A petróleumcápa

Jó az, ha az embernek van egy kormánya. Biztosan jó, mint ahogy általában jobb szokott lenni, ha valami van, mint az, ha valami nincs. Ezt én akkor értettem meg, amikor háromévesen először látott meztelenül egy nálam fiatalabb kislány, és roppant módon elcsodálkozott azon, hogy nekem van valamim, ami neki nincsen. Amit én persze nem hittem, mármint hogy neki ne lenne ugyanolyanja, így hát ő is meztelenre vetkőzött, és neki valóban nem volt, ami nekem nagyon is. És akkor nagyon büszke lettem, hogy lám csak, lám, nekem igen, neki pedig nem, és észrevettem, hogy a kislány is irigyli tőlem. a cikk folytatódik >>

Homo Seo Ludens

Mostanában újra többet játszom. Azt játszom, hogy dolgozom. Azt dolgozom, hogy játszom. Játszom sakkot, gót, seót, irodalmat. Játszom az eszem. Az agyamat játszítom, a logikámat. Odaengedem a homokozóba a kreativitásomat: hadd épüljön a vár, legyen mit lerombolnia a szelíd hullámnak és a bölcs szélnek, amely minden körbefújt alakzatot  örökre megőriz végtelen emlékezetében. Amit homokba építesz, azt a szélbe építed. Amit játszásiból a homokba írsz, rajzolsz, azt egyszersmind belevésted az időbe: őrzi az örökkön fúvó szél.

Dolgozom. Játszom. Honlapokat állítgatok és tologatok a web nagy tábláján. Összelinkelem őket úgy, hogy stratégiámba a Google beleszeressen. Hogy szívet rajzoljon a homokba, amikor rám gondol. Fúhat az internet szele, értem, amit duruzsol: a játék efemer. Ezért örök.

Balfas élete és munkássága

Hosszú kutatómunkám eredményeként megszületett a kiváló indonéz költő, publicista és prózaíró, Muhammad ibn Salim Balfas (1922-1975) eddigi legteljesebb magyar nyelvű életrajzi összefoglalója. Szükségesnek tartottam elkészítését, mert miközben hazájában az indonéz nemzeti irodalom egyik megteremtőjét, a Yag-novella mesterét lassan nemzeti hősként tisztelik, aközben a magyar sajtóban olykor még puszta létezését is kétségbe vonják. Ez a közlés talán szétoszlathat néhány alaptalan találgatást, tévhitet. – Ezúton köszönöm meg Dr. Kállay O. Béla hatékony segítségét dolgozatom elkészítésében, amelyet ezúton ajánlok olvasóim és a szakma érintettjeinek szíves figyelmébe: katt: Muhammad Balfas, a Yag-novellák mestere

Beavatkozás a valóságba

Igen szoros kapcsolatban állok a természettel: naponta egyszer kinézek az ablakon. – Ezt évekkel ezelőtt írtam, amikor még életvitelem megengedte, hogy reggelente padlásszobánk ablakán át futó pillantást vessek a radvánci dombokra és a házunk alatt futó Ungra. Mostanra szorosabbra fűződött ez a viszonyunk. Igaz, bő két éve nem néztem ki azon az ablakon, talán éppen ezért történhetett, hogy ami korábban körülvett, azt mára én veszem körbe. Magamba költöztettem a tájat, így egyre tisztábban látom kontúrjait. És egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy a természet látványa nem annyira vizuális, sokkal inkább intellektuális élmény. A hegy, a rét, a folyó tömény gondolatisággal terhes. Puszta látásuk távolságot parancsol, bármennyire elszántan is szemléljük őket, ellenállnak a fürkésző tekintetnek. Ám gondolataink előtt megnyílnak, és az igazán bensőséges viszony akkor alakul ki, amikor közelébe jutunk rejtett jelentésüknek. Amióta nem kifelé, hanem befelé figyelek, azóta többet tudok a tájról. És azt is pontosan érzékelem, amint objektumai, mintegy mellékesen, a szép fogalmát is megképezik bennem. a cikk folytatódik >>

Nem vagyok azonos

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír. a cikk folytatódik >>

Csereszabatos genezis

Nincs világnézetem. Világnézésem van. Szemlélődöm, észlelek, gondolkodom és rögzítek – de amit rögzítettem, nem hagyom mozdulatlanul. Engedem, hogy alámerüljön, elhomályosuljon vagy akár szertefoszoljon, ha újabb rögzítendők válnak fontosabbá. Amelyek aztán találkoznak, ütköznek a korábbiakkal, szétpattannak vagy egymásba hatolnak. a cikk folytatódik >>

Tsúszó és a pirézek

A Tsúszó-kultusz kultúránk determinánsa

tsúszó sándor

T. S. mester

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások. a cikk folytatódik >>

Sorstalanság – film és könyv

Balla D. Károly: a regény és a film összehasonlítása

A regény. Kertész Imre: Sorstalanság

film és könyv - sorstalanság

Nagy Marcell a Sorstalanságban

Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi  kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát. a cikk folytatódik >>