Még mindig rajtam rágódnak

karpataljaiTe jó ég, ezek itt még mindig az én tíz egynéhány éves élcemen rágódnak!

Persze ez a bonmot a maga módján és a maga idejében eléggé fontos szerepet játszott a szakításunkban, akár szimbolizálhatja is azt a pillanatot, amikor én egyfelől kifaroltam a kárpátaljasi irodalom akolmelegéből, másfelől a bent maradók dühösen és sértődötten kiközösítettek (akkor, amikor jórészt már kinn voltam).

Fontos tehát ez a megállapítás, fontos, mert nagyon pontosan célzott fricskának bizonyult, telibe talált egy fájó pontot, máskülönben miért és hogyan is válhatott volna ellenem ezerszer felhozott és gyakran kiforgatott, ostobán félremagyarázott, rosszul idézett (lásd alább) vádponttá.

Ám azt nem gondoltam volna, hogy az ifjú kollégáknak még mindig ott kaparássza a torkát és továbbra sem tudják sem lenyelni, sem kiköpni

No de álljon itt az idézet a Kárpáti Igaz Szó költészetnapi interjújából, a kérdező Tóth Viktor újságíró, a válaszoló Csordás László irodalomkritikus:

– Balla D. Károly szerint ami költészet, az nem kárpátaljai, ami kárpátaljai, az nem költészet. Mi erről a véleménye?
– Balla D. Károly Címkézett irodalom című esszéjében egészen pontosan így fogalmazott: „a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai”. Annak ellenére, hogy érzem a kijelentés mögött megbúvó keserű iróniát, nem tudom elfogadni ezt a kizárásos alapon működő logikát. Hiszen miért ne lehetne egy jó mű, illetve egy szerző egyszerre több irodalomtörténeti elbeszélés része?

…Lehetni éppenséggel lehetne, de valahogy a nagy igyekezet ellenére mégse tudja igazán ez a lehetőség beteljesíteni magát.  Ezt – úgy sejtem – titkon ifjú barátom is pontosan érzi-tudja (volt egynéhány pengesuhogtatásunk ez ügyben), bizony látja ő a szakadékot ott, ahol tátong, de ha már elszegődött hegyivezetőnek és kézen fogva próbálja ingatag lélekvesztőkön a magyar irodalmi kánonba átvezetni helybéli pártfogoltjait, akkor valóban jobban teszi, ha nem pillant a mélybe.

A komisz Ukrajna

ukrajna-etnikai-nyelvi-terkepe

Nagyításhoz >>katt a képre<< – forrás

Ukrajna egy igazságtalan ország, még soha nem vette figyelembe az én igazságomat, ezért aztán a legcsekélyebb szándékomban sincs az ő igazsága mellett síkra szállni.

Magamnak sem tudom pontosan megmagyarázni, mostanában miért utasítom el sorban a lapoktól, rádióktól, folyóiratoktól érkező  felkéréseket, hogy az ukrajnai helyzetről – akár publicistaként, akár szépíróként, akár csak személyes gondolataimat megosztva – nyilatkozzam. Az is furcsa, hogy máskor miért vagyok túlságosan is aktív véleménynyilvánító, most pedig miért nem blogolok ebben a témában, miért hárítok és miért mutatok közömbösséget – holott itt élek a fenekestül felforgatott és súlyos veszélyeknek kitett ország határain belül. a cikk folytatódik >>

A céltábla mögött

kerdes-feleletAz ukrajnai helyzet és a kárpátaljai magyarság sorsa iránti felfokozott médiaérdeklődés közepette az utóbbi hónapokban-hetekben-napokban több felkérés is megtalált. A lapok, folyóiratok, rádiók  egy része értékelő cikk megírására kért, más részük interjút készített volna. Eddig mindegyiknek ellenálltam, amelyikbe pedig vonakodva belementem, azt meg is bántam (hagy miért, lásd egy másik posztnak az alján). Az utóbbi esetből is okulva és a sok hárításba beleunva  e hétvégén írásban válaszoltam egy hozzam közel álló nagy napilap kérdéseire, de úgy, hogy lehetőleg ne közöljék le. A szerkesztő így jelzett vissza: „Kicsit más jellegű válaszokban bíztam, de ez sem rossz.:)” – ebből akár arra is gondolhattam, hogy leközlik. ám a szombati szám on-line anyagai között nem szerepel (ettől még a nyomtatottban akár benne is lehetett). Akár így, akár úgy, a blogomban helye van ennek a nem teljesen szokványos kérdés-feleletnek: [- frissítés: az interjú vasárnap délután felkerült az Új Szó online oldalára, a kérdéseket feltevő Mózes Szabolcs bevezetőjével: „A forrongó Ukrajnában 150 ezres magyar kisebbség is él. Milyen hatással lesz a forradalom a magyarság helyzetére, kérdeztük Balla D. Károly ismert kárpátaljai publicistát, aki velős válaszokkal lepett meg minket.” – ] a cikk folytatódik >>

Szemben a gesztenyékkel

gesztenyeÉva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…

Ellenálltam hát a réveteg visszavágyódásnak. A magam-provokálta szembesüléshez azonban épp megfelelőnek találtam ezt a délutánt, fényes gesztenyéim rakosgatása közben rászántam magam néhány dolog újbóli végiggondolására – és talán jutottam is újabb következtetésekre: lásd a jegyzet utolsó bekezdéseit.

Az ezredfordulót követő három évben sok minden ellenkezőjére fordult és véglegesen eldőlt az életemben. Naplómban ekkoriban szögeztem le először teljes határozottsággal, hogy szellemi értelemben én már emigráltam Kárpátaljáról és soha többé nem akarok részt venni az itteni magyar kulturális életben. Amelynek pedig egyfajta gerjesztője, mozgatója, talán valamilyen szinten motorja voltam. De addigra véglegesen megromlott kapcsolatom a helybéli kollégákkal, eltávolodtam tőlük és mindattól, amit képviseltek, ők pedig néhány erőteljes lökéssel felgyorsították ezt a folyamatot, talán hogy elmondhassák: ők közösítettek ki. Pedig akkor már nem volt honnan… 2002-ben mégis megtörténhetett a „hivatalos” szakítás is egy elnöki poszt megszüntetésével (részükről) és egy kilépéssel (részemről) – ezzel a formális kötelékek is megszűntek. Attól kezdve, tehát 11 éve egyetlen itteni magyar szervezethez, csoporthoz, intézményhez sincsen semmilyen kötődésem. a cikk folytatódik >>

Kölcsey kontra Kölcsey

Berniczky Éva

Kölcsey kontra Kölcsey

mozgo7-8Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz. a cikk folytatódik >>

Az utolsó boldog Könyvnap

Az alábbi fotót a készítője, a Kárpátaljára korábban gyakran ellátogató egri Kolláth Jóska barátom osztotta meg a Facebookon. Indult is egy kis párbeszéd, én például rákérdeztem, hogy mikor, melyik évben készülhetett a kép – kapásból magam sem emlékeztem rá. Jó ötlet volt a gyerekeink életkorából kiindulni (az apróságok: Kovács Tamás, Balla Csönge, Kőszeghy Réka, Kovács Zsófia, Kulin Ágnes), de már elsőre három dátum adódott. Nos, utánanéztem, először 97-es naplóm adott támpontot (korábban sajnos nem írtam), aztán Éva előkereste a Pánsíp 95-ös évfolyamát – és meglett a bizonyíték.  »tovább

konyvnap-1995

a cikk folytatódik >>

Címkéző magyarok

cimkeNem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: Nettó baromság – Itt Magyarul Is. Az egyik reakció magától az ötletgazdától érkezett személyes, baráti hangú e-mail formájában. Már a második sor elolvasása után arra gondoltam, milyen jó, hogy ebben az ügyben érdemi vita alakulhat ki, azonnal odatűzöm az ötletgazda levelét a cikkecském mellé, hadd lássa az olvasó az ellenvéleményt is. Ám a levél végén ott állt, hogy írója nem járul hozzá levele publikálásához. Ezt tiszteletben illett tartanom, így talán a levelezésünkre utalni sem egészen illő dolog (még 2 üzenetet váltottunk), ezért félve írom csak ide, hogy érveink nem az ötlet társadalmi vagy nyelvi vonatkozásai körül csoportosultak, hanem az anyagi háttér tisztaságáról vagy tisztátalanságáról esett a legtöbb szó. Készséggel elhittem, hogy az ötlet mögött kitalálója részéről nem állt közvetlen anyagi érdek, ám tudva, hogy milyen pénzügyi infrastruktúrába ágyazódik bele, ezt mégis le kell írnom (saját levelemből talán idézhetek): a cikk folytatódik >>

Nettó baromság

imiIlletve, meglehet, mégsem csak egyszerűen baromság, hanem a KMKSZ és a Főiskola körüli érdekcsoportok újabb támogatáslenyúló akciója. Nézegetem a primitív és csúnyácska logót,  kétszer is elolvasom a cikket, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy valami jó kis meghívásos (zárt körű, talán nem is nyilvános) pályázat állhat a dolog mögött, mert ember fia úgy magától ilyet ki nem talál Kárpátalján, ahol a civil szerveződés még a béka feneke alatt sincsen, ahol nem egy ilyen mozgalmat, hanem 23 év alatt egy tisztességes politikai érdekképviseletet sem tudott a magyarság felépíteni, ott majd pont a nem-magyar intézményeket, cégeket, szolgáltatókat fogja magyarcímkézni, nyilvántartani, népszerűsíteni és magyarként használni. Ahol minden ellenkező dicsekvés ellenére mélyrepülésben van az oktatás, ahol a nemzeti kulturális értékek torzulatait  már csak a silányság, a dilettantizmus és a stupid provincializmus szele hordja szét a kárpátaljai magyar ugaron – na, ott majd pont ilyen elmés ötletekből fog szabad nyelvhasználat kinőni. Ez a mozgalom épp úgy fog működni, ahogy öt nappal ezelőtt meghirdetett honlapja: a cikk folytatódik >>

Kárpáty Nyúz

Most, hogy ajánló blogom sorozatában kísérletet teszek arra, hogy születésük sorrendjében ma is létező 50 blogomat bemutassam, illendő szót ejtenem egy megszűntről is, lévén épp hozzá értem a kronológiában. Még a most bemutatott Régi Manzárd előtt hoztam létre 2005-ben a Karpaty News című alternatív hírblogot, amelyet néhány hónapig név nélkül, illetve nevemet elhallgatva működtettem. Ennek fő oka nem annyira a rejtőzködés volt, hanem egyfelől ki akartam alakítani egy újfajta internetes entitást, másfelől azt szerettem volna, ha személyemtől elvonatkoztatva, önmagukban válnak fontossá azok az éles kritikai észrevételeim, amelyekben a kis magyar provinciánkban gyökerező visszásságokat tettem szóvá. A hang szokatlan szabadossága és a bírálatok gyakran provokatív keménysége hamar feltűnést keltett, sokan olvasták a Kárpáty Nyúzt – és még többen beszéltek róla. Nekem pedig kedvemre volt az öncélú, de közérdekű és közszórakoztató baszkuráció (mint ezt akkor az ilyenfajta blogolásról megjegyeztem). a cikk folytatódik >>

Támogasson téged Orbán!

Vajon nem fél-e attól a KMKSZ elnöke, hogy halottak napi kegyeletsértéséért vasvillával fogják kikergetni a magyar falvakból? …Egy korábbi blogbejegyzésem képezi az előzményét a pozsonyi Új Szóban most megjelent írásomnak. Alább kiegészítést fűztem hozzá.

…Mindez egyenes következménye a KMKSZ hosszú évek óta tapasztalható önérdekű működésének, megosztó és kirekesztő magatartásának. Annak, hogy vezetői akarják megmondani, ki a jó magyar és ki csupán a „magyarul beszélő”, ők igyekeznek lefedni és kisajátítani a „magyar ügy” egészét, és ők kívánják élvezni a magyarországi támogatások nyújtotta összes előnyt: anyagiakat és adminisztratív jellegűeket egyaránt (utóbbiak közül talán elegendő megemlíteni azt, hogy a vízumigényléshez szükséges garancialevelek kiadásának a jogát a szervezet saját befolyásának a növelésére használja). És ha már az anyaország szóba került: a KMKSZ-jelöltek alulmaradása és a lakosság tőlük való elfordulása annak ellenére következett be, hogy a Fidesz–KDNP vezette magyar kormány kizárólag az ő szervezetüket tekinti partnernek, és a kampány idején is látványosan mellettük állt (személyes megjelenések, nyilatkozatok…). Kovács Miklós KMKSZ-elnök a kampányfilmjében is hangsúlyosan Orbán Viktor társaságában mutatkozik. Ám úgy látszik, az itt élőket most még a magyar állampolgárság megszerzését is lehetővé tevő politikai erők efféle gesztusai nem hatják meg. Sőt. Nem nehéz párhuzamokat vonni. 2010-ben Szlovákiában az Orbán Viktor vezette pártszövetség erőteljes támogatását élvező Magyar Koalíció Pártja nem került be a parlamentbe, míg az árulónak bélyegzett Híd ehhez elegendő szavazatot kapott. 2011-ben a romániai parlamenti választási kampányba beavatkozva a Fidesz csak gyengíteni tudta az RMDSZ ellenében létrehozott Magyar Polgári Pártot. Úgy fest, a „Támogasson téged Orbán Viktor” nem tartozik a szívből jövő jókívánságok közé. >>a teljes cikk: Ukrajna választott

a cikk folytatódik >>