!

Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk: posztumuszként tüntettük fel az Ön több kötetét, valamint az életrajzában is pontatlan adatokat közöltünk. Természetesen, tisztában vagyunk azzal, hogy hála Istennek közöttünk él, és alkotásaival tovább emeli a Kárpátalján születendő irodalmi művek értékét.

Szíves elnézését kérjük a durva hibákért. Megértjük a felháborodását. Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.

A Kiadó ígérete szerint még ebben az évben megjelenteti a könyv kiigazított változatát.

Azért is elnézését kérjük, hogy a megkérdezése nélkül közöltük a kötetben a műveit. Amennyiben Ön igényli, a Kiadó hajlandó az Önt megillető jogdíjat kifizetni.

A szándékunk ellenére elkövetett hibákért bocsánatát kérjük! További erőt, egészséget kívánunk alkotói munkájához!

Tisztelettel a kárpátaljai szerkesztőbizottság tagjai: Czébely Lajos, Hnatik Riskó Márta, Katona Mironova Berta, Kelemen Klára, Király Katalin és Szántó Edit.

Gondoltam, azért ez se maradjon válasz nélkül…

Tisztelt Király Katalin,

ezúton közlöm, hogy megbízómnak korai halála miatt sajnos nincs módjában bocsánatkérésüket elfogadni, de engedjék meg, hogy mint Balla D. Károly posztumusz személyi titkára ezúton fejezzem ki az elhunyt köszönetét áldásos, precíz munkájukért.

Kárpáty Zoltán
titkár


Frissítés 2018. márc. 3.

Többszöri egyeztetés után megszületett és aláírásra került a szerződés, amely pontosan rögzítette szándékomat. A pénzügyi tranzakciói kivitelezése során újabb malőr történt, de tiszteletdíjam összege végül – megelégedésemre – csak az Oltalom Egyesület javára íratott.

Méry Gábor igazgató a múlt héten telefonon is felhívott, elnézést kért azt állítva, hogy ilyen baki 20 éves kiadói működése során nem történt, ő megbízott szerkesztőiben. Még a könyv bezúzatásának a gondolata is felmerült benne. Újra jeleztem, hogy a meghalasztásom számomra kevéssé volt sérelmes, írásaimnak tudtom és hozzájárulásom nélküli közlése annál inkább.

Értesített, hogy az antológia egy tiszteletpéldánya futárpostával már meg kellett volna hogy érkezzen hozzám. Ez a mai napig nem történt meg, de ebben az ügyben nem ez az első defektus.

Utólag még azon is elgondolkodtam, vajon a többi kárpátaljai (netán az összes határon túli) szerzővel is ugyanígy jártak-e el? Azaz nem kértek művük felhasználásához engedélyt és nem fizettek honoráriumot? Ha így jártak, biztatnám őket: forduljanak az utólag korrektnek mutatkozó kiadóhoz és kérjenek magas honort.

Frissítés 2018. március 21.

Tegnap postán megérkezett az oly vágyva vágyott tiszteletpéldány, ennek örömére ezt írtam bázisblogomban: A legaktívabb posztumusz író. Nagy katyvasz, bődületes kontármunka ez a könyv.

Előzmény, hogy bő két hete felhívott valaki Budapestről a kiadó nevében azzal, hogy a futárposta már másodszor hozta vissza a nekem szánt küldeményt, mert nem tudták bevámoltatni Ukrajnába. Jeleztem, hogy ez valószínűleg nem az én problémám, adják postára. Erre magyarországi címet kért. Kicsit megdühödtem, hiszem engem kifejezetten kárpátaljai szerzőként közöltek, evidens, hogy a tiszteletpéldányt is ide kell küldeniük. Miért kellene valakitől szívességet kérnem, hogy egy több kilós (bár igaz: fajsúlytalan) könyvet idecipeljen?

További fejlemény, hogy Éva és apám írásait is felfedezvén a kötetben tiltakoztam a további jogsérelmek ellen – Éva esetében ez már rendeződött. Néhány szerzőtársnál is érdeklődtem: „természetesen” nemhogy előzetes hozzájárulást nem kértek egyiküktől sem, utólagos értesítést sem kaptak. Holott ezt a mulasztás pótolni már azóta is bőven lett volna idő, hogy az első jelzést tőlem befutott.

 

 

Kilépési nyilatkozatunk margójára

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

íróságNem sokkal az új oktatási törvény hatályba lépése után Évával úgy döntöttünk, hogy tiltakozásul a törvény 7. cikkelye ellen, kilépünk Ukrajna Nemzeti Írószövetségéből. Megírtuk a nyilatkozatot (hogy még véletlenül se legyen benne nyelvhelyességi hiba, külső kontrollt is kértünk), és tagsági igazolványainkat mellékelve eljuttattuk a Szövetség helyi szervezetének az elnökéhez.

A nagy országos szövetség kárpátaljai szervezetének – ezt fontos hangsúlyozni! – mi megbecsült tagjai voltunk (Évát legutóbb még az elnökségbe is beválasztották), magyarságunk miatt soha semmilyen hátrány nem ért bennünket; ellenkezőleg: olykor kicsit magyar díszpintyek szerepében éreztük magunkat, akiket fel lehetett mutatni a tolerancia és sokszínűség jegyében, és akiknek például a külföldi sikereire a beszámolókban jól lehetett hivatkozni; ugyanakkor ezek a beszámolók mindig vonakodtak minket magyar íróknak nevezni, magyarul alkotó ungvári/kárpátaljai/ukrajnai író volt a hivatalos státusunk; hasonlóan ahhoz, mint ahogy az oktatási törvényről folytatott tárgyalások utáni sajtótájékoztatókon Klimkin külügyminiszter következetesen kerülte az ukrajnai magyarok kifejezést, helyette ezt használta: magyar származású ukrán állampolgárok. No de ezt csak mellékesen… Ennél fontosabb, hogy a helyi írószervezet határozott figyelmét és figyelmességét tapasztalhattuk, emellett engem több kollégához évtizedes baráti viszony fűz. És mégis kiléptünk…

Amikor szándékunkat először jelentettem be telefonon, majd amikor kilépési nyilatkozatunkat kézhez kapta, elnökünknek többször nyomatékkal elismételtem: vele és velük, a helyi szervezet egészével nekünk semmilyen bajunk nincs, tiltakozásunk annak a hatalmon lévő politikai erőnek szól, amely a törvényt kidolgozta és hatályba léptette anélkül, hogy az érintettekkel erről előzetesen konzultált volna vagy az évtizedek óta (például az oktatási minisztériumhoz) hivatalosan benyújtott szakmai javaslatokat a legkisebb mértékben is figyelembe vette volna.

A nemzeti kisebbségek kollektív jogait durván korlátozó nacionalista hátterű nyílt diszkrimináció törvénybe foglalása számunkra elfogadhatatlan. Ez ellen tiltakoztunk kilépésünkkel.

A helyi szervezet elnökének voltaképp nem volt ellenérve, megértést tanúsított. Nem kérdezett rá arra, amire viszont mindkét gyerekünk igen: hogy jön a képbe az Írószövetség?

ukrán írószövetség

Az ukrán írószövetség székháza Kijevben

Hát csak úgy, hogy ez a szervezet része annak az állami struktúrának, amelynek a keretében ez a törvény megszületett, és mivel mint szervezet semmilyen módon nem tiltakozott ellene, hallgatólagosan egyet is ért vele (holott tudvalevő, hogy országos szinten számos nem ukrán nemzetiségű író tartozik soraiba). Mi pedig még a magunk közvetett módján sem szeretnénk ennek az egyre erősödő, az állampolitika szintjére emelkedett nacionalista politikai kurzusnak a működéséhez asszisztálni azzal, hogy tagjai maradunk az ukrán alkotó értelmiség élcsapatát reprezentáló írószervezetnek.

Már csak azért sem, mert ha ma kimondhatja egy törvény, hogy az oktatás nyelve az államnyelv, akkor holnap olyan törvényt hozhatnak, amely szerint az  irodalom nyelve az államnyelv, netán az ukrán állampolgárok érintkezésének a nyelve az államnyelv. Aztán kereshetjük a cikkelyben a kiskapukat, hogy az EU hivatalos nyelveinek egyikén vajon írhatunk-e, beszélhetünk-e.

Persze: mindvégig tökéletesen tisztában voltunk-vagyunk azzal, hogy a hivatalos Ukrajna intézkedései elsősorban oroszellenesek és nem mi vagyunk a fő célpontjai. Ez egyfelől nem vigasztal minket, mert az ukrajnai orosz családok gyermekeit Moszkva magatartásától függetlenül ugyanúgy megilleti az anyanyelven való tanulás joga, mint azokat, akiknek, mint EU-nyelveket beszélőknek, a törvény kiskaput nyitott, másfelől a nacionalizmus természete már csak olyan, hogy ha elszabadul, akkor nem disztingvál, előbb-utóbb mindenki ellenség lesz, aki nyelvében, vallásában, kultúrájában más. Amióta tudható, hogy a kárpátaljai magyarok felemelték szavukat az oktatási törvény ellen, látványosan megszaporodtak és felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások, vádak, fenyegetések (médiában, utcán, rendezvényeken). Nos, mi

semmilyen szinten nem szeretnénk annak a politikai erőnek az értelmiségi holdudvarához tartozni, amelynek hatalmi törekvéseit nacionalista indulatok támogatják.

Ennyi.


Korábban a témában ezeket írtam (fordított időrendi sorrend):

Kilépési nyilatkozatunk másolata:

kilepes az ukran írószövetsegbőlEgy kis vicces utóélet:

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre. a cikk folytatódik >>

Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991

bdk-1991

Keszthely, 1991

Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló (1 perc 15 másodperctől). Kétség kívül bizsergető élmény akkori magamat látni, és amiket mondtam, talán az sem érdektelen folyamatos önvizsgálataimban – kiváltképp ekkora időtávlatból. Úgy fest, a véleményem azóta lényegében nem változott (pl. az ukrajnai magyarság akkori helyzetének megítélésében), ám az irodalmi folyamatokat illetően valamelyest módosult. Az avantgárd szerepéről és létjogosultságáról szólva azt mondom, hogy természetesen kisebbségi helyzetben is van létjogosultsága (még szép), és hogy minden irodalomnak át kell esnie az avantgárd megújító korszakán, de azt is hozzáteszem, hogy nálunk, ahol még a hagyományos irodalom sem futotta ki magát, ez azzal a veszéllyel járhat, hogy az írók elszakadnak közönségüktől. Ezt a veszélyt akkor reálisnak vélhettem, de két-három évvel később már azt gondoltam, hogy az irodalmi progresszió sokkal fontosabb, mint a közönségigényekhez való igazodás, és 1994-ben ki is adtam a Kárpátalján megjelent első és mindmáig utolsó avantgárd verseskötetet (szerzője Cséka György volt)  részletesebben erről: Tízévente avantgárd.

Akkori véleményemet érdemes két különböző kontextusba belehelyezni. Az első az utánam szólók véleménye. Nem kommentálom: tessék megnézni-meghallgatni. A másik, hogy én hosszú éveken, talán évtizedeken át valamelyest elfojtottam magamban az avantgárdot. Történt ez talán a fent megfogalmazott veszély túlértékelése miatt (ti. az olvasók elvesztésétől való félelem), talán meg azért, mert nem tudtam-akartam eléggé komolyan venni saját irodalmi devianciámat, szívesebben mutatkoztam a közéleti szerepet is komolyan vevő jólfésült költőnek, semmint a polgárpukkasztó attitűdöt felvállaló formabontónak. Holott komoly kirándulásaim voltak még csak a dadaizmus terén is (lásd: Dadaista dadogás – az idézett versek is épp 1991-ben jelentek meg), de e téren nem voltam sem következetes, sem elkötelezett – mint ahogy, több tucatnyi publikált képversem ellenére például a vizuális költészet terén sem.

Két bekezdés még magáról az írótalálkozóról. Én itt bizony nem ültem végig az előadásokat. Ennek két oka is volt. Egyik, hogy untam őket. Másik, hogy folyóiratot és könyvet árusítottam. A rendezvénynek helyet adó Festetics kastély bejáratánál több könyves standot is felállítottak, az egyik asztalka az enyém volt, ahová büszkén kiraktam a Hatodik Síp addig megjelent számait és éppen hogy beindult könyvkiadásunk első darabjait. A portékáimat meggusztálókkal szóba elegyedni sokkal izgalmasabb volt, mint a szólamokkal bőven spékelt felszólalásokat végighallgatni.

Az egyik szünet után is ott álltam kis pultom mögött, a népség tódult be a díszterembe. Göncz Árpád is előttem haladt el, akkor már több éves ismeretségünk okán megszólítottam. Éppen azelőtt zajlott a „médiahaború” Hankiss Elemér tv-elnök felmentése és mások kinevezések körül, a sajtóban – teljesen szokatlan módon – nyilvánosan váltott pengét egymással Göncz és Antall József. „Árpi bátyám, én már tudom, mi lesz a következő drámádnak a címe” – mondtam a magát mindenkivel visszategeztető írónak és köztársasági elnöknek. „Na, mondd csak!” – csodálkozott. „Hát: a Magyar Média c. királydráma” – utaltam Magyar Médeia c. monodrámájára (amely egyfajta Euripidész-adaptáció). Elnevette magát: „Az nem királydráma lesz, hanem rémdráma”.

És akkor lássuk Varga István riportfilmjét.

Magampróbáló írójáték: küldjetek 2-2 szót

a már elkészült haikuk 1 | aforizmák 1 | minimák 1

„Hever egymáson a világ”

egymason-a-vilagKedves barátaim, kollégáim, ismerőseim, olvasóim! Sok esztendő elteltével újra szeretném magam a ti segítségetekkel szellemi erőpróba elé állítani. Bizony rég volt, amikor azt kértem tőletek, küldjetek nekem megadott rímekre szonettsorokat és én belőlük a magam betoldásaival egész szonetteket állítok össze  (mi jópofa költemények születtek!), és az sem volt tegnap – hanem 12 éve! – , amikor azt kértem, kedvenc idegen nyelvű könyvetekből egy-egy mondatnyit fordítsatok le számomra, s én ezeket majd maradéktalanul beleépítem egy magyar novellába – ez utóbbi multikulti szövegjátékból nőtte ki magát Tejmozi c. regényem (erről az előtörténetről itt tudhattok meg részleteket). Ezek a kéréseim tőletek is erőfeszítést igényeltek: korrekt szonettsort improvizálni bizony nem is olyan könnyű megadott rímre, mondatot választani és lefordítani magyarul még meg nem jelent prózaműből szintén odafigyelést, munkát követelt tőletek. Most könnyebb lesz a dolgotok – és vélhetően az enyém is, mert tágabb, szabadabb a játék.

Mindössze azt kérem tőletek, személyenként

küldjetek nekem tartalmilag össze nem tartozó 2-2 szót

és én felhasználásukkal záros határidőn belül írok és publikálok

  • vagy egy haikut
  • vagy egy aforizmát (legalábbis effélét)

Ha pedig egyikkel sem tudnék megbirkózni, akkor az a büntetésem, hogy valamivel hosszabb, általam teljesen szakszerűtlenülposztmodern koannak” nevezett minimál-szöveget kell létrehoznom, amely az általatok feladott egyik szóval kezdődik és a másodikkal fejeződik be.

És hogy neve is legyen a gyereknek, meg hogy azért valami nagyon tág értelmezési tartományt mégis magunk elé képzelhessünk, a játékunk címéül közös kedvencünk, József Attila egy versidézetét választottam: Hever egymáson a világ. Ehhez igazodva azon leszek, hogy a fogalmilag össze nem tartozó két szót, akár a halom hasított fa darabjait, egymás mellé helyezzem, talán összefüggést, talán koegzisztenciát, netán kognitív disszonanciát találva-teremtve közöttük.

Kérlek titeket létező, szótárban található magyar szavakat adjatok fel (szófajuk nem kötött), az én szabadságom annyi, hogy szükség esetén toldalékolhatom őket vagy összetételt képezhetek velük.

A lebonyolítás menete:

Mivel a kommentelések mostanában leginkább a Facebookon zajlanak, és mivel az ottani megosztásokat többen olvassák, mint magát a megosztott bejegyzést, így praktikusabb, ha a szavakat ott, az aktuális FB-topikban adjátok meg számomra. Az elkészült szövegeket én valamelyik blogomban fogom közzétenni – valószínűleg ebben, ahol ezt a felhívást olvassátok, de az is lehet haikus-aforizmás blogomban – , a megfelelő linket pedig mindig beteszem a feladott szavakat tartalmazó komment alá is: így talán követhető lesz a dolgok menete. Ha egyszerre túl sok ötlet, szópár érkezne, akkor majd kis önmérsékletre kérlek titeket addig, amíg a meglévőket feldolgozom.

A többi remélhetőleg menet közben kialakul.

Szövegperformanszom: Pécs, 2006

Az önmagát mintázó torzó

szoveg-performansz-plakat

Plakát – kattintásra nagyobb. Az estet szervezte: Halmai-Nagy Róbert

Nyilvános szerepléseim egyik legemlékezetesebbjére 2006. november 7-én került sor Pécsett, a Művészetek Házában, nem túl nagyszámú, de érdeklődő közönség előtt. Az est során kísérletet tettem egy olyanfajta performance bemutatására, amelynek a szöveg áll a középpontjában. Tehát nem a szöveget előadó szerző önmegjelenítő gesztusa képezi a művészeti akció lényegét, hanem az általa létrehozott szövegkorpuszok kerülnek változatos bemutatásra. Eközben persze a magam és a helyszín technikai korlátjaihoz kellett igazodnom, így nem mutathattam be szavakból szerkesztett kinetikus szobrokat, nem jelenítettem meg a közönség feje fölött verssorokat sem fényújság, sem szóvillogtató lézer-hologram formájában, nem vette fel lilás füstalakzat legújabb regényhősöm beszélő alakját – és sok egyéb látványos lehetőséggel-lehetetlenséggel sem éltem/élhettem. Rendelkezésemre állt azonban egy projektor, ezen mutathattam be előre elkészített anyagomat, s amit igen részletes szóbeli magyarázatokkal láttam el, az 3 szövegprojektumom volt, éspedig:

  • A hiányban sarjadó szöveg (Pilinszky-projektumom)
  • A szöveggel bekerített hiány (Szembesülés c. hiányregényem)
  • A hiányokkal ékes szöveg (Tejmozi)

Ezek részletezése közben alaposan körbejártam a valóság ábrázolása és az ábrázolás valósága, valamint a művészileg megszerkesztett Semmi problémakörét. Fontos kapcsolódási szál, hogy minderre az éppen az előző évben Pécsett kiadott Szembesülés okán került sor (Pro Pannonia Kiadó, 2005.)

De voltak egyéb szövegpörgető adalékok is, pl. a terembe érkezők mindegyike talált a székén egy cédulát (C-dult), rajta egy aforizmámmal, a rendezvény középső részében nekem feltett moderátori kérdésekre (Balogh Róbert volt a szövegindukátor) pedig úgy adtam feleleteket, hogy válaszaim kulcsszavaiból (melyeket cédulán felmutattam) végül kirakhattam egy újabb aforizmát

El Lobo online blogközvetítése

Nóvuma volt a rendezvénynek, hogy élő blogközvetítés kísérte. Ezt kedves pécsi bloggertársam, az akkor El Lobo nicken ismertté vált Bognár László celebrálta laptopjáról: ismerőseink, barátain, a honlapjainkra látogató érdeklődők jó előre értesültek arról, hogy a rendezvény ideje alatt László és blogja közvetítésével követhetik az eseményeket és kérdéseket is feltehetnek nekem. Ebben, ilyesmiben nem voltunk eléggé járatosak, sem idő, sem figyelem, sem technika nem jutott elegendő a valós idejű kommunikációra – de a blogközvetítés és az interakció megvalósult, és ezzel az irodalmi performanszok történetében talán valamiféle elsőséget tudhatunk magunkénak. Örök hálám és köszönetem érte legrégibb, legkedvesebb blogger-barátomnak, továbbá meghívómnak, azt estet szervező és a technikát biztosító Halmai-Nagy Róbertnek.

Az újraalkotott weboldal a régi cím alatt

bdk-performansz-pecs

Szövegperformance

A számomra fontos rendezvényre és előadásomra igen alaposan felkészültem nemcsak fejben, hanem írott és prezentációs anyaggal, mi több, megelőzőleg akkori fapados blogomban meglehetősen nagy virtuális feneket kerítettem az eseménynek, megírtam például, hogy a pécsi Művészetek Háza a keretrendezvényül szolgáló Salvador Dalí-kiállítást bemutató weboldalán (és nyomtatott prospektusán) a katalán zseniről általam fogalmazott mondatokat fedeztem fel. Kapcsolódó, Pécshez köthető témákból még kis vetélkedőt is rendeztem olvasóimnak, illetve készítettem egy összefoglaló weblapot is az összes adalékkal, hivatkozással. Ennek http://pecs.balla.biz volt az elérhetősége és jól szolgálta a rá bízott feladatot. Ám a balla.biz domaintól pár évvel később megváltam, úgy gondoltam, nincs és nem lesz rá szükségem. Amikor azonban keresőoptimalizálással kezdtem foglalkozni, nagyon megbántam, hogy nem tartottam meg: jól bejáratott, értékes webhely volt – ahelyett, hogy használhattam volna, a semmibe mutató linkek sokaságával kellett szembenéznem. Újraregisztráltam volna, de már foglalt volt… Lassan el is felejtettem volna, de mostanában újra eszembe jutott egy nem működő link okán – és kiderült, senki sem használja, újra regisztrálható. Ennek örömére újraalkottam pécsi szövegperformanszom bemutató oldalát, onnan érhető el az élő blogközvetítés linkje csakúgy, mint Bognár László rólam pécsi szereplésem előkészítéseként írt 5 részes blogesszéje. Látogassátok meg:

És ha már lendületben voltam, részben rekonstruáltam az ugyancsak 2006-os első magyar SEO-verseny okán a pillangosziv.balla.biz alatt készített versenyoldalamat is, ez még nincs teljesen rendben, de tettem fölé egy összefoglalót, így bárki megtudhatja,

Az önmagát mintázó torzó: irodalmi szövegperformansz – Pécs, 2006 | Az első blogközvetítés. Posztmodern szöveg-projektumok. Az esemény újraalkotott weboldala régi domain alatt – szöveg performance, avantgárd, posztmodern, performansz, blogolás, kortárs irodalom, íróság, web, internet, kult, dalí, pécs, 2006, bdk

Egy földalatti rémregény

kis-vakondBevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.

Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.

Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.

Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével): a cikk folytatódik >>

Évával a Csillagszállóban

csillagszallo-medenceAki a címből arra következtet, hogy Évával szabad ég alatt töltöttünk egy éjszakát, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Egy effajta beszámoló valószínűleg izgalmasabb lenne, mint a száraz közlés: írásaink jelentek meg a kulturális utcalapban. Ha valaki nem tudná, ez a főleg hajléktalanokkal foglalkozó Oltalom Karítatív Egyesület folyóirata, és a szerkesztőség tiszteletbeli elnöke nem más, mint Göncz Árpád. >> Több infó a lapról.

Bár mostanában ritkán publikálunk, ennek a felkérésnek nagyon örültünk és azonnal hozzájárultunk anyagaink megjelentetéséhez. Meglepetésünkre a szerzőkkel való egyeztetés a klasszikus folyóiratszerkesztés legszebb hagyományai szerint zajlott, szövegeinket hozzáértéssel gondozták, kaptunk korrektúrát – ezt ma már kevés szerkesztőség gyakorolja. a cikk folytatódik >>

Visszatérve rám

lengyel-csordas Ha jól meggondolom, hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma szakértőjét, akkor az újságíró „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését (lásd),  most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban (lásd). A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők.

lengyel-csordas-bdkValahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül,  előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?: a cikk folytatódik >>

Még terjed a Komisz Ukrajna

komiszRitkán keletkezik ekkora és ilyen hosszan tartó utóélete egy alkalmi blogbejegyzésnek. Arról már beszámoltam, írásomnak, illetve a meghamisításoknak köszönhetően hogyan lettem orosz MÉM. Most rákerestem pár kulcsszóra (pl. Хамcкая cтpана) és újra találtam meglepő dolgokat: volt, aki a már amúgy is kapitálisan meghamisított történetet tovább színezte, egy helyütt például nem jóindulatú turisták akadályozták meg, hogy maszkos banditák törjenek a házunkba, hanem katonailag jól kiképzett fiatalok… Az írói nagyságomra való utalások is csúcsokat döntöttek, egy helyütt már nemcsak кpупнейший cовpеменный венгеpcкий поэт vagyok, hanem ведущий деятель венгеpcкой интеллигенции Подкаpпатcкой Pуcи is – de a nevemből a D.-t meg egy л betűt lespóroltak… a cikk folytatódik >>