Lehet-e beágyazottság nélkül?

függetlenség vagy beágyazottság– avagy a függetlenség ára

Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az íróságból is – akkor tudnék-e MOST független maradni?

Ha most is lenne valamijen ügy, amiért felelősséget érzek (pl. magyar irodalom kibontakoztatása és a könyvkiadás felvirágoztatása Kárpátalján), vagy ha lenne bennem ambíció rendezvények szervezésére, netán alkotói tevékenységemet szeretném minél eredményesebben és minél látványosabb keretek között gyakorolni, akkor el tudnám-e kerülni azt a csapdát, amejbe író- és szerkesztőtársaim sokaságát látom vagy önként és dalolva, vagy némileg kényszeredetten belelépni? Vajon valamijen fontosnak tartott ügy továbbvitele érdekében mijen kompromisszumokba sodródnék bele? Vajon az egzisztenciális biztonság iránti vágy mijen érdekcsoporthoz sodorna? Szeméjes alkotó dicsvágyamtól hajtva kinek a cinkosává szegődnék?

Ha nem bulizom ki magamnak ezt a nagyon szűk keretek közötti, de azon belül teljes függetlenséget, amejet másfél-két évtizede kegyelmi állapotként élek meg, akkor vajon mijen más buliban vennék részt? Vállalnék-e például jó pénzért és kevés munkaért mentorságot? Vagy ha annak idején beléptem volna, most a teljes megélhetést biztosító havi apanázst odahagyva kilépnék-e amaz „Akadémiából”; illetve: kérvényezném-e a belépésemet, ha ettől függne megélhetésem? És ha benne lennék ebben-abban, hogyan állnám meg, hogy szóban-írásban-tettben ne forduljak szembe azzal, aminek sem elvével, sem gyakorlatával nem értek egyet?

Jó lenne magabiztosan kijelenteni, hogy nem, én soha nem alkudnék meg, nem dicsérnék arra méltatlant, nem adnám a nevem káros ügyhöz, nem szegődnék senki néma cinkosává. De erre a magabiztos kijelentésre semmi más, csak mostani áldott hejzetem hatalmaz fel. Ha más lenne a hejzetem, változhatna a véleményem is. Lehet, azt mondanám: nekem annyira fontos egy kiadói műhej vagy irodalmi alapítvány fenntartása, annyira fontos az a tevékenység, amit ezek révén kifejthetek, hogy a fenntartás és sikeres működés eszközeiben nem érdemes túl finnyásnak lennem. Lehetne akkora vágyam lapokban publikálni, képernyőn szerepelni, rendezvényeken részt venni, hogy ne érdekeljen: mijen szellemiséget képviselnek és kicsoda-micsoda biztosítja anyagi hátterüket. Meglehet, hogy a szükség rávinne pájázatok írására, kérvények fogalmazására, nemcsak szótlan elfogadására, hanem tevékeny támogatására ojasminek, amit zsigerből elutasítok.

Szerencsésnek tarthatom magam, hogy minden ijesminek akkor fordítottam hátat, amikor egyfelől még sokkal kevésbé volt visszataszító a kiadói, szervezői, írói munkát támogató rendszer, másfelől nekem kevesebb volt a kockáztatni valóm, mint amennyi közel 30 évnyi beágyazottság után lehetne. Így a nagy dilemma csak elméleti kérdésként merül fel számomra, és nem kerülhet sor arra, hogy éles hejzetben teszteljem magamat: elveim erősebbek-e – avagy a kényszerítő gyakorlat?

Éppen ezért – bár legutóbb számonkértem hallgatásukat – nem tartom magam erkölcsileg felhatalmazottnak arra, hogy elítéljem jobbra érdemes írótársaimat, ha közreműködőként nevüket adják a közpénzen kitömött mentori rendszerhez, ha egy-egy bírálatot is megengedve maguknak jól megélnek az „akadémia” tagsági díjból (jobb testületek a tagoktól kérnek tagdíjat, itt fordítva történik…), és nem háborít fel az sem, kik és hogyan lettek Kárpátalján a haszonélvezői ennek az egész rendszernek. (Rég leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a kárpátaljai magyar kultúra területén a minőségnek és a teljesítménynek kellene megszabnia a siker mértékét. Hát hiszen: miért kellene épp itt? Meg aztán: ha a minőségi teljesítmény szinte teljes mértékben hiányzik, mi más arasson sikert, mint a középszer, sarkában dilettantizmussal?)

Amiben biztos vagyok: ez a nemzeti címkével sűrűn ellátott, központosított kulturális beltenyészet sokkal nehezebben termeli ki magából a maradandó értékű műveket, mint a független perifériák. Az irodalom nem kollektív műfaj és az eltartottság érzése nem tesz jót a művészi invenciónak. Ki lehet tömni bárhány milliárddal a mentori hálózatot és a művészeti akadémiát, az irodalmi progresszió dolgában ez nem sokat számít.

Illetve. Illetve ebben mégsem lehetek teljesen biztos, mert ahogy a szocializmus idején az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika mindhárom t-betűs szférájában (tiltott, tűrt, támogatott) működtek nagy alkotók és születtek korszakos művek, úgy előfordulhat valami hasonló a közeljövőben is. Hasonló a kontraszelekció mechanizmusa, hasonló a belső cinkosság mértéke, sőt, talán az a törekvés is, amellyel a hatalmi ágazat magához édesgeti azokat a kívülállókat, akik ijen-ojan okból hajlandók a csatlakozásra. Ha nem átmeneti időszakra, hanem több évtizedes korszakra kell berendezkedni (és most ez tűnik valószínűnek), akkor az élni akarás, az alkotás- és dicsvágy előbb-utóbb majd’ mindenkit beterel a nagy sátor alá. Ahol a legjobbak majd újra megtanulnak a sorok között írni. Így és ebben újra megszülethet az alkotók szabadsága és függetlensége – és az olvasók majd újra bújni fogják a lapokat és könyveket, hogy felfedezzék a burkolt rendszerkritikát a remekművekben. Mi szép idők lesznek, istenem.  Meglehet, ezen az áron én is feladnám a függetlenségemet és boldogan beágyazódnék az össznépi összekacsintás rendszerébe.


Újabb keletkezésű írásaimban nem használok elipszilont.

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


a cikk folytatódik >>

Istenhit vagy ateizmus?

„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás. (Azt ellenben nem vitatom, hogy mindenkinek joga úgy és abban hinni, ahogyan neki jólesik, s ez a hit az ő számára akkor is üdvözítő lehet, ha szememben ostobaság.)

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a „mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

dali-utolso-vacsora

Salvador Dalí: Utolsó vacsora

Vissza a provinciába

provinciaTíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

  • itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
  • itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
  • itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
  • itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
  • itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem, nem én szerveztem, nem én moderáltam, és nem voltam fő előadója – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Bár a program szünetében mi is értesültünk arról, hogy mi történt New Yorkban, de az átélés intenzitását akadályozta a magunkra-koncentrálás. —   Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok, íme a már itthon írt szöveg.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kellett volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

palota2001_09_11aSzünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást. a cikk folytatódik >>

Az idegen szép

pirezAzt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel.

Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben – Az Orbán-rezsim bukása – , illetve egy elemzésre hívtam fel a figyelmet – Pengeéles elemzés Orbánról – no meg azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét. Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.

megbukott-orban-viktorA „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.

Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni.  a cikk folytatódik >>

A Holnap is élünk megközelítése

csordas-szetszorodasCsak most jutottam hozzá, hogy elolvassam Csordás László terjedelmes tanulmányát Kovács Vilmos Holnap is élünk c. regényéről, befogadástörténetéről. A korábban blogjában és az Együttben három közlésben megjelent értekezés most A szétszóródás árnyékában című, nemrégiben megjelent kötetét nyitja – így itt (online) egyvégtében is  végigolvasható.

 Az írás címe és alcíme együtt eléggé terjengős – A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák) -, aminek oka talán az lehetett, hogy a szerző az elemzés tárgyának megnevezésén kívül háromszorosan is jelezni kívánta az értelmezés problematikus voltát: megközelítés (tehát inkább kerülgetés, nem pedig megragadás), nehézségei (utalva arra, hogy a megragadásnak akadályai vannak), dilemmák  (azaz a szerző nem ad a felmerülő kérdésekre végleges válaszokat, inkább csak azok lehetséges verzióit fogalmazza meg). Hogy kerülgetésnél és dilemmáknál végül is sokkal többet tesz az asztalra, azt alább látni fogjuk.

Tanulmánya elején hosszan ír arról, egyáltalán miért van szükség újraértelmezésre, s hogy ennek melyek a nehézségei: a cikk folytatódik >>

Jadviga párnája

jadviga_parnajaaz önigazoló büszkeség és magát megtagadó alázat megrázó drámája

Leadta az egyik tévécsatorna, gondoltuk, megnézzük. Lassan másfél évtizede annak, hogy először láttuk, ezalatt ki is mosódott az emlékezetünkből. Persze a sztori az élt még élénken, de a film keltette benyomások már elhalványodtak.

Nekem úgy rémlik, hogy akkor nem tetszett különösebben Deák Krisztina 2000-es alkotása. Még nagyon erős volt a könyv hatása, ereje. Závada Pál 1997-ben megjelent regénye a maga műfajában igen különleges és jelentős művészi teljesítmény. Egyedülállósága talán abban rejlik, hogy sajátosan keveredik benne a szociográfusi szemlélet és a posztmodern alkotásmód. Előbbi a szerző szakmai indíttatásából fakad, utóbbi írói-művészi felfogást tükrözi. E kettősség egyebek mellett azt is eredményezte, hogy a regényt elsősorban szövegesztétikai alkotásként értelmeztem, miközben a nép- és társadalomrajzi értékek fölött bűnös módon elsiklottam, mi több, maga a történet is háttérbe szorult nálam, elhalványította a szövegiség. Ezt a nagyon kimunkált, bonyolult, konstrukciójával lenyűgöző és stílusbravúrként is felfogható szövegszerűséget viszont a filmben hiába kerestem. Sem a naplóműfajból származó belső vívódások és hol megvallott, hol bevallatlan meghasonlások nem jöttek át, sem a „Jadviga beleír” posztmodern gesztusa nem érvényesül (a fiútól származó, harmadik beleírói rétegről már nem is beszélve) – holott ezek a regényben a folyamatos újraértelmezés lehetőségét kínálják, illetve azt, hogy a ténylegesen megtörténtek mind hitelesebb (de mind reménytelenebbül kusza) egymásutánjában valahogy mégis kiigazodjunk. Ezekhez képest a film nekem akkor túl lineárisnak, túlságosan történés-központúnak tűnt. a cikk folytatódik >>

Bukóablak

mozgo09Több mint ötven évet szolgáltak ezek az ablakok. Valamelyik régi fényképalbumunkban található az a fotó, amelyen még csak üres nyílások ásítoznak a falakban. Apám egy talicskát tol a leendő szoba közepén ingujjban (de elmaradhatatlan csokornyakkendőjétől még ekkor sem vált meg), körben téglarakások, tető még sehol. De azon a télen már átköltöztünk a folyósó-szűk Kisházból a Nagyházba, így bizonyosan került ablak a tátongó hiányok helyére. Többségük egészen mostanáig szolgált, de tovább már nem dacolhattak az idővel: szabályosan lukat ütött rajtuk úgy, hogy a tokon keresztül már ki lehetett látni az udvarra. Hiába került a fűtési szezonban pokróc, párna, szivacs a külső és a belső szárny közé: szökött a meleg. a cikk folytatódik >>

Haza a magasban helyett

hatter-hatalomElgondolkoztató, hogy egy téveszme eredményesebben egyesítheti a széthúzó magyarságot, mint mondjuk a nemzeti és liberális minimum közös elfogadása. Az ország és a nemzet sorsát ténylegesen befolyásoló elvek megítélésében rég kettészakadt az ország, de lám, akad valami, amiben mutatkozik némi egyetértés.

A Political Capital a Tárkival és más partnerekkel  készített kutatása szerint – olvasom – a magyarok 42 százaléka tudni véli, hogy nem a kormány irányítja az országot, hanem valami titkos háttérhatalom. Csupán 36 % százalék veti el egyértelműen ezt a nézetet. Ennél is meredekebb adat: ugyan a Jobbik szavazói állítják a legnagyobb arányban (68  %), hogy igazából nem a kormány kormányoz, ám őket meglepő módon az LMP-szavazók követik (52 % !), majd az MSZP jön 49 %-kal, és csak őutánuk következik a Fidesz (43 %), végül az Együtt 2014 a maga imponálóbb 32 %-ával .

Lám csak, milyen nagyfokú az egyetértés a pártokat választók között! Eljött az ideje, hogy sok millió magyar meggyőződése révén a Haza a magasban helyett létrejöjjön a Hatalom a háttérben.

Ahogy a téveszméket általában, jól be lehet majd lakni ezt a kényszerképzetet!

Ehhez képest a pártpreferencia nélküliek közül csupán 37 % vélekedik úgy, hogy valakik a háttérből irányítják Magyarország dolgait. Vélhetőleg ők annyira kiábrándultak a pártokból, hogy már az UFÓkban sem hisznek.