Zsanérsikoly

Nem volt egerünk, hát a macskánk hozott egyet. Előbb a pofájában szállította a teraszra, onnan pofozgatás közben beterelte a lakásba. A cincoginak szép mintázat tarkította a bundáját, mondhatni: a maga műfajában helyes kis jószág volt, azzal mégsem érthettünk egyet, hogy bekvártélyozza magát a ruhafogas alá. Ott talált ugyanis menedéket, és a macskánkat láthatóan ki is elégítette ez a helyzet, nem vetette utána magát a cipők és dobozok közé, nem is érdekelte többet. Talán arra gondolt, jól jön neki majd később ez a beköltöztetett játszótárs. Kéznél lesz, ha majd vadászhatnékja támad. a cikk folytatódik >>

12 parti zsinórban

Elég rövid volt sikersorozatom a sakk.hu-n. Az elért pontszámok alapján alakuló 7 csoport közül – kezdő (szürke), amatőr (világoskék), középmezőny (zöld), haladó (sötétkék), szaki (sárga), mester (narancs), nagymester (vörös) általában a haladóban tartózkodom (150-től 240 pontig), annak is a 200 alatti régiójában. Innen időnként lecsúszom a középmezőnybe,  de ugyanilyen gyakran 200 fölé is eljutok. Hogy 240 fölött szaki legyek, az ritkaságszámba megy, 300 fölött pedig most voltam először: ehhez 12 partit nyertem zsinórban, párat igen erős partnerekkel szemben. Persze a következő két napon vissza is vertek 200 alá… Alább egy szép matt: a cikk folytatódik >>

Go online – very good!

A sakk mellett leggyakrabban űzött játékom mostanában a go. A négyezer éves múltra visszatekintő keleti stratégia játékot is az interneten játszom élőben, hús-vér partnerekkel, egy kellemes felületen. Különösen azóta élvezem, mióta az igazi, 19×19-es vonalhálós tábla is választható (azelőtt csak 15×15-os volt), ez ugyan a nagyobb felület okán jóval bonyolultabb, ám ugyanannyival élvezetesebb is amiatt, hogy többféle stratégia követhető. A rendkívül szellemes játék szabályait itt persze nem akarom elmondani, legyen elég annyi, hogy bár ezek a szabályok eléggé egyszerűek és könnyen megtanulhatóak, ám maga a játék a sakknál is bonyolultabb, matematikailag legalábbis nehezebben modellezhető. Nem csoda, hogy keleten nem csupán játéknak, hanem művészetnek és filozófiának is tekintik. Ilyen mélységekig én persze még nem jutottam el, de talán odáig igen, hogy a 8-10 éves kínai és japán gyerekek már nem vernek meg. a cikk folytatódik >>

A sakkozó fajta

Úgy adódott, hogy vagy huszonöt éven át, partner és alkalom híján, alig-alig hódolhattam szenvedélyemnek. Rendszeresen szinte csak tízen-huszonévesen játszottam, az utolsó nagy partikat Imre barátommal egyetemi munkahelyünkön, éjszakai ügyeletességeink alatt, miközben a labor kemencéiben rotyogtak a folyékonyra hevített félvezetők. Aztán már csak időszakos és alkalomszerű partik adódtak, Sajószögeden, átutazóban, sógorbátyámmal,  Egerben Lisztóczky tanár úrral, Baján sógornőmmel – és itthon  nagy ritkán  családtagjaimmal (akikből azonban hiányzik az engem fűtő szenvedély).  A sajószögedi játszmák érdekessége egyébként, hogy ott Balla Endre dédapám sakk-készletének a figuráit tologattuk Tamás bácsival – néha bizony gondolok arra, halála után megőrizte-e a család a szépen faragott bábukat, s játszik-e velük valaki olyan élvezettel, mint én szinte minden alkalommal, amikor Budapest felé autózva a régi M3-ason megálltunk szusszantani egyet a kedves rokonoknál. a cikk folytatódik >>