Megbotránkoztak saját hibáikon

avagy jogsérelem egy halott szerző kárára

Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket. (A kárpátalja szerkesztők bocsánatkérő leveléből)

Eddig azt hittem, a kárpátaljai magyar irodalom és könyvkiadás berkeiben lovag vitéz doktor Dupka György elnök igazgató a legnagyobb szélhámos. De most riválisai akadtak.

Történt, hogy egy ismeretlen könyvtáros megkeresett a Facebookon azzal, hogy ismét elhunytam. Mégpedig a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas kiadvány szerint. (Szerk. Takaró Mihály, kiadó: Méry Ratio, 2017.).  Halálom tényét a tartalomjegyzékről készített másolattal igazolta. Engem cseppet sem döbbentett meg elhalálozási dátumom (2012),  kicsit még kuncogtam is – ugye tudjuk, miért -, annál sérelmesebbnek találtam, hogy munkáimból egy nem jelentéktelen merítést megkérdezésem és hozzájárulásom nélkül jelentettek meg a kötetben. Ez a szerzői jogok megsértése, ami önmagában is elegendő lenne a háborgásra, ennél jobban csak a szerkesztő személye zavart. Takaró Mihály szemléletéről most ne essék sok szó, de annyi bizonyos, hogy számomra nem nagy dicsőség olyan valakinek a válogatásában szerepelni, aki a Nyugatot is lehazudná a magyar irodalom egéről és Adyval, Kosztolányival, Babitscsal szemben Tormay Cecilt és lapját tartja meghatározó jelentőségűnek.

Ezen azonban igyekeztem túltenni magamat és csak a szerzői jogaim csorbítására koncentrálva kezdtem gondolkozni, mitévő legyek. Ésszerű megoldásnak tűnt, hogy magyarázatot, esetleg jogorvoslatot a könyv kiadójától reméljek. Honlapjukat meg is találtam a neten: – Méry Ratio -, és az üzenetküldő funkció kínálta lehetőséggel élve beküldtem pár sort. Mivel e-mail-cím is szerepelt a weblapon, levélformában is megismételtem üzenetem. Miután 36 órán belül nem jött válasz,  újra megismételtem ugyanazt a szöveget. Így festett:

Tiltakozás szerzői jog megsértése miatt

T. Kiadó! T. Igazgató Úr!

Tudomásomra jutott, hogy az Önök Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. kiadványában tudtom és engedélyem nélkül több művemet is megjelentették. Ez a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogsértésnek minősül. Tiltakozom eljárásuk ellen. Várom magyarázatukat. (Mellékesen: azt az értesítést kaptam, hogy a tartalomjegyzékben nevem mellett 2012. elhalálozási dátumként szerepel. Nos, ne reménykedjenek: élek.)

Üdvözlettel Balla D. Károly.

Végül öt napra rá megjött a válasz:

Tisztelt Balla D. Károly!

Levelét tegnap továbbítottam Takaró Mihálynak a kötet felelős szerkesztőjének. Megkértem, hogy egyeztessen a kárpátaljai szerkesztőkkel, és vegyék fel Önnel a kapcsolatot.
Tájékoztatásuk érkeztével természetesen minden megteszek, az ügy orvoslásában.

Tisztelettel: Méry Gábor

Ezzel szinte egy időben „a kárpátaljai szerkesztők” bocsánatkérő levele is megjött (teljes terjedelemben lásd alább). Ebben a legérdekesebb rész ez:

Szíves elnézését kérjük a durva hibákért. Megértjük a felháborodását. Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.

Ezek szerint több durva hiba is van. De az mindenesetre szép a derék kárpátaljai szerkesztőktől, hogy ők maguk is megbotránkoztak saját hibáikon.

A kiadónak elég hosszan válaszoltam:

Tisztelt Méry Gábor,

én semmilyen szükségét nem látom annak, hogy a kötet szerkesztőivel bármit is egyeztessek vagy tisztázzák, szakmai inkompetenciájuk és felháborító hanyagságuk, szélhámos magatartásuk számomra nyilvánvaló. A kárpátaljai szerkesztők szánalmas bocsánatkérő levelét megkaptam, nevetségesnek gondolom, hogy megfogalmazásuk szerint sajnálattal értesültek saját hibáikról és, mint írják, „Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket”. Talán nem kellett volna elkövetni őket. Hacsak nem személyesen Takaró úr nyúlt bele precíz munkájukba. Nem mellékesen a szerkesztők sorában több személyes ismerősömet is felfedeztem, kárpátaljai elérhetőségeim pedig nyilvánosak és évtizedek óta változatlanok, a legkisebb erőfeszítést sem igényelte volna felvenni velem a kapcsolatot és a közléshez hozzájárulásomat kérni.

Most már egyék meg, amit főztek, nekem nincs velük dolgom. Bár egy fricska talán belefér…

Jelezni szeretném, hogy engem az elhalálozási dátumom feltüntetése kevéssé zavar, mint ahogy más esetleges ferdítés sem (a kötetben szereplő tanulmányt még nem láttam), amit kifejezetten sérelmesnek találok, az a szerzői jog megsértése, a jogtulajdonos hozzájárulása nélküli közlés. Kiadójuknak valószínűleg kötelessége lett volna a szerzők hozzájárulásának meglétét ellenőrizni – és ez természetesen nemcsak az élő szerzőkre vonatkozik, hiszen az első levelemben említett 1999. évi LXXVI. törvény és módosításai értelmében a szerzői jogviszony a szerző halála után 70 éven keresztül fennáll, elhunyt szerzők esetében a jogörökös hozzájárulása szükséges. Ha tehát nem élnék, örököseimet kellett volna megkérdezni.

A kiadó és a szerző közötti felhasználói szerződés megkötésének a szükségességét már nem is említem.

Mindezek ellenére a kiadó jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, így Önnel szívesen tisztázom, hogy ezek után mi a teendő.

A magam részéről én a következőket szeretném szíves tudomására hozni:

  1. A szerkesztők bocsánatkérő levelében szerepel ez az állítás: „A Kiadó ígérete szerint még ebben az évben megjelenteti a könyv kiigazított változatát.” Ezúton szeretném bejelenteni, hogy szerzői jogaimra hivatkozva nem járulok hozzá írásaim közléséhez semmilyen további kiadásban, ám ha lesz ilyen, abban helyreigazításként kérem feltüntetni, hogy az előző kiadásban megkérdezésem és hozzájárulásom nélkül publikálták írásaimat.
  2. Mivel szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy a jogsérelem kifogásolása mögött anyagi érdekeim húzódnának, ezért a jogsérelem enyhítése céljából Önök által méltányos mértékben megemelt tiszteletdíjat jótékony célra kívánom fordítani, így a tiszteletdíjam összegét egyenesen az Oltalom Karitatív Egyesület alábbi számlaszámára kérem átutalni: K & H Bank Zrt. 10400140-00026699-00000006. A kiadó kössön velem, legalább így, utólagosan, felhasználói szerződést, és ebben tényszerűen és a konkrétumokat tartalmazva szerepeljen fenti kívánságom.
  3. Mivel a könyvből az erre illetékesek „természetesen” tiszteletpéldányt sem küldtek számomra, kérem ennek a mulasztásnak a pótlását a Kiadó részéről, azt hiszem, ennek a könyvészeti kuriózumnak – mint elrettentő példának -, ott a helye könyvespolcomon.

Szíves válaszát várva, üdvözlettel.

No és akkor a helybéli szerkesztők önmagukon megbotránkozó levele (Király Katalin címéről érkezett, de mindük neve szerepelt alatta):

Bocsánatkérés

Tisztelt Balla D. Károly!

Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk: posztumuszként tüntettük fel az Ön több kötetét, valamint az életrajzában is pontatlan adatokat közöltünk. Természetesen, tisztában vagyunk azzal, hogy hála Istennek közöttünk él, és alkotásaival tovább emeli a Kárpátalján születendő irodalmi művek értékét.

Szíves elnézését kérjük a durva hibákért. Megértjük a felháborodását. Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket.

A Kiadó ígérete szerint még ebben az évben megjelenteti a könyv kiigazított változatát.

Azért is elnézését kérjük, hogy a megkérdezése nélkül közöltük a kötetben a műveit. Amennyiben Ön igényli, a Kiadó hajlandó az Önt megillető jogdíjat kifizetni.

A szándékunk ellenére elkövetett hibákért bocsánatát kérjük! További erőt, egészséget kívánunk alkotói munkájához!

Tisztelettel a kárpátaljai szerkesztőbizottság tagjai: Czébely Lajos, Hnatik Riskó Márta, Katona Mironova Berta, Kelemen Klára, Király Katalin és Szántó Edit.

Gondoltam, azért ez se maradjon válasz nélkül…

Tisztelt Király Katalin,

ezúton közlöm, hogy megbízómnak korai halála miatt sajnos nincs módjában bocsánatkérésüket elfogadni, de engedjék meg, hogy mint Balla D. Károly posztumusz személyi titkára ezúton fejezzem ki az elhunyt köszönetét áldásos, precíz munkájukért.

Kárpáty Zoltán
titkár


Frissítés 2018. márc. 3.

Többszöri egyeztetés után megszületett és aláírásra került a szerződés, amely pontosan rögzítette szándékomat. A pénzügyi tranzakciói kivitelezése során újabb malőr történt, de tiszteletdíjam összege végül – megelégedésemre – csak az Oltalom Egyesület javára íratott.

Méry Gábor igazgató a múlt héten telefonon is felhívott, elnézést kért azt állítva, hogy ilyen baki 20 éves kiadói működése során nem történt, ő megbízott szerkesztőiben. Még a könyv bezúzatásának a gondolata is felmerült benne. Újra jeleztem, hogy a meghalasztásom számomra kevéssé volt sérelmes, írásaimnak tudtom és hozzájárulásom nélküli közlése annál inkább.

Értesített, hogy az antológia egy tiszteletpéldánya futárpostával már meg kellett volna hogy érkezzen hozzám. Ez a mai napig nem történt meg, de ebben az ügyben nem ez az első defektus.

Utólag még azon is elgondolkodtam, vajon a többi kárpátaljai (netán az összes határon túli) szerzővel is ugyanígy jártak-e el? Azaz nem kértek művük felhasználásához engedélyt és nem fizettek honoráriumot? Ha így jártak, biztatnám őket: forduljanak az utólag korrektnek mutatkozó kiadóhoz és kérjenek magas honort.

Frissítés 2018. március 21.

Tegnap postán megérkezett az oly vágyva vágyott tiszteletpéldány, ennek örömére ezt írtam bázisblogomban: A legaktívabb posztumusz író. Nagy katyvasz, bődületes kontármunka ez a könyv.

Előzmény, hogy bő két hete felhívott valaki Budapestről a kiadó nevében azzal, hogy a futárposta már másodszor hozta vissza a nekem szánt küldeményt, mert nem tudták bevámoltatni Ukrajnába. Jeleztem, hogy ez valószínűleg nem az én problémám, adják postára. Erre magyarországi címet kért. Kicsit megdühödtem, hiszem engem kifejezetten kárpátaljai szerzőként közöltek, evidens, hogy a tiszteletpéldányt is ide kell küldeniük. Miért kellene valakitől szívességet kérnem, hogy egy több kilós (bár igaz: fajsúlytalan) könyvet idecipeljen?

További fejlemény, hogy Éva és apám írásait is felfedezvén a kötetben tiltakoztam a további jogsérelmek ellen – Éva esetében ez már rendeződött. Néhány szerzőtársnál is érdeklődtem: „természetesen” nemhogy előzetes hozzájárulást nem kértek egyiküktől sem, utólagos értesítést sem kaptak. Holott ezt a mulasztás pótolni már azóta is bőven lett volna idő, hogy az első jelzést tőlem befutott.

 

 

Csontváry és a Berniczky-textúra

csontváry zarándolklat a céderushoz„…nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.” – írta Dézsi Fruzsina beszámolójában a Prae portálon a 2016-os Textúra-produkcióról, amelynek keretében tíz kortárs magyar szerző írt szövegeket a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének tíz  meghatározó jelentőségű művéhez. Turbuly Lilla véleménye a 7óra7-en : „A legköltőibb szöveg Berniczky Éváé volt, amit Újratervezés címmel Csontváry Kosztka Tivadar festményéhez, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbanhoz írt. Stefanovics Angéla a cédrusok létramagasából beszélt a fák nevében, amelyekben „ott szunnyad az elpusztult madarak éneke”.

textura 2016 könyv / magyar nemzeti galériaA szerzők előre megkapták a feladatot, elegendően hosszú idő állt rendelkezésükre szövegeik megírásához, amelyek avatott kezű dramaturgok munkája nyomán nyerték el felhangzó-eljátszható változatukat. A Valló Péter rendezte rövid jelenetek ezután ismert színészek előadásában kerültek a közönség elé a Nemzeti Galéria „összes termeiben” több alkalommal november és december folyamán, a hat előadásból Csönge és Bence is megnézték az egyik utolsót. Tetszett nekik :). Az anyag írott része könyv alakban is megjelent – Éva a minap kapta meg postán szerzői tiszteletpéldányát, benne Újratervezés című írásával. A projekt Facebook-oldalán ezt a mondatot idézték belőle: „Ha nem félnéd a kisdedet, ha nem ülne ott a kék ruhás nő ölében odalenn, bevallanál mindent. Azt is, hogy milyen veszélyes kísérlet szentként emelkedni a hamisság fölé.” /Berniczky Éva/

berniczky éve - textura - stefanovics angéla

Stefanovics Angéla a MOME divat- és textilszakos hallgatóinak ruháját viselve mászik fel egy létrára: lábán piros edzőcipő, harisnyája zöld, szürke kapucnis felsőjében pedig a fehér mellett visszatér a piros és a zöld szín. Ott áll a magasban Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye előtt. Amint várja, hogy elcsendesedjen a közönség, egyszer-egyszer olyan, mintha kiszólna a nézőkhöz, pedig már Berniczky Éva kárpátaljai írónő Újratervezés című szövegét mondja. Nézd, jönnek! – mondja egy alkalommal, nem sokkal utána pedig a megszeppent érdeklődőkön végigvezetve szemét, arról panaszkodik, hogy azok sziszegnek, lézengenek, és bizony neki lövése sincs arról, mire várhatnak. Elhangzik a szájából az is, hogy nagyon nehéz szentként emelkedni a hamisság fölé, a műsor végén pedig még egy táncbetétet is láthat a közönség, igaz csak egy archív felvétel vetítését. /Népszava/

textura 2016 berniczky

A létra tetején tinilány,  kapucnis dzsekijén rakottszoknyásan nyíló,  trikolór csíkos körszelet, zöld a harisnya, piros a cipő, Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban képe előtt az örök kamasz  Stefanovics Angéla győzhetetlen lendülettel mondja  Berniczky Éva szövegét. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – Gyerek!!! A gyantás cédrusokat kivágják a leukémiás rózsaszín hegyek előtt,  a madarak elpusztulnak,  de énekük ott szunnyad  az aprított törzsekben, míg lantot nem faragnak belőlük. /Fehér Elephánt/

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre. a cikk folytatódik >>

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


a cikk folytatódik >>

Éva két novellája oroszul

vengerskij-stil-antologiaA moszkvai Центр книги Рудомино kiadó Венгерский стиль sorozatában több egyéni kötet után 2015-ben két antológia is megjelent. Az egyik a magyar költészetet mutatja be az orosz közönségnek, a másik címében jelzi a a szerzők körét: Венгрия за границами Венгрии (ami szó szerint magyarra fordítva kissé sután hangzik, értelemszerűen talán A Magyarország határain túli Magyarország formában lehet visszaadni). A jobb híján határon túli magyar irodalomnak nevezett alakulat képviselői többé-kevésbé arányosan reprezentálják saját régiójukat, egy részük ma is szülőföldjén él (Grendel Lajos, Tolnai Ottó), többen rég áttelepültek (pl. Bodor Ádám), és akad, aki már Magyarországon halt meg (Gion Nándor). Éva két novellájával szerepel az illusztris társaságban, ezeket életrajzi ismertető vezeti be. Halász a hálóban és Galambtej, galambvér c. írását Okszana Jakimenko fordította, aki Moszkvából érkezvén Budapesten Csöngével randevúzva adta át a szerzői tiszteletpéldányt. Két napig cicák őrizték az üres lakásban, aztán Adry vette magához hazautazása előtt, érte Kolos ugrott el Csapra, s végül itthon ő adta át méltó tulajdonosának a hosszú utat járt könyvet, amely az írások komor hangvételét meghazudtolva most vidáman itt zöldell asztalomon.


Más. Tartalom marketing link-ajánló – noteebook szerviz:

 

Berniczky észtül

eszt-antologiaÉva megkapta annak az antológiának a tiszteletpéldányát, amely  Észtországban április végén jelent meg. A gyűjtemény tíz magyar írót mutat be az észt olvasónak, név szerint Bánki Éva, Berniczky Éva, Bodor Ádám, Centauri, Darvasi László, Dragomán György, Halász Margit, Lázár Ervin, Láng Zsolt és Vida Gábor egy-két írása olvasható a válogatásban.

A kötet borítója és minden belső címoldala első ránézésre eléggé furcsának tűnik, valahogy egy címében is a szomorúságot hirdető kiadvány számára – A világ legszomorúbb zenekara – konvenciókhoz idomított szemünk más dizájnt rendelne – de harmadik-negyedik kézbevétel után már valahogy szerethetővé teszi magát ez a sok ákombákom.

Az anyagot Reet Klettenberg és Dánél Mónika állította össze, utóbbi a kötetet záró és a szerzőket bemutató utószónak is szerzője.

Éva ezzel a két novellával szerepel a gyűjteményben: A tojásárus hosszúnapja, Blasztula. Az előbbit ilyen címoldal vezeti be:

berniczky-esztulA könyv további adatai és tartalma: a cikk folytatódik >>

A Holnap is élünk megközelítése

csordas-szetszorodasCsak most jutottam hozzá, hogy elolvassam Csordás László terjedelmes tanulmányát Kovács Vilmos Holnap is élünk c. regényéről, befogadástörténetéről. A korábban blogjában és az Együttben három közlésben megjelent értekezés most A szétszóródás árnyékában című, nemrégiben megjelent kötetét nyitja – így itt (online) egyvégtében is  végigolvasható.

 Az írás címe és alcíme együtt eléggé terjengős – A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák) -, aminek oka talán az lehetett, hogy a szerző az elemzés tárgyának megnevezésén kívül háromszorosan is jelezni kívánta az értelmezés problematikus voltát: megközelítés (tehát inkább kerülgetés, nem pedig megragadás), nehézségei (utalva arra, hogy a megragadásnak akadályai vannak), dilemmák  (azaz a szerző nem ad a felmerülő kérdésekre végleges válaszokat, inkább csak azok lehetséges verzióit fogalmazza meg). Hogy kerülgetésnél és dilemmáknál végül is sokkal többet tesz az asztalra, azt alább látni fogjuk.

Tanulmánya elején hosszan ír arról, egyáltalán miért van szükség újraértelmezésre, s hogy ennek melyek a nehézségei: a cikk folytatódik >>

Könyvcímeim rejtvényben

magazA múlt heti Népszabadság-magazin keresztrejtvényét az én fanyar mosolyom ékesíti (Csönge fotója), megfejtésként pedig könyvcímeim szerepelnek. Ténylegesen is elmosolyodtam az alábbiak láttán, a rejtvény szerkesztője ugyanis valamelyik közösségi oldalról vette születési dátumomat és semmilyen hitelesebb forrásban (irodalmi lexikon, írói oldal vagy akár a wiki) nem nézett utána, én pedig ezeken a közösségi helyeken tudvalevőleg mindig meghamisítom ezt az életrajzi adatomat abból a célból, hogy a tömeges felköszöntéseknek elejét vegyem. Ezúttal tehát nemcsak írói rangomat sikerült öregbíteni, hanem néhány hónappal engem magamat is. (A kép két kattintással jól olvasható méretűvé nagyítható:) | Frissítés: jelentkezett a keresztrejtvény készítője, Szetei Zsolt. Állítása szerint a wikiről szedte le a helyes adatot, tehát a nyomda ördöge az, aki megtréfált :) a cikk folytatódik >>

A Weöres-konferencia anyagai

valse-tristeA nyári Weöres Sándor-centenárium alkalmából tartott nagyszabású rendezvénysorozat anyagai kaptak helyet a Savaria University Press gondozásában most megjelent, közel 400 oldalas könyvben. Szerkesztője, összeállítója az a Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, tanár,  aki a konferenciának is szervezője volt, és akinek a neve a szélesebb közönség előtt az alkalmanként sok száz és ezer versrajongót megmozgató 12 legszebb vers c. eseménysorozat révén vált jól ismertté a magyar nyelvterületen. Persze a Weöres-centenárium sem maradhatott nagy kollektív versmondás nélkül… Megtiszteltetés számomra, hogy kis személyes vallomásom szövege, amelyet a rendezvény csöngei helyszínén Csönge olvasott fel, bekerülhetett a rangos kiadványba. Az írás itt olvasható: Weöres 100 – Miért éppen Csönge

Egy „Írogatsz még?”-történet

irogatszSzakmai körökben közhelyszámba megy, hogy a régen látott jóindulatú ismerős semmi mással nem tudja jobban megsérteni az írót, mint a címben szereplő kérdéssel. Lett is belőle önironikus rovatcím a Literán…  Szó se róla, önérzetes író joggal gondolhatja magáról, hogy ő nem írogat, hanem hatalmas odaadással írói hivatásának él (különösen, mióta megtudta, hogy az irodalom a nemzet szolgálója), alkot, teremt, esetleg ír, ÍR, ÍR – no de hogy írogat??… Emlékszem, Horváth Anna beregszászi keramikusművész is mennyire megsértődött vagy 30 éve, amikor a Stúdió c. tv-műsor riportere, Petrányi Judit a műhelyébe lépve ezt kérdezte: „És akkor itt tetszik babrálgatni?” – pedig Annában nem tengett túl az önérzet, de ez neki is sok volt.  Jóindulatú érdeklődéssel most valami hasonló módon kíváncsiskodott az én régi ismerősöm. Svédországba vitte a sorsa, ott lett szakács. Bocsánat. főszakács, séf… Most megtalált a neten és utánaszámolt, lassan tíz éve annak, hogy 2004-ben utoljára találkoztunk. „Éppen akkor léptél ki az Írószövetségből. Írtál azóta valamit? Jelent meg könyved?” a cikk folytatódik >>